Nagyvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - "Ha majd Alain Delon vagy Gary Cooper leszek, nem kell többé vigasztalást keresnem az írásban." Fernando Arraballal beszélget Pál Ferenc
— az Isten vagy a természet — sugall nekünk. Ezért éreztem annyira groteszknek, hogy amikor három évig a szürrealista csoport tagja voltam, Breton azt követelte tőlem, írják automatikusan. A drámaírásban minden automatikusan történik, akárha valami isteni diktátumot hallanánk. A sakkjátékosok is meg a matematikusok is csak az utolsó lépésnél avatkoznak közbe, hogy összerakják a készen kapott elemeket. P. F.: Tudja-e, néhány perce már egy magyar költő, József Attila szavai járnak a fejemben: „Költő vagyok, mit érdekel a költészet maga”, mert ahelyett, hogy a szerelemről, a sakkról, netán a fizikáról kérdezném, még mindig az irodalommal untatom: mi a véleménye az irodalom jövőjéről a harmadik évezred küszöbén? F. A.: Az irodalom nagyon érdekes fejlődési szakaszba érkezett. Ahogy én látom, az utóbbi évtizedekben sem az irodalomban, sem a művészetekben nem tűntek föl túlságosan értelmes emberek. Vegyük példának Picassót, aki például az egyik legbutább ember volt, akit életemben megismertem, de akit ugyanakkor az egyik legjelentősebb művésznek tartok. Ugyanakkor akadnak közöttük nagyon értelmes emberek, mint Octavio Paz, de jóval ritkábban. Azt hiszem, hogy az irodalom legalább annyira fontos, mint a kvantummechanika. A XIX. század végén megalkotják a kvantummechanikát, és ebből származik a modern világ minden bizonytalansága. Nevezetesen, hogy nem tudjuk, az anyag anyag-e vagy hullám. Ezek a kifinomult, és igen kevéssé kézzelfogható elméletek teszik lehetővé, hogy olyan dolgok szülessenek, mint a lézer vagy a tranzisztor. Napjainkban az irodalmat is át meg átjárja ez a nagy bizonytalanság. A mai művész számára három kifejezési mód létezik: a költészet, a drámai költészet, vagyis a színház és a filozófia. Sajnálatos módon manapság a költészet helyett inkább a regényt, a drámai költészet helyett a televíziót, a filozófia helyett az esszét választják az emberek. És ez végzetes beszűküléshez vezet. Olyanok vagyunk, mint a sztálini kor fizikusai, akik ahelyett, hogy a fizika valóságos kérdései iránt érdeklődtek volna, képtelen dolgokkal foglalkoztak, mert a kvantummechanika tézisei megrendítették volna materialista szemléletüket, így jutottak el olyan imbecilis problémákhoz, mint: hogyan csináljanak nagyobb gumójú burgonyát stb. mintha az egész világ egy olyan könyv lett volna, amelyet ők írnak... P. F.: Ilyenképpen frivolitásunk miatt minden mással inkább foglalkozunk, mint az irodalommal, és az írók dolgozószobájukba zárkózva maguknak írják majd a műveiket? F. A.: Szó sincs róla. Egy nemrégiben az El País című lapban megjelent cikkemben arról írok, hogy nem Fidel Castrót kell elpusztítanunk, hanem a bennünk levő Fidel Castrókat. Nincs olyan hogy egyesek frivolak lennének, mások pedig nem: mindannyiunkban van egy nagy adag frivolitás, és ez késztet arra, hogy az esszét inkább szeressük, mint a filozófiát. Egy fizikus ismerősöm mondta, tréfálkozva, hogy ha nem létezne a televízió, már régen Nobel-díjat kaptam volna. Nem a marslakók kényszentetténk ránk, hogy a könnyebb utat válasszuk, hanem mi magunk.