Imreh Zsigmond festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1956)
Hogy kiállítási lehetőségeink elégtelenek, s hogy kiállítási programjaink igazságtalanul egyoldalúak — közhelyszerű igazságok ezek, fájdalmas közhelyek — inkább tudott, mint érzett igazság volt képzőművészeti életünk irányító szervei előtt. Olyan kiállítások alkalmával azonban, mint Imreh Zsigmondé is, ez a visszás és tarthatatlan helyzet, számukra, számunkra is azonnal jól letapintható, közvetlenül érzékelhető valósággá válik . Imreh Zsigmond számára a felszabadulás óta ez az első alkalom, hogy képeit Budapesten önállóan bemutathatja. S kiállítása ilyen szempontból, sajnos, nem a fájdalmas kivétel közé tartozó ; — sorolhatnánk számos kitűnő és egyébként megbecsült művészünk nevét, akik hasonló körülmények között munkálkodtak a közreadás, bemutatás reményének teljes díjával. Ezek a művészek egyes műveiket az évi országos kiállításokon bemutathatták (többnyire egyet-egyet), s ott inkább e művek kvalitásai, mint mérete irányította alkotójukra a tárlatlátogató közönség figyelmét. A kritika méltánylóan emlékezett meg róluk, művészetük szélesebb bemutatására azonban sor nem került ; talán azért is, mert művészetük nem tartozott a magyar művészet zenekarának leghangosabb hangszerei közé. S valljuk be, ez alatt az idő alatt sokszor szívesebben hallott hangszer volt az esetleg hamisan, de hangosan csörgő eintányér, mint a tisztahangú fuvola. Imreh Zsigmond a magyar művészet e halkabb, de tisztaszavú művészei közé tartozik, művészetének hangvételét az a biztonság és egyéni íz jellemzi, amely művészetünk iskoláktól független legszebb hagyománya. 1900-ban született Illyefalván, Erdélyben. A Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1918 és 1928 között, mint Vaszary növendéke végezte. Elvégzése után Miskolcon telepedett meg, azóta is ott él, tanít, dolgozik. E kiállításon bemutatott művei művészete fejlődésének mintegy keresztmetszetét kívánják adni, néhány képpel jelezve azokat az állomásokat, melyek e fejlődés, e lassú és logikus belső érés eredményeként jöttek létre. Imreh Zsigmond festészetének műfaja a pasztell. Egyedüli műfaja anélkül, hogy ez művészetének bizonyos korlátozottságát jelentené , élményei ezen a technikán jelenhetnek meg legteljesebben. Élményeinek természete igényli ezt a formát és nem fordítva : a műfaj szabja meg élményei határát. E technikának kitűnő ismerője és művelője, aki azonban éppen ezért — bár nagyon is él vele — sohase él vissza lehetőségeivel. Kerüli a bravúros, látszólag bravúros megoldásokat, többnyire mindig az egyszerűbbet és egyben a nehezebbet választja. Nem törekszik, hogy a műfaj lehetőségein túli, a műfaj anyagszerű adottságain kívüli hatásokat érjen el. Nemcsak finom ízlése, de teoretizáló elméleti kérdéseket boncoló és számontartó kutató ösztöne is távoltartja ettől : Imreh művészetében valamennyi kérdést, így a színek festői, hangulati értékének kérdéseit is a kísérletezés rangján veti fel. Gondolhatnánk, hogy így élményei csupán kísérletek színteréül szolgálnak, holott élményei épp e kísérletek érzelmi hevében teljesítik ki önmagukat. Ezek a kísérletek minden elizaktságuk ellenére sem bonyolíthatók automatikusan. A festő élmény- és érzelemvilágából szervesen nőnek fel, s annak legkisebb rezdülését is híven tolmácsolják. Kísérletei nem egy hely körül topognak : az egyszínen belüli gazdagság kiművelése, a fanyar egymás világító erejét még csak fokozó színharmóniák kibontása, a telt, erős színfoltoknak és finom tónusviszonylatoknak közös síkon történő képpé alakítása egyformán felelősségteljes vállalkozás számára. S ez persze mind konkrét feladat közben jelentkezik a fény, színreflekszek, az anyagszerűség, térábrázolás problémáinak megoldása közben. Tájképfestészete bizonyítja ezt talán legerősebben. A táj portrészerű ábrázolása jegyében indult el, ma is ennek jegyében áll. Ezekből a tájakból éppen a portrészerűség fokozása érdekében kibontotta szerkezeti lehetőségeiket, erre építve a kép kompozícióját. Komponálási módját dísztelen egyszerűség jellemzi : egyszerű, szinte kopár ritmus, melyen belül azonban finom formai tagozódás húzódik meg. A kép szerkezetiségére aggályos gonddal figyel, anélkül azonban, hogy azt egyedüli témaként kezelné. E szerkezet differenciált mozgását a kép közvetlen alakításával is hangsúlyozza : a képen szereplő motívumokat modellálló faktorának lélegzés természetességével váltakozó ütemével. S ez hitelesíti a legracionálisabbnak, legmérlegeltebbnek tűnő kompozícióját is : intellektuális analízis és intuitív alakítás egyszerre eggyé ötvöződve realizálja képpé élményeit. Ezért az, hogy még legszigorúbban konstruktív gondolatai sem hatnak tanárosnak, pedánsnak. Imreh analizáló, kereső hajlama csendéletfestészetén keresztül nyilvánul meg legjobban. Az 1955-ös év csendéleteinek fanyar színharmóniái, derengő, foszforeszkáló fényei a kísérleten keresztüli gazdagodás lehetőségét ígérik számára, annál is inkább, mert ezek a kísérletek céltudatosak : egy belső emberi világon keresztül szűrt küzdő emiberi világ mélyebb megértésének és kifejezésének érdekében történnek, mialatt önmaguk is e történés összefogó színhelyévé válnak. Ebben az évben Imreh tájképfestészetünk hagyományainak felelevenítése felé fordult, vérrel telítve meg e mostanában sokszor élettelen szkémaként felmerülő ránk származott motívumokat. Művészete itt is megtalálta sajátos formanyelvét, mely önkéntelenebb komponálás és kötetlenebb előadásmód által még csak gazdagodott, nyitvahagyva azt az izgalmas kérdést : művészete merre veszi útját az elkövetkezendő időben. Hisz lehetőségei szélesek. S a művész vállalkozó kedve töretlen. Elért eredményei biztos támpontot adnak számára. És mi volna biztatóbb, rangot adóbb ma, mint ez, egy jelentős művészi pályát befutott művész számára, amikor ma, sajnos, fiataljaink jó része — tisztelet a hősies kivételnek — akadémikus festőként indul pályafutására. Imreh Zsigmond művészete nem volt eddig sem ismeretlen, méltányolatlan. Képeit a Szépművészeti Múzeum, számos közintézmény őrzi, működését a művészetpártoló közönség számon tartja, s reméljük, ez a kiállítás hozzásegít ahhoz, hogy teljesebben ismerhessük meg művészetét, s művészetén keresztül — hisz tőle elválaszthatatlan — magát a művészt is. Baránszky Jób László