Állami főreáltanoda, Nagyvárad, 1895
, mert aki a nem egészen harmincz év történetét átélte, tudja, hogy államiságunk épületéhez se kő, se fa, sőt még eszközök sem álltak rendelkezésünkre. De miként az aczélt pótolta a csontszerszám, úgy a segédeszközök hiányát a szünet nélküli munka, hiszen czélunk nagy és nemes volt, méltó egy ezer éves nemzet dicső múltjához és törekvéseihez. Erőt és kitartást adott a hazaszeretet, ezen magasztos eszme, melyért hajdan halni kellett, mostan pedig élni kell. Harmincz év! Egy betű atomja a nemzetek történetében, de ez atom a mi önállóságunk kezdőbetűje . . . a többi előttünk van. Harmincz év! A beplántált, verejtékünkkel táplált, vérünkkel védelmezett ipar, a nemzet aranyait idegenbe vivő kereskedelem, a kölcsön kért és sokszínű tudomány, a szellemi tehetségek elnyomása, megsemmisítése, vagy a külföldre való űzése, az önállóságnak csak beszédben való, bár remek hangoztatása, mind, mind eltűnt, átváltozott, újjászületett és egyszerre megnőtt. Magyarország nem 48-ban törölte el a hűbérrendszert, hanem 67 után fejlődése által, mert az előtt volt befelé jobbágy és úr, de kifelé mind a kellő hűbéres, rabszolga volt, ki egy darab csillámló üvegért aranyát két kézzel és futva vitte; kiskorú volt szolga és úr, és a sok gyám sohasem veszett össze azon, ki tanítsa a fiatal óriást járni, legfeljebb azon, kié legyen ennek öröksége. Valóban nem tudjuk, a gondviselés, az európai új eszmék, a nemzet szívós ragaszkodása e földhöz, vagy a százados bel- és külviharok voltak-e rugói azon testeknek, melyeknek eredménye a tudomány, ipar, kereskedelem, művészet és búvárlat terén a külföld elismerését is kiérdemelte. E rövid harminc év megmutatta, hogy a «nem volt, de lesz» szavak nem egy lánglelkű ember rögeszméje, hanem a jövőbe látó próféta jóslata volt.