Deim Pál festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1974)
Valami elemi erő áramlik, árad, sugárzik D€im PRL műveiből, valami eredendő jóság, tisztaság és pontosság fénylik és ragyog föl munkáiból, valami az alig megfogalmazható maradandóból és lényegből. Pedig ezek a képek (ha van értelme itt az olyan esendő és formátlan műfaji meghatározásnak) mintha csak a valóság, (vagy a valóság formáinak és alakzatainak) az Egyetemes Lét felületei, takaró-burkai, hám-rétegei, határ-síkjai lennének, amelybe a Valóság és a Lét ábrái, vonalai, négyzetei és határozott horpadás-hullámai, vagy bemélyedés-amőbái, kidudorodás hullámalakzatai, a kihólyagosodás határozott és éles vonalú buborékszétfolyásai lennének, a sík tér, a kiegyenesített tér felső jelentései, a sík vallomásai. Dehát ezek mögött a síkká lapított felületek mögött, ott a görbe tér, az egyetemleges tér minden értelmével, érzékenységével és dolgával, a dolgokkal, amiket a Lét formáinak és fájdalmainak mondunk, akárcsak az embert, a teremtőt, a tündöklőt, elfoszlót, megvalósítót, majd erohadót és hitében mégis örökkévalót. Mert e művekben, ha jól megcélozzuk szívünkkel lényegük és rejtelmük szívét: ott van az ember által fölépített valóságos ház, a valóságos utca, az igazi ablak, a sors, az árnyék, a homály, a temető, de ott a titokban sokszor magát elveszettnek hitt árva ember is, vagy az ember (az emberforma és emberlét) fehér árnyéka, vagy fekete árny alakja, mint a XVIII. század feketén derengő és merengő csipkés árnyképei. Ott a teremtő és temető ember Deim Pál művein, aki, mintha elbújna a dologfelületek titok-álarca mögött, mintegy a Titok hártyái közé ragadva, hogy onnan lopakodjon elő, onnan dugja ki napcsókra és csillaglángolásra éhes tiszta ember arcát: mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen. Mert így akarja megvalósítani igazi küldetését és értelmét. Cs