Muzsika, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám - GÖNCZY LÁSZLÓ: Élet a vízfejen kíkvül II.

ÉLET A VÍZFEJEN KÍVÜL II. felvételi vizsgákon. E helyzeten több módon is próbálnak változtatni: ré­szint bemutatkozó koncertekkel lép­nek föl a növendék-utánpótlás poten­ciális lelőhelyein, részint általános iskolás korúak előkészítő hangsze­res képzésével is foglalkoznak. Igen értékes a hangszeres tanárok szá­mára szervezett hézagpótló tovább­képzések rendszere. Ezek érdekes­sége, hogy az egyes tanszakok ma­guk döntik el, kit óhajtanak meghívni, kitől kívánnak tanulni; ugyanakkor e továbbképzések nyitottak, más zenei intézmények tanárai által szabadon látogathatók, ily módon megint csak a külső kapcsolatok elmélyülését szolgálják, természetesen az elsőd­leges pedagógiai hasznosságon túl­menően. A felvázolt beiskolázási lehetősé­gek mellett sem meglepő, hogy a konzervatórium a Kodály-iskola leg­eredményesebb részlege a tovább­tanulási arányszámokat illetően. Az eddig végzett négy évfolyamból több mint tíz növendék került a Zeneaka­démiára - a pontos adatokat tartal­mazó statisztika nem volt kéznél, felkutatását pedig nem tartottam lét­fontosságúnak. Az eddigi osztályok továbbtanulási aránya az érettségi évében 80-90% között mozgott, a következő évben azonban a megma­radó 10-20% is sikeres felvételi vizs­gát szokott tenni valamelyik felsőok­tatási intézményben. Abban, hogy itt nemigen találni elkallódott, csellen­gő, perspektívátlan növendékeket, minden bizonnyal szerepe van az intézmény összetett voltának, s an­nak, hogy a meglehetősen erős ke­zekben lévő közismereti oktatás, il­letve a gimnazisták rendelkezésére álló hangszeroktatás következtében egy-egy tanuló szükség esetén kü­lönösebb megrázkódtatás nélkül lép­het át házon belül egyik iskolatípus­ból a másikba. Itt nincsenek merev válaszfalak az ágazatok között, ha­nem valamiféle nagy egység légköre legyinti meg a belépőt, s ez nem csupán a jelek szerint szigorúan megkövetelt egyen­öltözéken, sőt el­sősorban nem ezen múlik. Sokkal inkább a növendékek sokrétű kap­csolatrendszerén, a teljes intézmény zenehallgatási igényeivel kalkuláló belső koncertszervező munkán, a tantestület egyes rétegeinek számos kapcsolódási területén, s egyfajta in­tegrációs szándék érvényesülésén, így például a szakközépiskolai „szakmai melléktárgyak" tanárai egyben a gimnáziumi énekórákat is ellátják, emellett vezetik az iskola kórusainak egyikét vagy másikát. (Az intézmény életét bemutató színes, kétnyelvű füzet hat különböző kórus tevékenységét vázolja.) Fontos - ha nem is mindig betartható - alapelv, hogy egy zenész-osztály szolfézs­zeneelmélet-zeneirodalom és nép­zene órái egyetlen tanár kezében legyenek, mi több, ez a tanár egyben az illető évfolyam osztályfőnöke is! (Az már csak természetes, hogy az említett tantárgyak lehetőség szerint a közismereti órarendhez kapcsolód­nak, illetve abba beépülnek.) Persze ennek az éremnek is két oldala van: ebben a rendszerben a tanárok eset­leg olyan tantárgyat is tanítanak, amely iránt személyes vonzódásuk csekély, nem szólva az osztályfőnöki adminisztrációval való bíbelődés ter­heiről, s az egyidejű sokirányú mun­kavégzés követelte energiabefekte­tésről - mondanom sem kell, hogy az átlagon felüli követelmények nem párosulnak olyan bérezési lehetősé­gekkel, melyek megkímélnék a taná­rokat a külső munkavállalás kény­szerétől -, mégis, merem remélni, hogy e tanárok azért vállalják a több­letmunkát, mert fontosabb számukra az érem másik oldala, az a jelentős pluszlehetőség, amit e rendszer a növendékekkel való kapcsolattartás­ban, személyiségük hatékony formá­lásában, egységes zeneszemléletük kialakításában, iskolába és nagyvi­lágba illeszkedésük elősegítésében megteremt. S hogy e lehetőségek jó pedagógus kezében nem maradnak csupán lehetőségek, arról is volt al­kalmam meggyőződni Smuta Attila „szolfézs"- és „zeneelmélet"-óráin -az idézőjelek használata indokolt! A falakon belüli integrációs törek­vések mellett szólnom kell a város zeneéletébe való integrálódás jelen­legi mértékéről is. Már az igazgató­sági tájékozódás során tudomást szereztem arról, hogy a Kodály-is­kola­­ elsődlegesen a Filharmónia tevékenységének hézagait szem előtt tartva - évek óta bérleti hang­versenysorozatot tart fenn, termé­szetesen a számos „belső haszná­latra" szánt koncert mellett. A város­szerte meghirdetett bérleti hangver­senyek főként a konzervatóriumi ta­nárok közreműködésére épülnek, s minthogy ők fellépéseiket félig-med­dig iskolai megbízatásként fogják fel, s csak jelképes ellenszolgáltatásban részesülnek, a bérletek árbevételé­ből még egy-egy vendégművészek közreműködésével rendezett kon­cert fellépti díjaira is telik, így az iskolát nem éri veszteség, annál na­gyobb lenne viszont a közönség vesztesége, ha a Filharmónia kínála­tával kellene beérnie. Nagy szerencsém volt kecskeméti látogatásom időpontjával: éppen az erre szánt nap estéjén került sor az idei Kodály-bérlet első hangverse­nyére, melyen az intézmény tanárai mellett a konzervatóriumi zenekar is pódiumra lépett - bár a kifejezés pontatlan: a frissen parkettázott, pompás és jó akusztikájú díszterem­nek nincs megemelt pódiuma.­­Pus­ker Imre karmester a zenekar­ban-Épül a kecskeméti Kodály Szakiskola díszterme / MTI fotó

Next