Református tanítóképző, Nagykőrös, 1941

TANÍTÓKÉPZŐ-INTÉZET. I. HÚSZ ESZTENDŐ. Ennek az iskolai esztendőnek a folyamán emlékezett meg intéze­tünk társfenntartója és főhatósága , a dunamelléki egyházkerület főtisz­teletű Ravasz László püspök úr püspökké választásának húszéves év­fordulójáról. — A megemlékezésre intézetünket nemcsak az elöljáró iránti tisztelet kötelezi, hanem különösen az a hála indítja, hogy a gondviselő Isten őt nekünk adta. Húsz esztendő intézetünknek százhárom éves történetében általában is jelentős szakasz, — az utóbbi húsz esztendő azonban a fejlődés nevezetes korszaka. Ez a húsz esztendős évforduló tehát nemcsak püs­pöki jubileum, hanem jubileuma a mi intézetünknek is, amelynek életében az 1921■ évi püspökválasztás szintén új korszakot nyit meg Arról a nélkülözhetetlen szerepről és nagy jelentőségről ugyanis, amelyet inté­zetünk a püspök úr húszéves „felvigyázó“-i munkájában játszott, az egyházkerületi közgyűlésen elhangzott püspöki jelentés tanúskodik a legékesebben Ez azt mutatja, hogy a nagy nyáj „felvigyázó“-ja és munkatársai sohasem tévesztették szem elől a nyáj féltett báránykáját, a mi intézetünket, hanem arra mindig hűségesen vigyáztak Szinte büszkék lehetnénk arra a nevezetes szerepre, amelyet intézetünknek az elmúlt 20 esztendő alatt a főtiszteletű püspök úr tulajdonított, s amelyet a jövőben tőle elvár, ha nem szorongatna bennünket ennek a szerep­nek a kötelező volta, másrészről gyarlóságunk érzése, hogy ennek a magunk erejéből semmiképen nem tehetünk eleget! De mi református intézet vagyunk s ezért mindennek ellenére is hiszünk abban, hogy Isten elvégzi általunk azt, amit tőlünk feletteseink elvárnak. A püspöki jubileum alkalmával nem is ismerhetünk a magunk számára fontosabb feladatot, mint azt, hogy a püspöki jelentésnek a tennivalóink című részéből valóban a tennivalóink közé sorozzuk azokat, amik ránk vo­natkoznak : „a lehető legmagasabbra kell emelni s Lélekkel eltölteni egyházi életünk kettős szívkamrájában : a Theológiai Akadémián és a tanítóképző-intézetekben a lelkészképzést és a tanító , illetve a tanítónő képzést. Ezek a legfontosabb intézményeink, a nélkülözhetetlenek, a pótolhatatlanok. Emlékezzünk meg Isten iránti hálával és az Ő kegyelmébe vetett hittel erről a jubileumról úgy, hogy adjuk át magunkat annak a Lélek­nek az eszközeiül, akinek el kell töltenie a tanítóképzést, s akkor az a szorongató érzés, amely a feladat rettenetes nagyságát mutatja, átvál­tozik bizalommá, s a magunk erőtlensége és gyarlósága az Isten erejévé és dicsőségévé!

Next