Napló, 1992 (3. évfolyam, 88-139. szám)
1992-11-04 / 131. szám
1992. november 4. Művelődés Naplód jövendőbeli lányai és fiai nem lesznek alávalóbbak az alapítóknál. A legtermékenyebb nemzetalapító (vagy újraalapító) írás az, melyet minden generáció újra tud értelmezni, amelynek értelmezéséhez mindenki visszanyúlhat, bármilyen legyen is politikai elkötelezettsége, feltéve, ha ezt a szöveget akarja értelmezni, és nem egy másikat; egy szöveg, amelynek minden pontja (sora) mindenkor, folyamatosan értelmezhető (és különféleképpen), melynek egyetlen pontját sem kell elfelejteni vagy mesterségesen kitessékelni az emlékezetünkből. Egy ilyen szöveg állandó értelmezése garantálja a nemzetélet folyamatosságát. De attól, hogy ezt a szöveget nem váteszek írják és mindenki maga értelmezheti, mert mindenki érti, a szöveg szelleme még szent lehet az értelmezők számára. Pontosan ugyanúgy és ugyanannyira szent, amennyire egy vérszerződés szent, amenynyire minden alapítás elkötelezettség és ígéret, amelyet elődeink vállalnak, és melyet nekünk és utódainknak kell beváltani. 1956-ban, a forradalom alatt olvastam először teljes terjedelmében a 12 pontot. „Mit kíván a magyar nemzet?" Ahogy közölték a szöveget, már értelmezték is: számos és egyben-másban különböző „12 pont” (ugyancsak számos „több mint 12 pont") jelent meg az újságokban, röpiratokban, de valahogy mindegyik kiegészítette, értelmezte, újraértelmezte az eredetit. 1956-ban hirtelen felfedeztük: nekünk is van szövegünk. Tanultunk róla az iskolában addig is, csak éppen a teljes szöveget nem láttuk; ezt mások értelmezték számunkra. Ha jól meggondoljuk, vagy száznegyven évig nem volt szalonképes (vagy „utcaképes”) az a szöveg, amelyben a magyar nemzet írásba foglalta azt, amit egyszer tényleg kívánt. Igaz, a „Mit kíván a magyar nemzet?" előzetes szöveg volt, mint az amerikai Függetlenségi nyilatkozat, még nem a főszöveg, még nem a demokratikus vagy liberális polgári magyar alkotmány. Talán most folytathatjuk, ahol egykor abbahagyatták velünk. Ideje lenne végül visszamenni a kezdetekhez az újraalapozás gesztusával. A „főszöveg” hiányában, a magyar nemzet más szövegeket keresett és talált; szövegeket, melyek metaforáiban, üzeneteiben és mitológiáiban önmagát értelmezhette. Az isteni kinyilatkoztatás és a prózai alkotmányozás között nyílott egy harmadik lehetőség: a nemzeti költészet, így vált egy 26 éves költő a magyar nemzet kanonizált szentjévé. Petőfi Sándor költészete volt az, amit minden gyermek könyv nélkül tanult meg idézni, az ő szövege volt a nemzet írott teste. A Nemzeti dal foglalta el a „Mit kíván a magyar nemzet?" helyét. Ahogy a XIX. század igazi magyar alkotmányának helyére Petőfi, úgy került a XX. század igazi magyar alkotmányának helyére Ady Endre. Nekem is, mint oly sok másnak a generációmból, Ady volt a második Bibliám. Ő volt a szöveg, így véltünk gazdagodni a hiányból. De ez tévedés volt. A költészet szebb a legjobb alkotmánynál. De nem helyettesíti még az olyan „kis szöveg"-et sem, mint amilyen a „Mit kíván a magyar nemzet?". Rossz szolgálatot teszünk mind a költészetnek, mind a nemzetnek, ha el akarjuk hitetni, hogy a versek értelmezésével egy közös alapszöveget értelmezünk. S még nagyobb baj forrása, ha az alapítás gesztusát egy karizmatikus „vétesz" mítoszához kapcsoljuk. Mert az igazság az, hogy Petőfi vagy Ady értelmezésével sohasem egy közös alapszöveget értelmeztünk. Minden politikai korszak kiválasztott egynéhány Petőfivagy egynéhány Ady-verset, és kinevezte azokat a nemzet reprezentatív szövegeinek. A többi verseket (szövegeket) nem tanították az iskolában, nem szavalták őket, feledésbe merültek. Gyermekkoromban hetente citáltuk, hogy „A Kárpátoktól le az Aldunáig...”, de nem tudtuk, hogy Petőfi ezt is írta: „Akasszátok föl a királyokat!", míg ifjúkorom tankönyveiben csak az utóbbi szerepelt, az előbbit elfújta a szél. A mi gyerekeink Adytól elsősorban „A proletárfiú versé"-t szavalták, a „Vörös Nap"-ot idézték, amely felkelt „reánk ragyogva”, és nem hiszem, hogy unokáim is ugyanezeket fogják könyv nélkül megtanulni, vagy hogy egyáltalán tanulni fogják ezeket. Aki rosszindulatú, az egyszerűen hazudik a költővel mint „nemzeti szöveg”-gel, aki jóindulatú, az is csak féligazságokat tud vele elmondani. Sem „A Kárpátoktól le az Aldunáig”, sem az „Akasszátok fel a királyokat”, sem „A proletárfiú verse” vagy a „Márciusi Nap” nem reprezentatív nemzeti szövegek ma. A „Nemzeti dal” sem az: nem a kardnak kell ma karunkat ékesítenie. 1848 óta, hol radikálisan, hol kevésbé radikálisan, de állandóan kitöröltek valamit a nemzet emlékezetéből. A költő-váteszeket úgy állították az emlékezés szolgálatába, hogy egyúttal a felejtés szolgálatába is állították őket. Talán ezek a költők ma megint költőkké válnak, és mindenki azt választhatja ki összes műveikből, ami személyes ízlésének megfelel. Mi pedig visszatérhetünk a régi prózai kérdéshez, váteszek útmutatása nélkül, a 12 pont szellemét értelmezve: Mit kíván a magyar nemzet? 15