A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (7. kötet, 1-2. szám)
Nagy Miklós: Két százéves Jókai-regény
NAGY MIKLÓS Nagy erővel tiltakozik kezdetben a kiegyezés ellen, a közös ügyek vállalása tekintetében magával Tisza Kálmánnal is szembenáll. 1869-ben a választások alkalmával a 48-as párttal, az emigránsokkal akarja egyesíteni a balközépet, hogy aztán élére állhasson az Alföld Kossuth-váró népének s számára gazdasági függetlenséget, nemzeti hadsereget, szélesebb körű választójogot és más demokratikus reformokat harcoljon ki. De amilyen jól látja a közvetlen tennivalókat, ugyanannyira visszatartják liberális alapelvei a dolgok gyökeréig hatoló változtatásoktól : felismeri a munkásosztály szervezkedésének jelentőségét, csodálja a parasztság erejét, de a földosztási kísérleteket „kommunisztikus izgatásoknak" tekinti, amelyekkel épp oly kevéssé azonosulhat, mint az Általános Munkásegylet első sztrájkjaival, így válik a független, Ausztriával csupán az uralkodó személyén át összekötött Magyarországról megalkotott elképzelése is egyre inkább utópiává, mert valóraváltását nem az igazán hazafias elnyomott osztályoktól, hanem pártjának és Tisza Kálmánnak kormányra kerülésétől várja. És mégis : s végül vereségbe, szomorú megalkuvásba futó küzdelem során sem hunynak ki szívéből a márciusi fiatalok nemesi liberalizmuson túllépő eszméi, s ha ezeket mint politikus és újságíró nem is tudja következetesen szolgálni, mint író felragyogtatja őket legszebb alkotásaiban. Jókai alapvető elgondolása az 50-es években a reformkor folytatása, olyan nemzeti egység létrehozása, amelyben a birtokos nemességen kívül a parasztság, polgárság és az arisztokrácia is részt vesz. Abban, hogy az arisztokráciát e szövetség tevékeny, sőt vezető részesének óhajtja, vagy egy nagy adag a kor illúzióiból, de elsősorban mégsem a téveszméket kell hangsúlyoznunk megítélésében. Ez az illúzió történetileg szükségszerű, néhány plebejus demokrata kivételével általános az akkori értelmiség körében s Jókai esetében alapjában véve előrevisz, hiszen az önkényuralommal szembeni ellenállásra acélozza meg. Azért is másodrendű Jókai értékelésében az arisztokráciára vonatkozó elgondolás, mert ő kortársaihoz képest hamar kiábrándult a főnemesi vezetés gondolatától : tanúbizonysága ennek 1857-ben írt Dózsa-drámája, a Magyar Sajtóban ugyanezen év során megjelent cikkei, majd a három évvel később kiadott „Szegény gazdagok". A Dózsa-dráma alapgondolatának romantikus következetlenségeivel és művészi gyengeségeivel együtt is merész cselekedet volt akkoriban . GYULAI, aki mindenáron politikai tárgyilagosságról igyekszik meggyőzni az olvasót, ezeket az árulkodó sorokat mondja el a témaválasztás meglepő voltával kapcsolatban : „Nem fejtegettem, hogy Dózsa így fölfogva jelen politikai viszonyaink közt nem éppen jótékony hatású,, hogy behegedt sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óvatosan szabad." Nagy port vert fel 1857-ben az Akadémia anyagi támogatása körüli cikksorozata is. A konzervatív körök kivétel nélkül helytelenítették Jókainak azt az elgondolását, hogy nagyarányú adakozásra van szükség, melyben a főuraknak kell élenjárniuk egy millió forintot gyűjtve össze a