Nagyvilág, 1989 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - KÖNYVEKRŐL - Andrási Gábor: "Sorsunk egyszerre ironikus és szorongó próféciája"

a mimézis három stádiuma időkategóriáinak; az interpretáció konstitutív, cselekvő módja teremti meg a három szint egységét. Az Amerikában élő francia filozófus munká­jának igazi jelentősége abban áll, hogy a zárt műalkotás strukturalista modelljét a történetiség nézőpontjával tágítja ki. Ricoeur fejtegetései után a másik kiemelten kezelt szerző, Hirsch elméletei csalódást keltenek. Ő az analitikus angolszász szemlélet örököseként kívánja védelmébe venni a német metafizika szerinte parttalan önkényességét, szubjektivizmusát képviselő Gada­­merrel szemben a műalkotások mindenkor objektív magját. Ezért megkülönbözteti a jelentést, amely a szerző eredeti szándékait tartalmazza, és a jelentőséget, amelyet az olvasó kölcsönöz neki. Ezzel az elmélettel Hirsch mintha még a Gadamer előtti utat járná, mivel feltételezi a műalkotás időtlen lényegiségét, s figyelmen kívül hagyja, hogy a jelentőség csak a jelentésben nyilvánulhat meg. (Arra, hogy Hirsch objektivista elmélete a pszichologizmusba torkollik, egy másik amerikai szerző, G.B.Madison már korábban felhívta a figyelmet.) A szöveggyűjtemény harmadik részét a hermeneutika gyakorlati alkalmazását be­mutató szövegek alkotják. Itt Szondi vitairatnak is beillő opusát olvashatjuk Hölderlin kapcsán a filológusi megértés történetiségéről, ami érvelésmódját és tisztaságát tekintve a kötet egyik kiemelkedő darabja. A nagy várakozással ellentétben Northrop Frye Az irodalom archetípusai című írása kevéssé kidolgozott, helyenként zavaros. A cím ígéretes, de az érvelés elnagyolt és megalapozatlan. A Frye képviselte archetipikus szemlélet differenciálatlansága azzal a veszéllyel jár, hogy a megértés történetisége a háttérbe szorul. Az utolsó tanulmány Frank Kermode tollából való, szokott fanyar, de igen szelle­mes szkepticizmusával vizsgálja az eszkatológia jelenségét az irodalomban. Kermode kimutatja, hogy az apokaliptikus művészet típusai a Vég képzetének történeti változásai­hoz igazodnak, s ennek alapján vizsgálja a jelenkori krízis-mítosz jellegét. Végezetül a kötet értékeléseként újfent megállapíthatjuk, hogy a szegedi vállalkozás jelentős tett a humán kultúra sanyarú helyzetének időszakában, ha szerkesztési koncep­ciójában, súlypontozásában nem is bizonyul eléggé átgondoltnak. PONGRÁCZ TIBOR „SORSUNK EGYSZERRE IRONIKUS ÉS SZORONGÓ PRÓFÉCIÁJA" Jean Clair: Marcel Duchamp, avagy a nagy fikció (Marcel Duchamp ou le grand fictif). Fordította Dévai Mária, Corvina Könyvkiadó, 1988. Duchamp, Picabia, Man Ray - a New York Dada három kulcsfigurája a tízes évek közepén. 1938, 1942, 1947, 1958 - Duchamp közreműködője a nemzetközi szürrealista kiállításoknak. Mindez ma már művészettörténeti tény. Mégis - látszólag e tényekkel ellentétben - egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Marcel Duchamp munkássá­gá­­val kapcsolatban megtévesztő lehet a dadaizmus és a szürrealizmus emlegetése. Úgy gondolom, hogy életművének túlságosan is szűk, pontosabban „szegényes” a hagyomá­nyos antiművészeti kontextus éppúgy, mint a bretoni szürrealizmus közege. Duchamp egyszerre ironikus és „halálosan” komoly: a képzőművészet­­ mint elsősorban szellemi 931

Next