Merítés a KUT-ból IX. Hincz Gyula festőművész emlékkiállítása (Haas Galéria, Budapest, 2005)
Időszerű-e a korszerű? Hincz Gyula művészete, bármilyen meglepő, ismertsége ellenére nincs megfelelően elhelyezve a huszadik századi modern művészettörténetben. Monográfusai nem próbálták kontextusban vizsgálni életművét, a külföldi analógiák és hatások említése mellett természetszerűleg művészetének egyediségét igyekeztek hangsúlyozni, pedig különböző alkotói periódusaiban született művei számos rokonságot mutatnak kortársai munkáival. Festményeivel szervesen kapcsolódott a két háború közötti, illetve a fordulat évéig tartó időszak modern művészeti közegébe. Kérdés, hogy neve miért marad ki rendszeresen a huszadik század progresszív művészeinek felsorolásából (pl. Bene Géza, Barcsay Jenő, az „európai iskolások"), noha az említett művészekkel egy időben, hozzájuk kapcsolódva alkotta műveit. Problémát jelenthet a többiek egyértelműbb művészi és emberi állásfoglalásával szemben, hogy pályája nem csak egy csapáson haladt. Említhetném például, hogy az École de Paris irányzataira figyelő, a hivatalos római iskolával alapvetően szembenálló KÚT választmányi tagjaként Hincz résztvevője volt a negyvenes években a 8 festő 8 szobrász című Nemzeti Szalonban rendezett tárlatnak, ahol a római iskolás művészek egy csoportja együtt állított ki. Egykori ösztöndíjasként azonban soha nem festett az etalonként felállított stílus, az olasz neoklasszicizmus receptje alapján, így nem is lett belőle mintaszerű római iskolás. A húszas évek végétől a Kassák Lajos köréhez közelálló művészt 1945 után közvetlenül Kassák mellett találjuk egészen 1948-ig, a fordulat évéig, ahol útjaik jó időre szétváltak. Míg a Békásmegyeren élő művészek többségének (Gadányi, Kassák) a belső emigráció jutott osztályrészül, addig Hincz beállt a sorba, és az 1950-60-as évek elismert művésze vált belőle. Többek között a Velencei Biennálék kiemelt és hivatalos művésze volt, többszörös Kossuth-díjas, kiváló művész. Ez a választás részben eltávolodást hozott azoktól a művésztársaitól, akikkel a két háború között még szoros kapcsolatban volt. A kép azonban nem ilyen egyértelmű. A hatvanas években nemcsak műveiben, de személyi kapcsolódásaiban is visszatért az avantgárd gyökerekhez. A tanítvány, Fajó János hálával emlékezett meg róla, mivel Hincz közvetítésével jutott el mesteréhez és példaképéhez, Kassák Lajoshoz, a hatvanas években. Hincz ellentmondásos személyiség volt, egy ellentmondásokkal teli korszakban. Művei most már pőrén állnak az utókor ítélkező tekintete előtt. Ahogy életrajza sokfelé ágazik el, úgy művészete is változatos, számos stílusban festett, képei egyúttal a korszak kurrens művészi áramlatainak visszatükröződései. Ha azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy vajon melyik az igazi Hincz, vagy éppen milyen korszaka reprezentálja leginkább művészetét, vagy, hogy hol van az életmű csúcsa, nehezen tudnánk válaszolni. Utólagosan visszanézve szinte minden korszakában magas színvonalú, invenciózus műveket alkotott, festményeinek nagy többsége ma is megállja a helyét. Életművének talán legfeltűnőbb karaktere az időbeli beágyazottság, a korszak progresszív jelenségeihez való kötődés, az azokkal való változás. Ennek logikus következménye volt, hogy a kihívásokra gyakran a kortársainál hamarabb és merészebben reagált. A húszas évek végén készült munkáin szinte az összes izmus tanulsága felfedezhető. A szürrealisták, a konstruktivisták, az absztraktok, a puristák hatásai hol szintézisben, hol egy-egy irányzat reprezentatív képi megoldásaiban nyilatkoznak meg. A kortársaitól eltérően azonban nem a szokásos recept alapján dolgozott. Nem egy neki tetsző külföldi irányzatot választott, amelybe megpróbálta saját művészetét integrálni, előbb-utóbb rátalálva sajátos kifejezési nyelvére. Hincz sokféle ruhát húzott Gyár - 1928 fel, de az mindig jól tus, papír - 98x73 cm Sugár Kata fotója 1930 körül 1 A tanulmány megírásához alapvető forrásul szolgált Hincz Gyula kéziratban megmaradt önvallomása és Gerevich Éva, Bajkay Éva a művésszel készített interjúi. Pontos adataikat lásd a megadott bibliográfiában. 2 A monografikus feldolgozásokban a hatvanas évek absztrakt képeit tartják a legérettebb munkáknak. Jelen tanulmány szerzője ezzel az állásponttal nem ért egyet.