Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
A könyv védőborítóján a stószi ház enyhén boltíves bejárata kapujának fotója, a kétmaroknyi — talán évszázados — kilinccsel és kulcslyukkal; a zár fölött az egész kaput pántként ferdén átfogó fenyődeszka, mintegy jelképezve az 1970. május 31-én testi mivoltában elköltözött Fábry Zoltán portájának lezártságát. A kulcslyuk mintha azt sugallná: kukucskáljunk be rajta, s keressük Fábry szellemét, amelyet őrzendő állott össze a pozsonyi Madách és a budapesti Szépirodalmi jóvoltából. Duba Gyula szerkesztésében, az ő és E. Fehér Pál válogatásában a kötet: Fábry Zoltán kortársai szemével. Milyennek látják a kortársak Fábry Zoltánt ? Duba Gyula előszava sok mindenben eligazítást ad erre a kérdésre. A huszadik századi történelem összefüggéseibe állítva Fábryt, véleményét így summázza: „A stászi magányban élő magyar író, a közép-európai történelem reprezentatív részvevője, európai formátumú nagy szellemiség volt." Éppen ezért tartja fontosnak Fábry Zoltán erkölcsi és gondolati jelenlétét tudatunkban, magatartásunkban. A Fábry-féle írói és emberi elkötelezettségnek jelenre és jövőre egyaránt kiható érvényét, amelyet — az íróra legjellemzőbb vox Humana fogalomkörében maradva — a következő Fábry-axiómák fejeznek ki: „Az etika egyetlen realizmust ismer: a vállalás hűségét.” „Az európai hűség neve: humanizmus.” „Minden igaz író lényegében humanista: az emberi méltóság szószólója.” „Erkölcsi állhatatosság nélkül nincs humanizmus.” „Humanizmust csak az példázhat, akinek magatartása mindig etikus volt.” „A szellem: erkölcs.” A négy éve kihalt Fábry-ház udvarát gyom lepi, ajtaját szúrágja, kiürült könyvtárszobájának vakolata hámlik. A dolgozószoba ablaka — amelyről lakója 70. születésnapja alkalmából Szalatnai Rezső ezt írta: „A stószi nyitott ablak valóban nem szimbólum: valóságos ablak, csalhatatlan és hű őrhely” — ma csukva éjjel-nappal. Ezekből a külső jelekből arra következtethet az oda zarándokoló ember, hogy por lepi nemcsak a lakást, hanem egykori tulajdonosa emlékét is. Ezért kellett ez a könyv. Küldetése, hogy egyrészt megpróbálja felmutatni az utókornak ezt a rendkívüli személyiséget, másrészt hogy rendhagyó életműve ébresztő és ébrentartó hatását, a Fábry-szellem folyamatosságának, mindenütt- és mindig-jelenvalóságának a szükségességét tudatosítsa. Magyar, szlovák, cseh és szovjet kortárs szemek néznek szembe a könyvben Fábry Zoltánnal. Harminchat szerző negyvenhat írásban rajzolgatja Fábryt, keresi a teljes Fábry-arcot, kutatja legjellemzőbb vonásait, hogy kialakuljon egy imponáló Fábry-portré. Fábry maga írta Mesterházi Lajosnak küldött egyik levelében: „A visszhang jelenti az életet, a közösséget, a meglátást.” Ha ez így igaz, akkor Fábryt ez a könyv tovább élteti, mert visszhangozza az író örök érvényű gondolatainak legjellemzőbbjeit, és megörökít, továbbéltet egy viszonylag teljes Fábry - képet. A szerzők sorában ott találjuk nemcsak a hajdani csehországi küzdőtársat, Forbáth Imrét, hanem Illyés Gyulát és Veres Pétert is (akikkel személyesen csak 1965-ben találkozott), az egykori főszerkesztő-munkatársat: Gaál Gábort, az ugyanazon a közép-európai hullámhosszon működő romániai Balogh Edgárt, a szlovák Milán Pisát irodalomtörténészt, a cseh kritikus és közíró Jirí Hájekot, a jugoszláviai magyar irodalomtudós Bori Imrét, a szovjet Gerskovicsot , hogy csak a paletta széles színskáláját érzékeltessem. A könyvből szinte elénk lép a bámulatos tájékozottságú publicista, a szigorú kritikus, a nagyműveltségű esztéta, a kivételes tehetségű gondolkodó, az elemző és összegező elme, a rendíthetetlen antifasiszta, a humánum elkötelezettje, a nemzetiségi — szinte pompeji — őrtálló (akinek egyformán szívügye a magyarság és az emberiség sorsa), a lírai hevületű nyelvalkotó, „az ellenállhatatlan erejű írásművész”, a formából kifogyhatatlan műfajteremtő, az irodalomszervező és szellemi irányító, a csehszlovákiai magyar szocialista irodalom kibontakoztatásának vezéralakja, a „klasszikus európai”, Julius Fucík, József Attila és Thomas Mann szellemi rokona, aki teljes fél évszázadon át figyelt „szomorú, szigorú, riasztó és vigyázó szemmel” azon a poszton, amelyre az 1918-as történelmi sorsforduló állította, s ahol halála napjáig nem szűnt meg töretlenül, cenzúra és tömlőc ellenére sem hirdetni annak az Adynak az igazát, aki meghatározó irodalmi élménye volt. Igenis, kell a bátor robbanás, S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más. Gyújtsuk ki jól a szíveinket, Csak azért se győzhet a Mindegy. Az első fejezetben az ember és életműve tárul elénk, a második — avatott Kritikusok tollából — sorra veszi Fábry csaknem minden könyvét Az éhség legendájától a Korparancs második kiadásáig, a harmadikban az antifasizmus mint műfaj, mint Fábry-formula, illetve a stószi mérték problémái kapnak helyet. A cikkek rangsorolása nem szándékom. Mégis ki kell emelnem hármat, amelyek — a Fábry-életmű megközelítése, értelmezése érdekében a legmélyebbre jutnak az író szemléleti gyökereinek feltárásában, szemléletmódja struktúrájának felderítésében, a legidőszerűbb Fábry-problémák és kutatási feladatok meghatározásában; Bori Imre írását, amelyikben a stászi életforma jellemzőit és értékét igyekszik megfogalmazni, s a Fábry-műfajú polémia alapvonásait húzza meg. Kovács Győző cikkét a Fábry-életmű kutatási szféráiról, és B. Nagy László tanulmányát a stószi mérték mibenlétéről, jegyeiről. Van-e stószi mérték? — érezzük ki a kérdést B. Nagy László tanulmányából. „E mértéket Fábry Zoltán életműve rejti magában” — válaszolja, s megpróbálja körvonalazni. Ezt a stószi mértéket fogalmazza kiki a maga nézőszögéből. Illyés Gyula: „Az én maradék vallásom is, mint mindnyájunké ma, az ősök tisztelete.” Milan Pisut: „Fábrynak sikerült összekapcsolnia a magyar irodalom gondolati vagy forradalmi áramkörét a cseh és a szlovák irodaloméval.” „Esszéírói műve a maga nemében egyedülálló a szlovák publicisztikában is.” Bori Imre: „Eredendően publicista alkat, akinek életeleme és íróságának létezésformája a korszerűség és az aktualitások, tehát a közéletiség is a legközvetlenebb viszonylataiban.” E. Fehér Pál: „Fábry valahol a szocialista erkölcsi magatartás magyar reprezentánsainak élvonalában van.” Robotos Imre: „A magyar gondolati publicisztikának nem ismerek nagyobb élő alakját.” Féja Géza: „Ez az ember még gondolatban sem követett el semmi rosszat.” „Durva, személyeskedő támadások érték, Fábry azonban a szellem fényes, tiszta fegyverével védekezett vagy vágott vissza”. Jóérzéssel tesszük le a Fábry Zoltán, kortársai szemével című gyűjteményt. Jóérzéssel, de nem megnyugvással. Bennünk marad ugyanis egy olyan feszültség, amelyet a könyvben feltett néhány kérdés megválaszolatlansága, születésnapi vagy temetési fogadkozás teljesítetlenül maradása okoz. Hadd idézzem ezeket a problémafelvetéseket maguktól a szerzőktől. B. Nagy László: „A Fábry-életmű értékelése ma is alig-alig törte át a céhbeli kereteket, eszméinek kamatoztatása máig is vontatottan vagy név nélkül halad.” „A szocialista országok közötti szellemi kapcsolatok, közeledés még ma is túlontúl szűkös és rapszodikus.” Balogh Edgár: „Szomorúságunk csak az, ha kevesen igazodunk a stószi dokumentáció felé.” Mesterházi Lajos: „Az Európa elrablása második kötetének anyaga jószerével cédulákon marad meg. Lesz vajon, aki vállalja ezt a végrendeleti meghagyást, és társszerzőként közreadja?” „Fábryt olvasni kell, ifjúságunk egyik nevelője kell hogy legyen. És addig is, míg könyvkiadásunknak módja lesz rá, hogy egész életműve közreadásával az adósságot törlessze, hadd javasoljam: értő munkával, nagy gonddal és mielőbb készüljön olyan Fábry-breviárium, amely legfontosabb gondolatait, nagyszerű erkölcsi példáját, egész makulátlan világát hitelesen mutatja be a legszélesebb olvasótábornak.” Tóth Tibor: „Furcsa dolog: akik ma nálunk magyarul írnak, , zömükben zászlóként lobogtatják Fábry nevét, esküsznek rá, példaképnek, erkölcsi fenoménnak, egyszóval annak tartják, aki irodalmunkban valamit jelent — a legtöbbet jelenti. Ugyanakkor — néhány sátoros ünnepi kivételtől eltekintve — alig akad köztünk, aki Fábry példáját követné...” Jirí Hájek: „Csehországban sincs semmi okunk a megelégedettségre... Ezért mindent meg kell tennünk, hogy Fábry Zoltán nagy jelentőségű közvetítői szerepe a magyar és a cseh kulturális élet között is megvalósulhasson.” Szabó Béla: „Nekünk, csehszlovákiai magyar íróknak, hetvenedik születésnapján meg kell fogadnunk: mindent elkövetünk annak érdekében, hogy az Európa elrablását — amely szerintem összegezése eddigi mondanivalójának — német, angol és francia nyelvre lefordítsák. Csakis úgy tudjuk őt méltóképpen ünnepelni, ha vox humanajának az egész világon visszhangja támad.” A válaszadást az olvasóra bízom. Végrendeletében Fábry Zoltán így hagyta ránk: „Az író legigazibb öröksége a mű könyveinek, írásainak öszszessége, hatása, továbbélése.” A Duba Gyula szerkesztésében megjelent kötet méltóképpen szolgálja ezt a célt, Fábry szellemének továbbélését, önmagában azonban nem elég az író igazának történelmi távú igazsággá tételéhez. Ehhez az is kell, hogy a „vállalás hűsége” mindannyiunkban olyan erős és következetes legyen, mint amilyen Fábry Zoltánban volt. TOLVAJ BERTALAN A vállalás hűsége 1/ ÁR ni VITOSGRÁFIÁJA A TRÓFEA SERFŐZÖ SIMON Toborozz felkelő virradatot A ledöntött sugarat fölállítva, álmodj jövőt e tájra. Siettesd lefolyni az életünk tavaszi kertaljain hóréként összegyűlt vizecske bajaink. A széldúlta földeken át vezesd a múltba elkanyarodó árokban. S röptesd az ujjaid hegyére mászó falukat, biztasd, nyissák szárnyukat. S szorgalmazz a reményhez bekötő utat, hisz sorsunk homokhátjain, akárha egérbunkeros tanyákban, elzárva élünk a világtól, amerre a környékek alvégeit körülrobogd, s kelet felől toborozz felkelő virradatot. Fölfelé kúszatva a kapaszkodásod, verd le fészkét a nyugalomnak. S mutasd meg, ki vagy! Hogy kiállsz, ha kell, erővel szolgálni a Napnak. Oda ne sötétüljön a világ végére fekete pontnak! Mintha Mintha pirkadna, már a fáknál az ég pirkadna. Szállna a hajnal, itt a fáknál szállna a hajnal. Ablakom nyitnám, ablakom négy égtájba nyitnám. Lassan virradna, kedvem az égig felvirradna. PÉNTEK IMRE Karcolás a síremléken Hová siettél, Váci Miska? Ily messzire ki gondja hajtott? Ránk csaptad úgy az ólomajtót, hogy azt ember fel nem szakítja. Te még tudtad, mit ér a szó itt: a mélyben sebzett indulat formálatlanul hánykolódik, s nevet találva már szabad. Kegyelt kecsesség csipkecsokra szivarzsebekbe tűzve gőggel; parókás múzsa — így a jobb ma — díszpárnákra hímezi: ő kell! Nem fog helyedre férni mégsem, mérje magát akármi joggal, mint a bizsulánc összeroppan kézfogásaid erejében. Konyhaparfőm Sokféle parfőm kapható már — a fejlődés e téren is dicséri az illatipart — de minden márka közt legismertebb: a konyhaparfőm! (Előnyös, olcsó — főként háziasszonyoknak!) Hozzájutni roppant egyszerű: hajolj a fortyogó krumplilé fölé, (ez mitesszereidnek is jót tesz) pácold bőrödet fojtó hagymaszagban, tömd ki pórusaidat az égett zsír bűzszemcséivel, hajtövednek használ a forró levesek lehe, (mintegy fixálja a fürtök közt bujkáló ételtitkokat) a mosogató páráit fogd fel finom fiolákban, (s dugdosd a hívatlan barátnők elől) az agyonlőtt zöldség intelmét vegyítsd a mániákus mócsingok gőgjébe, s zúdítsd magadra — e parfüm többé nem hagy el, úszik utánad mindenütt keltve elismerő fintorgásokat. Táguló orrcimpák köszöntsétek a boldog korszakot, a kozmetikum meghódítását! 3