Muzsika, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1965-12-01 / 12. szám - LUKIN LÁSZLÓ: Magyar Hárfás Trió
előadásának egyik főszereplőjét. Erich Kunz Papagenója után a budapesti operalátogató közönség egy nagy alakítás emlékével lett gazdagabb. Az ünnepi előadáson Murray Dickie énekelte Taminót, finom muzikalitással, kulturáltan. Hangja szép színű, játéka is kifejező, mégis egyre növekvő hiányérzettel mértük-hallgattuk produkcióját, mert az ő egyénisége — Erich Kunzéval ellentétben — már nem vág egybe a szereppel. Dickie valóban nemzetközi rangú művész, de a buffó- és karaktertenor szerepkörben. Tarnino hős, ha szelíd és ábrándozó is, — a jeles skót tenor pedig nem eléggé jelentős és súlyos személyiség ahhoz, hogy ezt a hőst elhitető erővel keltse életre. Ez a heroikus attitűd nem annyira a két áriában hiányzott alakításából, mint inkább az első finálé gyönyörű recitatívójában, ahol Mozart az öreg pap bölcs, humánus józanságával állítja szembe Tarnino ifjúi hevességét és hiszékeny idealizmusát. Sarastro szerepében Ernster Dezsőt hallhatta ismét a budapesti közönség. A kitűnő énekes sokszor mutatott produkciója — ha vokális szempontból halványabb, fáradtabb is, mint régen — mit sem veszített nemességéből, szuggesztivitásából, művészi értékéből. Suna Korát, az ankarai Operaház művésznője személyében először hallhattuk Budapesten a török operaművészet egyik reprezentánsát. Nyilvánvaló, hogy hazájában, történelmi és vallási okok miatt az európai zene csak a legutóbbi időkben nyert polgárjogot, századunkban lett közönsége és nevelődtek előadóművészei. Luna Koratot a Lammermoori Lucia címszerepében hallottuk és előadásában nyomát sem találtuk semmiféle kezdetlegességnek, nyerseségnek. Ha az ankarai Operaház többi magánénekesei is hozzá hasonló színvonalat képviselnek, akkor a semmiből meglepően rövid idő alatt jelentős operakultúra fejlődött ki Törökországban. A korunkban inkább kedvelt, Dallas-, Sutherland-, vagy a — nálunk is hallott — Zeani-féle „drámai" Luciákkal ellentétben, Luna Korát hangja könnyed, vékony, Galli Curci, Toti dal Monteszerű orgánum. Énekstílusa is inkább a régebbi iskolára emlékeztet, a leírt kottától is eltérő, koloratúrákkal kissé túlzsúfolt virtuozitásával. Magasságai hibátlanok, énektechnikája is teljesen üzembiztos. Éneklésében, szájformálásában itt-ott bizonyos merevséget figyelhettünk meg; lehet, hogy a török nyelv sajátossága ez (az a vokális a törökben éppoly gyakori, mint az e a magyarban.) Az olaszul előadott örülési jelenet kitűnő produkció volt. MAGYAR HÁRFÁSTRIÓ Keveset vannak itthon, mert otthon vannak Európa hangversenytermeiben. Vermes Mária (hegedű), Sz. Molnár Anna (hárfa) és Szeredi-Laupe Gusztáv (brácsa, viola d'amore) 1950 óta muzsikálnak együtt. Egyedülálló kamarazenetársulásuk öt évszázad műveit szólaltatja meg a különlegesség varázsával. A reneszánsztól a szó szoros értelmében napjainkig ível repertoárjuk. Büszkék rá, hogy több magyar és külföldi szerző egyenesen számukra alkotott műveket. Händel szülővárosában, a Saale-parti Halléban van a fő„hndiszállásuk". Az ottani egyetemen, a zenei tanszéken tanítanak. Vermes Máriát az NDK kormánya 1963-ban Ilandel-díjjal tüntette ki, 1965-ben Művészeti díjban részesítették. Szólistaként Bartók, Sosztakovics, Britten, Respighi és Wohlgemuth hegedűversenyeivel aratja legnagyobb sikereit. A hallei Hlindel-ünnepségek zenekarának hangversenymestere; legkedvesebb művészi munkájának a Magyar Hárfás-trióban való játékát tekinti. Sz. Molnár Anna hárfaművésznő a németországi magyar estek állandó szólistája, gyakran játszik a holland, a belga és a német rádiók műsorain. A Magyar Rádió és Televízió Zenekarának külföldi útján szólistájuk volt. Britten „Ceremony of carols" c. művének német bemutatóján működött közre. Szeredi-Laupe Gusztáv brácsaművész ha kell, Luna Korát — Rosina szerepében Kertész Iván