A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (7. kötet, 1-2. szám)

Nagy Miklós: Két százéves Jókai-regény

NAGY MIKLÓS Nagy erővel tiltakozik kezdetben a kiegyezés ellen, a közös ügyek válla­lása tekintetében magával Tisza Kálmánnal is szembenáll. 1869-ben a válasz­tások alkalmával a 48-as párttal, az emigránsokkal akarja egyesíteni a bal­középet, hogy aztán élére állhasson az Alföld Kossuth-váró népének s számára gazdasági függetlenséget, nemzeti hadsereget, szélesebb körű választójogot és más demokratikus reformokat harcoljon ki. De amilyen jól látja a közvetlen tennivalókat, ugyanannyira visszatartják liberális alapelvei a dolgok gyökeréig hatoló változtatásoktól : felismeri a munkásosztály szervezkedésének jelen­tőségét, csodálja a parasztság erejét, de a földosztási kísérleteket „kommu­nisztikus izgatásoknak" tekinti, amelyekkel épp oly kevéssé azonosulhat, mint az Általános Munkásegylet első sztrájkjaival, így válik a független, Ausztriával csupán az uralkodó személyén át összekötött Magyarországról megalkotott elképzelése is egyre inkább utópiává, mert valóraváltását nem az igazán hazafias elnyomott osztályoktól, hanem pártjának és Tisza Kál­mánnak kormányra kerülésétől várja. És mégis : s végül vereségbe, szomorú megalkuvásba futó küzdelem során sem hunynak ki szívéből a márciusi fiatalok nemesi liberalizmuson túllépő eszméi, s ha ezeket mint politikus és újságíró nem is tudja következetesen szolgálni, mint író felragyogtatja őket legszebb alkotásaiban. Jókai alapvető elgondolása az 50-es években a reformkor folytatása, olyan nemzeti egység létrehozása, amelyben a birtokos nemességen kívül a parasztság, polgárság és az arisztokrácia is részt vesz. Abban, hogy az arisz­tokráciát e szövetség tevékeny, sőt vezető részesének óhajtja, vagy egy nagy adag a kor illúzióiból, de elsősorban mégsem a téveszméket kell hangsúlyoz­nunk megítélésében. Ez az illúzió történetileg szükségszerű, néhány plebejus demokrata kivételével általános az akkori értelmiség körében s Jókai esetében alapjában véve előrevisz, hiszen az önkényuralommal szembeni ellenállásra acélozza meg. Azért is másodrendű Jókai értékelésében az arisztokráciára vonatkozó elgondolás, mert ő kortársaihoz képest hamar kiábrándult a főne­mesi vezetés gondolatától : tanúbizonysága ennek 1857-ben írt Dózsa-drá­mája, a Magyar Sajtóban ugyanezen év során megjelent cikkei, majd a három évvel később kiadott „Szegény gazdagok". A Dózsa-dráma alapgondolatának romantikus következetlenségeivel és művészi gyengeségeivel együtt is merész cselekedet volt akkoriban . GYULAI, aki mindenáron politikai tárgyilagos­ságról igyekszik meggyőzni az olvasót, ezeket az árulkodó sorokat mondja el a témaválasztás meglepő voltával kapcsolatban : „Nem fejtegettem, hogy Dózsa így fölfogva jelen politikai viszonyaink közt nem éppen jótékony hatású,, hogy behegedt sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óva­tosan szabad." Nagy port vert fel 1857-ben az Akadémia anyagi támogatása körüli cikksorozata is. A konzervatív körök kivétel nélkül helytelenítették Jókainak azt az elgondolását, hogy nagyarányú adakozásra van szükség, melyben a főuraknak kell élenjárniuk egy millió forintot gyűjtve össze a

Next