Muzsika, 1982 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám - SZABÓ ZOLTÁN: Mestereink - Földes Imre
Tanár úr azok közé tartozik, akik nemcsak a zenészek aránylag szűk rétegét tanítják, de foglalkoznak a nemszakmabeliek, a zenekedvelők széles táborával is. Zeneakadémiai munkája mellett évek óta tartja sorozatait a TIT József Attila Szabadegyetemén, és az elmúlt években a rádióban is hallgathattuk műsorát, a Mindenki Zeneiskoláját Ez utóbbit valóban mindenkinek szánta? — Igen. A sorozat ősformáját még főiskolás koromban próbáltam ki, amikor a lakásomon zeneelméletről beszélgettünk többségükben kémiával, fizikával foglalkozó barátaimmal. Minden héten két-három órát töltöttünk együtt, és elemeztük különböző korok zenéit, foglalkoztunk a zene sajátos kifejezőeszközeivel. És komponáltunk! Kértem például, hogy írjanak periódusokat egyetlen hang felhasználásával, aztán joguk volt ezt a hangot egyetlenegyszer egy másikkal helyettesíteni... Felejthetetlenek voltak ezek a majdnemhogy családi találkozások! Akkor tanultam meg, hogy a zene iránti érzékenység független attól, hogy tanult-e valaki zenét, vagy sem. Nem egy zenehallgató ismerősöm — ha szabad így mondanom — sokkal jobb muzsikus, mint némely zenész-növendék. — Ez vonzza a laikusokhoz? — Ez is. A másik ok, amiért vonzódom hozzájuk, hogy újabb és újabb feladatok elé állítanak. A Főiskolán nincs elvi akadálya, hogy lényegében ugyanazt tanítsuk 30—40 évig. Mindig új növendékek jönnek — nekik a régi viccek is újak. A Főiskola egy idő után nem sarkallja az embert, hogy új ismereteket szerezzen. Nem így az ismeretterjesztő munka! Húsz év alatt a Szabadegyetemen — ha jól emlékszem — csak egyszer ismételtem meg egy sorozatot. De hogy is ismételhetném magam? Van két nagyszerű nyugdíjas hallgatóm, akik húsz éve járnak az előadásaimra. Meg akarom tartani őket! — Nyilván másféle nyelvet kell használni, ha nem zenészeknek beszél. — Csak a szakmai zsargont kell elkerülnöm, egyébként ugyanazt mondom zenésznek, nem zenésznek. Tudja, micsoda gyönyörű feladat megsejtetni az ,,emelt negyedik fokú szűkített szeptimet" azzal, aki ebből csak annyit ért, hogy „emelt", hogy „negyedik", hogy ,,fok" és hogy „szűkített"? — Mégis mostoha műfaj a zenei ismeretterjesztés! — Sajnos, de megértem. A TIT-nek, a Szakszervezetnek úgyszólván társadalmi munkában dolgozunk. És nemrég döbbentem rá, hogy minden foglalatosságaink közül ezeknek az előadásoknak a tiszteletdíja emeli meg a legerőteljesebben az adóalapot! Hogy mondaná Csokonai: az is bolond, ki ismeretterjesztővé lesz Magyarországban. — Ennek ellenére ismeretterjesztő stúdiót szervezett a főiskolai hallgatóknak. — Hát utánpótlásról gondoskodni kell! — A Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetében Tanár úr tanít egyedül zenetörténetet. Mi a célja? — Az, hogy a diákok az ott eltöltött három év után olyan stíluskörökben is tájékozottak legyenek, amelyekről addig semmi, vagy csak kevés információjuk volt. Sok szó esik a természeti népek, a Kelet zenéjéről, az európai középkorról, a reneszánszról, már csak azért is, mert ezeknek a korszakoknak az ismerete közelebb visz századunk zenéjéhez. És még valami: azt szeretném, ha a hallgatóim a sok nagyszerű zene után, amit az évezredek kínálnak, képtelenek legyenek értéktelen zenét hallgatni. — Hogyan történik a számonkérés? — A kollokvium nálam két részből áll. Az írásbelinél a magnóról felhangzó zenei részletekre vonatkozó kérdésekre kell egyetlen szóval, évszámmal, városnévvel, formaképlettel válaszolni. Ennek a tesztlapnak az eredményét mérem össze a szóbeli teljesítménnyel. — Mit tart a legfontosabbnak? — A zenék felismerését. Az évek alatt összeállítottam egy körülbelül 50—55 órás zenetörténeti antológiát. Ezt magnószalagon mindenki megkaphatja, a könyvtár dolgozói ingyen másolatot készítenek belőle. — Nem sok az erősen túlterhelt diákoknak félévenként mintegy nyolc-tíz óra hangzó zenéből vizsgázni? — Sok? Hiszen a Ring egymaga közel húsz óra! Csak a szerény képességűek érzik úgy, hogy sokat kívánok tőlük. Aki hivatásának érzi a zenét, annak semmi sem elég. Nézze, a tanárnak tovább kell adnia mindazt, amit tud, és nem azt számolgatnia, hányan veszik a portékáját. Nem lehetünk minimalisták, ha nem akarjuk, hogy a következő generáció elmarasztaljon bennünket. Egyébként soha nem olvasok névsort. Ha jelenléti ívet vezetnék nem tudnám