Muzsika, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám - SÁROSI BÁLINT: Mit üzen Kodály?
kodály 125^1 Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan." „Előkelő nem tud magyarul" — olvashatjuk hátrahagyott jegyzetei egyikén. „Előkelő", amint ez ma is megfigyelhető, azért nem tud magyarul, mert hibás magyarságával is jelezni akarja disztingváltságát, finom ízlését, s hogy nem tartozik a zamatosan beszélő „műveletlenekhez" — például a falvak népéhez. Kodály kitartóan küzdött a magyar nyelv hangkészletének zsugorodása ellen. Különösen nehezményezte - amibe ma, úgy látszik, bele kell nyugodnunk-, hogy mind nagyobb a száma azoknak, akik az e és é hangot nem tudják megkülönböztetni. Már neki is feltűnt, aminek ma dühöng a divatja nemcsak kényeskedő beszédű fiatalabb hölgyek, hanem férfiak között is: a nyílt a használata a normális á helyett: bajos, ajádék, ábránd. — Közönség előtt, rádióban, televízióban beszélő emberek szájából hallható rossz artikulációról, csonkított és elkent szavakról, ölözésről, a mind általánosabbá váló érthetetlen hadarásról most ne is beszéljünk. Itt volna az ideje annak, amit Kodály hetven évvel ezelőtt javasolt: „beszédművészeti tanfolyamok" tartásának. Huszonöt évesen, 1907-ben zeneakadémiai tanári működését a zeneelméleti oktatás megreformálásával kezdte. Tanítványaival elméleti szabályokról alig értekezett, inkább a zenei írás-olvasást gyakoroltatta. Mert a zenében való eligazodáshoz abban kell magas fokig eljutni, hogy a zenész hallja, amit a kottában lát, és le tudja írni, amit hall. Annyira fontosnak tekintette a hangszer nélküli megbízható kottaolvasást, hogy hetvenéves korában maga vállalta a Zeneakadémián a zenetudományi szakosok szolfézsóráinak megtartását. 1966-ban, amerikai látogatása alkalmával ottani magyarok megkérdezték tőle, mi a magyar zenei nevelési módszer, amely iránt a külföld is érdeklődik. „Nagyon egyszerű - felelte. - Három szóval ki lehet fejezni: ének, népdal és mozgó dó."7 A háromból, mint sokan tudják, a „mozgó dó" az, ami a kottából éneklést megkönnyíti mindaddig, amíg a kottaolvasó arra a szintre nem jut, ahol a keresztek és a bo-k olvasásának már nincs akadálya.8 A kodályi követelmények szerint kottaértésben eddig kell eljutnia annak, aki művelt zenészként vagy zenepedagógusként akar helytállni. Köztudott, hogy őneki is, Bartóknak is német zeneszerzés-tanára volt a Zeneakadémián: Hans Koessler. 1908-tól már Kodály is tanított zeneszerzést. Az ő újításai nyomán válik nálunk a zeneszerzőnevelés magyarrá és európai színvonalúvá. Keze alól mind több kiváló zenész kerül ki. A húszas évekre eljut odáig, hogy nemzetnevelő célja követéséhez munkatársakat, vezérkart nevel maga köré. Az első nagy generáció éppen azokból verbuválódik, kiknek 1925-ben, növendékhangversenyen elhangzott darabjait a rosszindulatú sajtó becsmérlő kritikával fogadja, s ezzel Kodály nevelési módszerét is leminősíti. A megkritizáltak között van Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Kerényi György. Ettől fogva a nemzetnevelő programban felkészülten részt vevő élenjárók száma folyamatosan gyarapodik - olyanokkal, mint Kertész Gyula, Rajeczky Benjámin, Vásárhelyi Zoltán és mind többen újabbak. Ötven-hatvan év óta azonban az élmezőnyből két generáció is eltávozott. Kicsire fogyatkozott azok száma, akik a változó időkhöz szabott alkalmazkodó képességgel és kellő tekintéllyel képviselik nemzetközi hírű zenei nevelésünk ügyét, valamint tanárok nevelésében elöl tudnak járni. ,Az iskolában majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk" - nyilatkozta Kodály 1946-ban, de nagy általánosságban azóta sem sikerült eljutnunk odáig, hogy az ének és zene „ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját"- ahogy ugyancsak Kodály óhajtotta.10 Jó tanárok kellő számával és élményszerű énekórákkal a zenének bizonyára a tantervben is több hely jutna a jelenleginél. Hiszen iskoláinkból erősen hiányzik a humán nevelés, melynek az irodalom mellett éppen a zene a leghatásosabb eszköze. 1947-ben Kodály „százéves terv"-ben gondolkodott, melyből akkorra meg is valósult annyi, hogy az ének és zene a középiskola felső osztályaiba is bejutott. Akkor azt remélte, hogy „mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát". Hatvan évvel ezelőtt valóban úgy látszott. Hogy nem úgy alakult, amiatt most legalább annyi oka volna kifakadásra, mint volt életében, mikor így kérdezett: „Miért, hogy mindig a nem arravalók tolakszanak a cselekvés terére, és rontják el a dolgokat úgy, hogy kétannyi munka kell a helyrehozásukra, mint kellett volna egyszeri jól megcsinálásukra?" Az említett hárompillérű kodályi zenei nevelésben zenei anyanyelvként természetesen a népdal szerepel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a népdal mai iskolások többsége számára már nem anyanyelv; ilyenként az iskolában kell - kellene - megismernie. De ha az iskolás a népdalból csak annyit ért meg, amennyi a tankönyvében közölt egyszerű kottából és szövegből kiderül, abban nem ismerhet anyanyelvére. No lám, miért kell a jól képzett tanár. Átlag fölötti pedagógus legyen, aki ennyiből meg tudja éreztetni a népdal anyanyelvi ízét. Az eredeti „ ^ . . . ' ' Arturo Toscaninival, 1928