Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám - SZABOLCSI BENCE: Zene, illúzió, nosztalgia: Brahms, Mahler és Kodály
MAGYAR MILLENNIUM 1919 és 1921 között születő Mozart-könyvben bontakozik ki először, és hamarosan Kodály művészetéhez kapcsolódik. Kroó György finom megfigyelése szerint az a Trió, amely gyakran tűnik fel a „művek műveként" Szabolcsi ekkoriban írt leveleiben, voltaképpen két kompozíciónak, Mozart K. 563-as Esz-dúr divertimentójának és Kodály op. 12-es Szerenádjának egyesített ideálképe. A kodályi klasszicizmus Szabolcsi 1922-es megfogalmazása szerint „belső hatalomként és valóságként éli át és a priori hódítja meg a formát - ellentétben minden romantikával, melynek a forma csak külső, még szintézis által is örökre elérhetetlen lehetőség marad. Az új klasszicizmus hallani sem akar többé világ és ember nagy romantikus kettészakítottságáról; öntudatlanul - helyesebben szólva: újra átélve- a teljes eggyé válást akarja Istennel és a világgal; azt az éteri magányt, amely mégis az emberiség egyesítő erejévé válik, a teljességet akarja és meg is teremti. [...] e művészet annak lehetőségét hordja magában, hogy ?..? közeledjék többé a formához, hanem maga legyen a forma." (Die Instrumentalmusik Zoltán Kodálys). Egy év múlva, a Kodály dalok című cikkében még néhány fontos vonással egészíti ki a portrét. Kodály művészete etikus művészet: „két megváltó megoldást, amely lényegében egy: a földet és az Istent" mutatja meg az embernek. Ebben a vallásos művészetben minden fájdalom Isten felé vezet, ezért nem tud az emberi szenvedés céltalanságáról és könyörtelenségéről. Nem ismeri a groteszk fogalmát; a gúny, az elhagyatottság, az ujjongás és rettegés korlátlansága mint gyökerében pogány vonás áll tőle távol. 1940-ben megjelenik A zene története, amely tárgyát három klaszszikus fennsík, az európai zene három nagy „betetőzése" (Palestrina; Bach-Händel-Rameau-Vivaldi; Gluck-Haydn-Mozart-Beethoven-Schubert) és egy nagy vonalakban megvalósuló hanyatlási koncepció köré szervezi. Ebben Kodály pozíciója a várhatóhoz képest annyiban módosul, amennyiben a harmincas évek közepétől Bartók zenéje mindinkább részévé vált Szabolcsi kánonjának. A Zenetörténetben már „ikercsillagként" tűnik fel a két komponista, s ha ebből - a hanyatlási koncepció jegyében - már nem születik is „negyedik betetőzés", a huszadik századi zene értékhierarchiájában elfoglalt helyükről azért nem lehet kétségünk. Mahlerről - rövid utalásoktól, nevének puszta említésétől eltekintve - a Zenetörténetben írt először Szabolcsi. Mahler helyét a huszadik századot tárgyaló Hetedik könyv Utóhang a romantikához című fejezeté ben, Richárd Strauss, Reger, Pfitzner, Busoni, Elgar, Puccini, Dohná nyi, Sibelius, Glazunov, Novák, Weiner Leó, Janácek és Szkrjabin társaságában jelöli ki. Tíz évvel korábban, a Szabolcsi és Tóth Aladár által szerkesztett Zenei Lexikonban Molnár Antal még megemlékezett Mahlernek az új zenét előkészítő vonásairól (szerinte Mahler ilyennek mutatkozik „némely vizionárius harmónia megérzésében [váltóhang-harmóniák, hangnemkeverés a késői művekben, pld. a IX. szimfóniában], szarkasztikus hangvételében és némelygrimaszában [utóbbiak továbbfokozása vezetett Schönberg irányához])''. Mindemellett a Mahlerzene ezen összetevőit Molnár csakúgy a zeneszerző túlzott őszinteségéből vezeti le, mint Szabolcsi által is kifogásolt bőbeszédűségét és dallambeli banalitásait Szabolcsinál nincsenek Mahlertól továbbvezető szálak, az utóhang egyúttal zsákutca is. Akárcsak Molnár, Szabolcsi is úgy látja, hogy a komponista elsősorban a kisformákban mutatkozik sikeresnek; a nagyforma iránti vágya tragikus vétségnek bizonyul. Széthulló egész és megkapó részletek, őszinteség és megfelelő kifejezőeszközök hiányának ellentételezése, kompenzatív eksztatikus-hisztérikus vonások észlelése visszhangzik írásaikban. „Mahler keze nyomán a Brucknerrel elindult végzet teljesedik be a romantikus szimfónián. A német zeneiség nagyformái így önként s egymásután bomlanak fel, de nem bomlanak-e fel velük egyben Európa nagy zeneformái?"- summázza a történetileg determinált értékvesztést Mahler zenéjében Szabolcsi. Molnár és Szabolcsi idevágó nézetei persze nem tekinthetők az új magyar zene körül csoportosuló zenei írók sajátosságának. Legyen itt elég Hans Joachim Moserénk a Szabolcsi-Tóth-féle Lexikon számára írt német zene szócikkére utalnunk. Moser egyébként 1955-ben, saját lexikona negyedik kiadásának idején is úgy véli, Mahler zenéje „ma már nem jelent számunkra közvetlen élményt." Szabolcsi számára Mahler a tegnap volt, amellyel szemben a ma a tegnapelőtt támasztékát keresi: lélek és forma, ember és világ kettészakítottságának tragikus felkiáltójele. Amikor egy hirtelen asszociáció ré- US SZABOLCSI BENCE ZENE, ILLÚZIÓ, NOSZTALGIA Bizonyára minden zene az illúziók fény- és köduszályát sodorja maga után; mindegyik valamit meghirdet és valamit elhitet velünk, ami csak részben valóság, csak részben tükrözi jelenvaló életünket. S mert minden élethez, minden korszakhoz elvárhatatlanul hoz Brahms, Mahler és Kodály rátartoznak az élet s a korszak illúziói is: ezeket szövi maga köré , ezekkel övezi fel magát - különben nem is szólhatna élő, érző és képzelődő emberekhez. Ez a fény- és köduszály minden zene körül ott lebeg - de különösen átható azokban a zenékben, amelyek egyenesen céljukul tűzik ki az illúziókeltést, az elhitetést, a nem létezőnek felidézését és belénk oltását; amelyek olyasvalamit hirdetnek meg, olyasvalamiről akarnak meggyőzni, amit a valóságos élet, a bennünket közvetlenül környező élet