Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad

teltek volna el a szürke műhelyben, az egyhangúan vonuló karosszériák meg a forrasztópisztolyok fakó lángnyelvei között. A fémlemezek meg a vasalkatrészek végehosszatlan, időtlen sodródásában, még csak hetvenöt perc? Mouloud gondosan kicsomagolja a szendvicsét az újságpapírból, és felajánlja a fejét. - Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. - Hová valósi vagy? - Párizsi. - Először melózol a Citroennél? - Először, sőt, gyárban is. - Én kabil vagyok. Az asszony meg a gyerekek odahaza élnek. Előhúzza az irattárcáját, megsárgult fényképeket vesz ki belőle. Elmondom, hogy már jártam Algériában. Nagy Kabília kanyargós útjairól beszélünk, meg Kis Kabília meredek sziklafalairól, amelyek Collo mellett érik el a tengert. Vége a szü­netnek. A szerelőszalag újra elindul. Mouloud fogja a forrasztópisztolyt, és odalép az első karosszériához. A karosszériák közti szünetekben folytatjuk a beszélgetést. „Egyelőre figyelj, csak az a dolgod!” - mondja Mouloud. „Ez ónforrasztás. Tudniillik a pálca ónból van. Csak bele kell jönni: ha túl sok ónt hagysz rá, nem tudod eldolgozni, az nem jó. De ha kevés az ón, nem takarja a hézagot, az se jó. Nézd, hogy csinálom, délután majd te is megpróbálhatod.” Majd némi hall­gatás után: „Úgyse lehet elég későn elkezdeni.. .” Közben beszélgetünk Kabíliáról, Algériáról, az olajfaligetekről, Mitidzsa ter­mékeny síkságáról, a traktorokról meg a földművelésről, a termésről, amely hol jó, hol rossz, meg arról a hegyvidéki faluról, ahol Mouloud családja él. Háromszáz frankot küld nekik havonta, nagyon vigyáz, hogy el ne költse a pénzét. De ez a hónap balul ütött ki: egy algériai honfitársa meghalt, az ismerősei meg pénzt ad­tak össze, hogy hazaszállíttassák a holttestet, és valami segélyfélét küldhessenek a hozzátartozóinak. Ez a váratlan kiadás kis híján felborította a költségvetését, de azért büszke az algériaiak és különösen a kabilok összetartására. „Úgy segítünk egymáson, mintha mindannyian testvérek volnánk.” Mouloud úgy negyvenesnek látszik. Kis bajusza van, deresedő halántéka, las­san, higgadtan formálja a szavakat. Úgy beszél, ahogyan dolgozik: szabatosan és megfontoltan. Nincs egy felesleges mozdulata, Se egy felesleges szava. A karosszériák egymást követik, Mouloud forraszt. Forrasztópisztoly, ónpál­ca, spakni. Forrasztópisztoly, ónpálca, spakni. Negyed egy. Az ebédlő. Háromnegyed óránk van az ebédre. Amikor pár perccel egy előtt visszaérek a helyemre, Mouloud már ott van, örülök, hogy újra láthatom ismerős arcát ebben a szürke és piszkos műhelyben, a fakó fémlemezek között. Még nincs egy óra, várjuk a munkakezdést. Valamivel messzebb kis csoport verődik össze az ázsiai arcú algériai közül, aki reggel „elmerült”. „Hé, Sadok, mu­tasd meg nekem is! Honnan a csudából szerezted?” Odamegyek. Sadok vigyorogva mutogat egy pornográf képeslapot, valami dán magazin lehet, ha jól látom. A cím­lapon fiatal lány simogat egy férfi nemiszervet. S mindez felnagyítva, agresszív, realista színekkel. Visszataszító, de Sadok el van ragadtatva tőle. A teherautó- 8

Next