Szöllősi Endre szobrászművész emlékkiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1977)
„Megvert a sors — vallotta Szöllősi —, szobrász lettem. Szenvedély, szenvedés megszülni a szobrokat. Átmenet — ha csúfosan, csúfondárosan mondom is — a létbizonytalanságból az »öröklétbe«”. Tíz évvel ezelőtt halt meg a szobrász, akinek munkássága visszavetíti korát, küzdelmeit, belső gondolatvilágát, az embert, akit mindvégig a humánum, az elkötelezettség vezérelt. Munkáinak tematikája, formai megoldása, összhangban állásfoglalásával, ezt a legmelegebb belső érzést sugallják. A Szocialista Képzőművész Csoport megalakulása, és a pályatársak, Bokros Birman Dezső, Goldmann György barátsága művészetének determinánsai, de a közös munka inkább megerősítette, mintsem megváltoztatta egyéniségét. A szakma fogásait saját formai világába olvasztotta át, s így hol a lírai, hol pedig a groteszk vagy expresszív hangvétel dominál a műveiben. Témái énjéből fakadóan mindig lágyságot, emberségességet tükröznek, legyen a tárgya ember vagy állat. „Valóban állatszobrász vagyok, mert szeretem az állatokat — mondta a művész. — És emberszobrász vagyok, mert szeretem az embereket.” Rajzairól sem szabad megfeledkeznünk. Nem szobrászrajzok ezek, nem a mintázó munka melléktermékei, vagy a végtermék különböző fázisait rögzítő stúdiumok, hanem saját értékű művészi tanulmányok. Rajzain a szecessziós ihletésű külső kontúr erős körvonalai zárnak be súlyos testeket, vagy mértani alakzatok szkematizált formái építik fel kompozícióit. A klasszikus, lágy vonalvezetés sem idegen számára, a natúrstúdiumok, a szélesen felvetett kompozíciók egyben jellemrajzok is, melyek visszaadják a modell vizuális képét, s egyben a művész érzelmi, pszichológiai kapcsolatát a megformálandó mondanivalójával. A felfedezések, az őskutatások korát éljük, ezért tartottuk fontosnak, hogy felelevenítsük Szőllősi Endre művészetét ennek a — mérhetetlenül nagy szobrászati és rajzanyagából válogatott — kis, kerek gyűjteménynek bemutatásával. JERGER KRISZTINA