Napút, 2010 (12. évfolyam, 1-10. szám)
2010-09-01 / 7. szám - Az Eötvös Társaság 25 éves
A KAPUI HANGSZÓLÓ - CIGÁNYZENE Londonban, Budán, Bécsben, vagy Selmecről jött fel az a vén cigány, aki egykor még Bihari bandájában játszott, és az 1870-es években segíthet helyreállítani, hitelesíteni az ősi magyar dalok, kesergők megromlott zenei anyagát. Bizony a sorozatos megalázás szokássá lett, és a szokás a világ legtermészetesebb dolgává. Pedig igen nagy szükség lett volna rá, hogy minden érték, minden muzsikus zseni valódi rangján minősüljön. Mert a cigányság öntudata, önbizalma leginkább csak a muzsikusok dicsőségéből építkezhetett volna. A magyarság a XVIII-XIX. században természetes nemzetépítő erőként, pozitív üzenetként olvaszthatta, égethette be a magyarok szívébe, lelkébe ősök, kortársak dicsőségét. Mikes Kelemen, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy szellemi örökségét, Széchenyi, Kossuth, Deák modernizációs programját, de a Festetich grófok, Baross Gáborok, Eötvös Lorándok munkásságának hírét is. A cigányságnak ilyen gazdag lehetősége nem volt. S természetesen nem lehetett Szent István, Mátyás király típusú uralkodója sem, akikre emlékezve, akikre hivatkozva egy népcsoportot össze lehet tartani, boldogítani. De igenis születhettek a cigánykunyhókban is, faluvégi agyagviskókban is olyan muzsikus zsenik, akik európai színvonalúak és nagy hatásúak saját hazájuk életére nézve. Az ország ismétlődően bénult állapotai során a nemzeti zenének is nevezett muzsika önbizalom-erősítő, nemzetébresztő volt. Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi Ferkó, Patikárus, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista muzsikája képes volt rá, hogy a zsenialitás szuggesztiójával a nemzet megmaradásának reményéhez nélkülözhetetlen pszichológiai állapotot teremtsen százezrek, milliók lelkében. Olyan lelki állapotot, érzelmi erőt, amely a főúri palotákban is, mezővárosok, falvak báltermeiben, kurtakocsmáiban is átélhetővé, közösségivé teszi magyarságunkat, hazafiságunkat, összetartozásunkat. Nemzeti katasztrófák, kilátástalanul mély szakadékok szélénél is támadhatott remény e muzsika által: lesz még magyar jövő! Ha Károlyi Pista gróf cigánymuzsikája eltáncolja húgával a magyar táncot, a csárdást, a gyöngyösi kapások táncát, akkor ez a nemzeti öltözet díszében kiragyogó tánc igen nagy hatású üzenet. Ha ezzel az első, demonstratív tánccal az 1830-as évek elején hódító útjára indul a csárdás, akkor ez éppúgy üzen magyar millióknak, mint ahogy a Himnusz, a Szózat, a nemzeti dal üzen. A szabadságharc bukásába, a szabad Magyarország reményének elvesztésébe belerokkanó Vörösmarty sír, zokog, ha a vén cigány, Patikárus Ferkó hegedűje jajong az ősi magyar dalokkal, de az általános letargia helyzetében mégis papírra veti a költő: „...lesz még egyszer ünnep a világon!" Ha Sárközi Ferkó, Kossuth által hadnagyi rangra emelt katonazenész a nemzeti tragédia után nyolc-tíz évvel egyszer csak a bécsi udvar báljaiba viszi be az ősi magyar muzsikát, a nemzeti táncot, a magyar viseletek tüntető ragyogását, akkor önbizalmat erősít. Sőt, Deák szellemében szuggerálja: ha élni akarunk, muszáj kibékülni Béccsel! Mintha tudná a prímás: Széchenyi is pontosan ezt üzeni haza Döblinből, börtönéből. Létkérdés a kiegyezés. Ha a kocsmák imbolygó mécslángjai mellett valahol a Felvidéken juhászok, szolgalegények, jobbágyfiúk együtt járják a kopogóst nógrádi, honti, gömöri cigánybandák muzsikájára, akkor a tánc több lesz jó mulatságnál. Magyar ifjak, leányok, menyecskék összekapaszkodva táncolják ki, éneklik el minden fájdalmukat, bánatukat és csekélyke reményüket, hogy az iszonyatos szegénység, kiszolgáltatottság viszonyai közt is élni kell! Az összekapaszkodás szuggerálja.