Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-08-01 / 8. szám - TÓTH ANNA: Nad'a Hrčková: Zenekritika és értékelés
megnyilvánulásai. A rossz értelemben vett ismeretterjesztő könyv (mert nem a kifejezéssel, hanem ennek konvencionális értelmezésével nem értek egyet) feltűnő sajátja éppen az, hogy az egységes szemléletből fakadó művek teljességének külső jegyeit igyekszik utánozni, mintha a rendkívülről is megteremthető lenne. A „színesség" és a tömeges adatok egyaránt ennek az önigazolásnak szolgálatában állanak. Lássuk, mire van szükség? Mit várnak el? Legyen mondjuk 40% életrajz, színes történetekkel tűzdelve, vagyis életszerűen. 25% adat, 20% műelemzés, persze színesen azt is, hogy a zenét kifejezze: 15% korrajz. Akárki utánaszámolhat: ki van a 100%! Hogy a lényeg a mindent elborító szóvirágokból alig hámozható ki? Hogy mindezek az elemek a „valódi" könyvekben nem szétválasztva, hanem együtt, egyetlen közös pontból megvilágítva vannak jelen, úgy, hogy egy-egy oldala mindig mindegyiküknek látszik, de egyikük teljes egészében, beárnyékolva a másikat, sohasem? Sajnáljuk. Mi mindent megtettünk az ügy érdekében. Számoljanak utána. Ágyúval lövök verébre — holott „csak egy ismeretterjesztő sorozatról van szó"? De hiszen épp ez az! Nincsen tudomány és nincsen ismeretterjesztés. Egyetlenegyvalami van: egyetemes emberi kérdések megoldására irányuló törekvés. Ami legalább egyetlen vékony szálon nem kapcsolható be a főáramba, az korrupt munka, akár „tudományos", akár „népszerűsítő" szándékkal írták. Megalkudni itt nem lehet. Ha van ilyen szál, akkor a befogadó ráébred, hogy a mű is ugyanarra a kérdésre keresi a választ, mint ő, továbbá ráébred, hogy nem is létezik más kérdés. Ez a felismerés a befogadót egzisztenciájában érinti és a szál az adatszerűen elkülönült énjét önmagához, vagy ami ugyanaz, a közösséghez visszavezeti. De egzisztenciájában érinti e folyamat magát az alkotást is: bármely kultúrproduktum csakis abból a szakrális beavatásból nyerheti hitelét, mely során mindenkori befogadója a művet saját magán átereszti és vele azonosul. Hogy a mű hitelességének és realitásának külső, objektív, tényszerű kritériumai lennének: rémálom, de a valósághoz köze nincsen. E rémálom lecsapódása a korrupt köd, amely a „mű" elszigeteltségét és céltalanságát leplezi. A korrupt köd célja, hogy a tudományt a befogadó magától függetlennek, számára örökre elzártnak és a magáénál magasabb és kifürkészhetetlen értelműnek lássa, ezért tőle szorongva féljen, azt rettegve tisztelje és saját maga egzisztenciális helyzetének megítélésében zavar álljon be. „Tudományos" munka is lehet hiteles — de „ismeretterjesztő" könyv is lehet korrupt. Valódi különbségük nem a hangvétel, és nem is a terminológia kérdése, hanem egyszerűen minőségi kérdés, amely viszont a főáramba visszacsatolva — tetszik, nem tetszik — már etikai kérdés. Ennyit az ágyúról és a verébről. Ezután azt várná az ember, hogy az ismeretterjesztő célú írás, ha szélesebb összefüggéseket nem tud is felmutatni, legalább az úgynevezett objektív ismeretek hitelére képes vigyázni. Nem így van. Amikor hiányzik a szubjektív koncepció, s a könyv bevallottan semmi mást, mint ismeretet akar terjeszteni, akkor az egységes szemlélet hiánya egészen természetes módon az ismeretekben is kárt tesz. Alig van például olyan Verdi-opera, melynek cselekménye az operák címét viselő apróbetűs fejezetekből rekonstruálható lenne. Pedig ha valami egyáltalán, akkor ez igazán elvárható egy ismeretterjesztő műtől: a sztori a par excellence ismeret. Ehelyett tartalmatlan, vizenyős és céltalanul bolyongó eszmefuttatásokat találunk a cselekményről, de a cselekmény híján. És ahogyan nincs külön ismeret, csak más-más közegben megnyilvánuló egyetemes tudás, és nincs általában könyv, csak egyetlen közkincs különféle alakokban való rendeződése v úgy nincsen általában olvasó sem. Kié az Európa Zenéje? A muzsikus növendéké? Őneki pontos és tömör információkra van szüksége, itt pedig az adatok az Egész hátterének értékelő súlyozása híján a levegőben lógnak, kivitelezésük pedig századeleji hangversenykalauzok nívóján mozog. Persze ha előtte áttanulmányozza a lexikont a diák, bizonyára élvezetet szereznek majd a vörösarany könyvecskék. De hát akkor kinek készült a sorozat? Jól tudom, a többé-Mi is az a kritika? Mit olvashatunk e nap mint nap használt kifejezésről a szótárban? Feltétlenül bírál, értékel-e az, aki kritizál? Milyen tartalommal töltötte meg e szót az európai kultúra történetének két és fél évezrede? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre keres és ad választ Nada Hreková 1986-ban megjelent könyve, melynek címét megközelítő pontossággal így fordíthatjuk magyarra: Zenekritika és értékelés (Opus Kiadó, Bratislava). A bevezetőből kiderül, hogy magával a zenekritikával foglalkozó irodalom már századunk elején is egy sor olyan történeti jellegű munka születését inspirálta, melyek a kritika zenetudományos vizsgálatára vállalkoztak. A húszas—harmincas években a sort szisztematikus monográfiák folytatták. Közülük legismertebbé Schering munkája vált, mely a németországi zenekritika történetét tárgyalja (Aus der Geschichte der musikalischen Kritik in Deutschland). Schering itt fogalmazta meg a korszak legfontosabb elvi megálkevésbé koncertlátogató, laikus közönség számára. Mindenesetre azoknak, akik nem fognak lexikon után nyúlni. Ők a „mindenki", akié a zene legyen. De a címzett közülük is csak az, aki magát délibáb-világunkban otthon érzi, abban a világban, melyben a betűt választják a képhez, a fejezet hosszát a papír méretéhez, a könyvet a polchoz, a kultúra könyvespolcának ingatag ad-libitum-felépítményét pedig fizikai-gazdasági életünk józanszürke vasbeton alapjához. DOLINSZKY MIKLÓS lapítását a zenekritikáról: a zene létéből nem közvetlenül következik a zenekritika léte, mert a kettő között számtalan közvetítő tényező játszik szerepet. Így tehát a kritika az általános emberi gondolkozás tükreként értelmezhető, így értelmezi a kritikát Nada Hreková is. Azt tűzi ki célul, hogy muzikológiai, szélesebb esztétikai,filozófiai és történelmi alapokra helyezve elemezze a zenekritikát. Első lépésként a zenekritika (és általában a kritika) történetével ismerteti meg az olvasót. Milyen előzmények után született például az a definíció, melyet az egyik legkorszerűbb zenei lexikonban (Musik in Geschichte und Gegenwart) olvashatunk? Stuckenschmidt megfogalmazása szerint a zenekritika zenei alkotások, intézmények, a zeneművek reprodukálásának vizsgálata, bírálata és értékelése, mely minden tömegkommunikációs orgánumon (újság, rádió, televízió stb.) keresztül megjelenhet. A kultúrában elfoglalt helye így vázolható fel. NADA HRDKOVÁ: ZENEKRITIKA ÉS ÉRTÉKELÉS Opus 1986