Napló, 1996 (7. évfolyam, 296-347. szám)
1996-04-24 / 312. szám
immár a számomra döntő tapasztalat reflektálásának ereje, az a valami, ami túllép a szelektív leépítéssel, más esetben pedig a túlépítéssel megfogalmazott információn. Mivel igazából sem visszafelé, de előre sincsenek távlataim, mindig a jelen pillanatnak dolgozom. Mindegy tehát, hogy hol, s mindegy, mely értékrendszerben vagy kultúrközegben, és csak oly módon, mint ahogyan, például, egy köznapi tévéadás is magával tudja ragadni a gyanútlan befogadó érdeklődését. Van, amikor egészen direkt utalok valamire, hogy a háttérben elhelyezett jelentés világosabban megértethessék. A néző ugyanis sokszor egyáltalán nem tudja, hogy tulajdonképpen miről is beszél neki a tévéadás. Ez sajátságosan működő mechanizmus: a könnyen olvasható, a narrativitással ecsetelt struktúrába épülnek be diszkréten a tulajdonképpeni jelentéseket hordozó, vagy hangsúlyozó, néha éppen tárgy nélküli jelek, a beprogramozott „kulcsszavak”. Mivel magam is a szűkebben vett, vagyis a szűkebből kiszélesített környezetem szituációját tartom radikálisan újnak, jelenkori alkotóként nem törekszem semmi új vagy forradalmi megteremtésére. Irtózom az újdonságoktól! Ezáltal tehát a közérthető módon strukturált munkám tárgyi megjelenítése, csak a számomra is releváns, „emlékezetből" merítő inszcenáció fokán, a valóság(ok) pontosan nyomon követhető, egyszeribb elemeinek (első kézből) újraértékesítése, vagyis újrahasznosító megfogalmazása által valósulhat meg. Az új világrendészeti konstellációkból eredően az én saját helyzetem is már pontosan meghatározott, ezért egyáltalán nem kell önmagammal elkeveredetten a pozícióm fikcióját vizsgálni, sem pedig a közönségem figyelmét egy tízezerötszázhuszonhetedik ego-trip fontosságú kiélésének szegényesre lefokozott jelöléseivel megragadni. A dolgok puszta „újraértelmezését” ugyanis, tekintet nélkül a megvalósítás eszközeire, egy alapjában véve anakronisztikus ideológiai beidegződésnek tartom, én pedig művészettel foglalkozom, jóllehet nem egészen azzal, amit a csodugulással fenyegető jelenkorban ezen érteni szokás. Előállt ugyanis egy különleges gondolati mobilitás, mely az (ellenálló) művészi viselkedés mobilitását, vagyis az annak megfelelő artikuláció feltételeit előlegezi, és ez az, ami a mozgástérből megmaradt. Itt egy olyan mobilitásról és érzékenységről van szó, amikor a krízis állapotában a művészet nemcsak beépül a krízis szövetébe, hanem egy aktív aggregátorként, a maga motorjával persze, rájátszik a krízis mozgatójának hullámhosszára. A meghatározottságom, az abból eredő életutam, egyféleképp ugyancsak metaforák, mint ahogyan másképp, nagyban, a származásom földrajzi térségének újabbkori történései is időközben univerzális metaforákká lettek. A látásmódom alakulásával azonban észrevettem, hogy én már egyáltalán nem metaforákkal foglalkozom. Amire itt gondolok, nem a terminológiai megjelölés, és nem (csak) a külsőségek kérdése. Kerekes László Úr. Lévén, hogy a kérdéseitekre válaszolni még nem tudok, még véletlenül sem szeretném, ha a kontextus sajátságos „másodképeit” reflektáló folyamatszerű alkotásom meghatározását, a „kontextusnélküli” művészet témájára lejegyzett gondolataimban keresnétek. Eljárásomban gátlástalanul a (nyilván)valóságból merítek, s a kezem ügyébe kerülő (a momentán figyelmem és emlékezetem hatásköre tartományából kiemelve elemeket) mutálom. Nem kollázsokat készítek, hanem egyszerűen feldolgozom azokat. Az írásban is. K. L. Táncoló sámán Újvidéken III