Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám - KECSKEMÉTI ISTVÁN: Sándor Renée (1899-1977)
SÁNDOR RENÉE (1899—1977) Úgy halt meg, hogy nem hagyott életrajzot maga után. Az igazi művészeknek, a csak előadóművészeknek, a szabadúszóknak gyakran nincsen változatos életrajzuk. Legfeljebb térképük van, hangverseny turnéik bejelölt állomásaival. Vagy egyszerű listájuk, kimutatásuk, statisztikájuk, naplójuk, albumuk, melyben rendre sorakoznak hangversenyeik műsorlapjai, fényképei, kritikái. Sándor Renée után aligha maradtak ilyen relikviák. Ő sohasem adminisztrált, nem is adminisztráltatott, ő nem gondolt a holnappal, még kevésbé holmi túlvilági reputációval. Tőle is, neves muzsikus-fivéreitől, Árpádtól és Frigyestől is mindig nehéz volt önnön vagy egymás művészetének értékeiről vagy ars poeticájáról vallomást kicsikarni. Renée, a középső testvér volt hármójuk közül a legnehezebben szakmai szóra bírható; még tanítványainak is inkább előjátszott, mint magyarázott. Mintha második mesterét, Dohnányi Ernőt követte volna ebben a szófukar és szenvedélyes zongorázásban. De a legtöbbet első mesterétől, Kovács Sándortól, az akkor nagyhírű, tudós zongorapedagógustól tanulta, tanításainak élményét még idős korában is magában hordta. Pedig már korán saját lábára állt, zongorázásának már a húszas évek elején is személyes varázsa volt, akár idehaza játszott, akár Németországban vagy Hollandiában koncertezett. Akkor persze még nem tudhatta, hogy milyen „szabálytalan" zenei pálya vár reá, hogy az valamiféle nagy Rondóhoz fog hasonlítani, amelyben a téma — zongoraművészetének fellobbanása — egy-egy évtizedet vagy annál is többet várat majd magára, míg újra megjelenik, s amelyben a gyakran terjedelmes epizódok a magánélet elfog (Sándor Frigyes felvétele)