Református Bethlen-kollégium, Nagyenyed, 1885
Az 1880. tanévet bezáró beszéd. (Lőte Lajos tanár emléke.) Idén 4 év előtt, rectori tisztem kezdetén, először üdvözlöm a megnyíló évet: örömnek hirdetője, jó reménységnek tolmácsa valók; most, midőn rectori tisztemet letéve, a távozó évnek búcsút mondok: gyásznak hangja, aggodalomnak szavatolni ajkaimra. лкког két fiatal, de fiatalságuk daczára már nemcsak jó reményre jogosító, de elismert érdemekkel ékeskedő tanártársam beköszöntését fogadtam örömmel, a protestáns tanügy, főiskolánk új virágzása és a mindeneket helyreállító kollegiális szeretet nevében, és nem minden büszkeség nélkül állítom, hogy intézetünk berendezése oly teljességre jutott, minővel tán még a legjobb időben sem dicsekedhetett. A remény, mit a beköszöntők személyéhez és működéséhez kötünk, valódi nyereségnek bizonyult; a magaslatról, melyen akkor intézetünk állott, alább bizonyára nem szállottunk, sőt az emelkedésnek kétségtelen nyomaira mutathatnánk; mégis, mégis a visszaemlékezés keserű fájdalmakat ébreszt, a körültekintés sötét aggodalmakat szül. — Hiszen tudjátok, hogy azok közül, kik intézetünknek homályból előtörő napját velünk együtt üdvözlők, két vezéregyéniség kimagasló alakjának letüntét siratjuk, hiszen láthatjátok, hogy intézetünk — ezen nem rég még kimagasló torony — körül az általános vízállás, óriási, olykor tán természetellenes erőktől dagasztva, gyorsan oly magasra emelkedett, hogy a hullámok e toronynak már csaknem gombját nyaldossák, és igy, bár emelkedtünk, a feltornyosult színvonalhoz képest szállani látszunk s maholnap tán az elbontás ellen kell küzdenünk !1*