Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
8 NAPKELET 9. szám nin<itnitiuiiiiii!tiHiiiiiiiiiiiiimiHiiitiiiumiiiiHiiniiiiniiiimmiinnn)immiin))iMiiHiiinuuiiiiiiiiMiiiuiiiHiiiiiiiiiHiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiniiniimiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iitinniiimiiRiiimimiiiiiinmiiiiiiiniiitni torral kormányozhatok. Itt megriadt tömegek kavarognak, félrevert, gyötrött szívek kolompolnak, megtorpant érzelmek révedeznek maguk elé. Útmutatás kell az úttalanoknak, tanács a tanácstalankodóknak. De csak egy módon: tett által, példa által. A nagy regényt várom, a nagy verset, a nagy novellát, a nagy drámát. A többi jön magától. Hogy miért nem írom meg én ? Hja, hát ez az! Miért nem írok én sem ? Nincs kiadó, szoktuk mondani, mert a közönség közönye begombolkozásra kényszeríti őket. Nincs színpad, mert a legnagyobb sikerű színpadi műnek is meg vannak számlálva erdélyi színpadokon az estéi. Kinek-minek az időpocsékolás nagyobb lélegzetű irodalmi munkával? Az embernek napi gondjai vannak. Legtöbbünket hajszás robotban tart a napilap, az élet tízszeresen, százszorosan megnehezedett, kicsinyesek, szűkek a viszonyok, minduntalan falba ütközik a szárnyalásra bontott lélek. Mi lesz a lakásommal? Mi politikai jogaimmal, személyes szabadságommal, holnapommal s még tovább: hova hajthatom le majdan őszülő fejemet? Azt mondja Emerson: A jó lélek kifekszik a napra és alszik, mert tudja, hogy ez is tett. Kifekhetem én a napra, kifekhetsz-e te, avagy ő ? Hát igen, kifekhetünk barátaim, csak most még egy kicsit nem. Előbb meg kell írni azt a bizonyos nagy művet. Aztán kifekhetünk a napra s ha netalán kiadót nem találnánk rá, kifekhetünk a nagy müvel együtt. — Éhenhalsz szerencsétlen! — riadnak a riadozók. — Én nem hiszem, hogy éhenhalnék — felelnék, hanem kérdeném: 'Próbáltad? — És mi lesz a napi gondokkal, a redakciók őrlő munkájával, politikai és társadalmi bizonytalanságokkal, melyek mind útját állják a nagy műnek ? — Bele kell gyúrni mindent. Küzdelmes napjaidat és álmatlan éjszakáidat, a napi robot tompultságát és a vasárnapok csengő májusi levegőjét. A rétről a harmatot, a virágról az illatot, a gyárkéményből a kőszénfüstöt és afalról a kétnyelvű cégtáblát, Nemzeti és Néppártok egymást dörzsölő egyenetlenségeit, felekezeti békétleneket és világnézeti tusázókat békétlenségükkel és tusáikkal egyetemben. Ez az egész. Móricz Zsiga írja, régebbi könyve újkeletű előszavában: „Minden nemzet magára hagyva él, mint minden lélek, de százszor inkább a magyar: az emberiség milliárdjai közt e testvértelen sziget. „Minden ember csak annyit ér, amennyi értéket produkál az élet számára, de ezerszer inkább a világ árvája, a magyar. „Nincs több parancs tehát: teremteni, dolgozni, adnil „Az élet adatott, hogy teremts. Az időnek napjai: hogy gyüjts. S a lélek, hogy adakozz ! Teremts, hogy legyen mit gyűjtened és gyüjts, hogy legyen mit adnod !“ Ezt írja és cselekszi az a Móricz Zsigmond, akit kidobtak a Kisfaludy Társaságból. Nem vesztegeti idejét azzal sem, hogy kritikát gyakoroljon bántalmazói felett. Mert csak egy parancsot ismer: teremteni, dolgozni, adni! Nekünk is, kezdetben vala az agitáció, melyet el is végeztünk becsülettel. Ma már a népek túl vannak a megagítálásukon. Tetteket várnak, melyek megelégítenék és bizonyossá tennék őket, hogy a mi agítációnk több volt hólyagba zárt kukorica csörgésénél. Azért mégegyszer mondom: jöjjenek a tettek. Aztán , ha majd az isten az embernek lovat adott, gondoskodik a zabjáról is annak. Régen volt, nem volt semmim, pénzem, nevem, otthonom, aszszonyom. Úgynevezett reménytelen szerelmes voltam, kávépagodákban éltem, csörgött oldalamon a kis félszalon nikkeles kard, buja éjszakákon táncosnők táncoltak s trágárkodtak körülöttem. Nem én voltam én, vagy én voltam én, már nem emlékszem, de tudom. Külön voltam a világtól és féltem tőle, nem mertem nagy tükrébe nézni az embertömegek szemének, nem mertem magamat kitárni mondván: Itt vagyok, élek, szeressetek, hogy fiatalságom szagos gyümölcsízei meg ne keseredjenek számban. És inkább keserű szájjal bandukoltam, idegen kevélységgel szemeimben, idegen tudákossággal ajkaimon, idegen gúnyával testemen és sokszor vacsora nélkül, havi hetven forintból. Csak voltak éjszakáim, melyeken boldog voltam és nem tudtam mitől. Kimentünk gyakorlatra valami erdős dombhátra, honnan fekete messzeségekbe nyíltak be a völgyek s egy-egy parányi fény pislákolt csak sejtett ablakokon. Elheverésztem a füvön, jó szagokkal volt tele az éjszaka, jó szemekkel néztek le rám a csillagok. Kivettem egy cigarettát és rágyújtottam, szentjánosbogár voltam a fa közt, boldog voltam. Nézd, a napsugarak ferdén hullanak, ereszt vetnek a föld porában nyüzsgő kis életünk fölé. Fény alatt járunk, surranunk, mint prédára a vad, reménykedünk és lázadunk és összezsugorodunk, mint a hernyó, kinek hegyes pálcával gyomrába szúrt a gyermek.