Németh János Munkácsy- és SZOT-díjas keramikus (Iskola Galéria, Csepel, 1985)
Pogány Ö. Gábor munkásságának jellegét nehéz lenne egyetlen szakkifejezéssel meghatározni, mert az iparművészet vagy a képzőművészet egyik ágazatával se azonos az, amit ő csinál. A különböző névjegyzékekben, szervezeti fórumokon mint keramikust tartják nyilván, ám vannak műértők, akik — teljes joggal — szobrásznak minősítik őt. S amennyiben ma, hazai viszonyaink között a felsőfokú iskolai végzettséget, a diplomát nem fetisizálnák a személyzeti ügyintézők, Németh Jánost akár fazekasnak is lehetne nevezni. Valójában minden efféle besorolás illik rá, mert alkotásainak létrehozásához igen sokirányú mesterségbeli tudásra van szüksége, a műszavaktól független művészi tárgyalkotás egymással összefüggő, egymást feltételező kézműves gyakorlatára, az agyagban és az agyagból készülő esztétikus formák előállításának komplex készségére. Akik ismerik Németh Jánost és tevékenységét, tudják róla, hogy apja, nagyapja fazekas volt, célszerű használati tárgyakat, edényeket állítottak elő, piacok, vásárok, vegyes kereskedések árusainak szállították termékeiket, főként a szükséglet, a fogyasztás határozta meg munkálkodásukat. Hiba lenne a fiú, az unoka műveit eleve magasabbrendű kategóriába sorolni, mint amit az egykori gölöncsérek produkáltak. A rangosztó művészettörténészek, műiészek a hivatásos iparművészek közül azokat emelik ki, akik „egyedi" műtárgyakat kreálnak, de hát a falvak, mezővárosok régi cserepesei egyenként mintázták köcsögeiket, baromfi-itatóikat, tálaikat, még ha a keresletnek megfelelően — sorozatban gyártották is őket, nem beszélve a díszművekről, vázákról, tükrösökről, emlékül ajándékozott és névre szóló falitányérokról, butéliákról. Németh János — persze — mindehhez a főiskolai műhelyekben sokrétű anyagtani ismereteket is szerzett, a korszerű vegytan segítségével talán eredményesebben alkalmazza a mázakat, több mindent sikerült megtanulnia arról, miként módosul színezésük égetés közben. Stílusának, formaképzésének egyéni jellegzetességet mégis a népi fazekasság ősi eljárása, a korongolás biztosít. Kerámiáinak legvonzóbb korszakalkotó találat, trouvaille, a népi cserép alapformáinak a nagyművészetben, a professzionista iparművészetben történő meghonosítása, differenciálása, fejlesztése, de lehet leleményét ellenkező irányból is eredeztetni: az akadémiai iskolázottság fogásaival, szakszerűségével hogyan gazdagította, bővítette a kézműves hagyományok tanulságait. Az alapos elemzés végül is kiderítheti, hogy — bizonyára — nem a technikai tökéletesedés, a szerteágazóbb tájékozottság dönt a művészi érték kérdésében, hanem mindenek előtt a hiteltérdemlő alakító képesség, a meggyőző hatást keltő invenció, a maradandó szépséget teremtő tehetség. Hiszen vannak olyan kitűnő szakemberek, akik a kacsalábon forgó elektromos kemencék helyett még mindig, vagy már megint a fafűtéses megoldásra esküsznek, mások a természetes színű, matt kerámia mellett törnek lándzsát. Az agyagművesség művészi minősége — kétségtelenül — függ a kivitelezés mikéntjétől, az ipari felszereltség színvonalától viszont kevésbé egyszerűbb módszerekkel is lehet esztétikai teljességet elérni. Németh János művészete éppen hogy azt bizonyítja, miszerint is a fazekaskorong igénybevétele mostanában se vesztette el létjogosultságát a keramikában. Művei nagyrészét forgástestekből állítja össze, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kézi mintázás szerepe háttérbe szorulna alkotómunkájában. A kész mű végezetül a hengerek, kúpok, gömbök térbeli elhelyezkedésének, görbületeinek a módját jelenítik meg, mellőzve az élettől idegen mértani idomok, szögletek elvonatkoztatásait. Századunk nagy szobrásza, Kerényi Jenő egyik szenvedélyes vita során bevallotta: „Nem szeretem a derékszöget". Németh János dolgaiban világossá válik, hogy a legömbölyített formák meghittséget, közvetlenséget sugároznak, összességükben hangulatos derűt árasztanak. Az ilyetén előadásmódban van valamiféle játékosság, szelíd stilizáltság, ami feloldja a feszültséget, bölcs megértésre vezet, egészséges mosolyra fakaszt. S ezen a ponton Németh János nem csupán a korongozók jó utóda, de a falusi mímeseknek, a farsangi maszkosoknak, a jeles napok bábkészítőinek is tanítványa, olyan valaki, aki műveiben a tárgyi néprajz és a folklór terén szerzett tájékozottságáról is tanúbizonyságot teszen. Szellemes figurái, emberszabású edényei mintha művelődéstörténeti szintézist képviselnének, azt a korunkra jellemző folyamatot példázzák, melynek során a művészetek megújulásához a népi kultúra tiszta forrása szolgáltatta a tápanyagot. De mert a klasszikus mediterrán világ valahány motívuma is vulgarizálódott, Németh János kezén visszatér Apollon negyven tehene, az Európát elrabló bika, Ciprus partjainál a tengeri kagylóból színrelépő Aphrodité, a román kor ügyefogyott korpusza. Legegyénibb hangvétele akkor szólal meg, amikor a kedvenc forgástestek szinte átszabás nélkül érvényesülnek, mint a trójai faló, a házaspárt köszöntő ikerbödön, a kanonok-korsó esetében. Kiderült azután, hogy ezek a kúpszeletek, félgömbök, részekre vágott hengerek milyen alkalmasak épületkerámiák kiképzésére, s mi több, monumentális hatású kompozíciók összeállítására. Németh Jánosról elmondható, hogy mint a népi cserépművesség hagyatékőrzője lett a közterületi plasztika egyik nemzeti jellegű válfajának megteremtője.