Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-08-08 / 32. szám

XI. évfolyam, 32. szám, 1869. Augustus 8. ■ ÉN NEM IRIGYLEM PIROS AJKAD . . . Én nem irigylem piros ajkad, Mely kelt nyomodban annyi hódolást, Se mosolyodban a hatalmat, Mi kápráztat, mint gyémántos palást ... Én nem irigylem kicsiny lábad, Karcsú derekad s haszin kebledet, Sem azt a sok, sok lázas árnyat, Kik míg üldöznek, szivök ég, eped . . . Én láttalak magányos órán, Hol sápadt volt a szép, piros ajak, S szemedből sűrű köny omolván, Nem tehetek mást, csupán szántalak . . . Én láttalak magányos órán, Lágy pongyolában, tükreid előtt: Szemedből undor villogott rád, S arczodon a gúny képe egyre nőtt . . . — Most megszólalt lenn, ablakodnál Egy kintornának méla dallama . . . Elhagytad tükröd . . . lenyugodtál . . . S hallgatva, sok sok szép álmod vala . . . A kintornást jól megfizetted, A dallam bizton lelkedhez talált . . . Mert olykor most is elénekled „Belizár­“hól a koldus dallamát. Én nem irigylem piros ajkad, Nem mosolyod, és nem gyémántidat, S mig olykor kéjjel csüggök rajtad, Lelkem egy égett tündér-hont sirat! BENEDEK ALADÁR. LUCY.­ ­ EREDETI BESZÉLY. BULYOVSZKY LILLÁTÓL. (Vége.) — De uram! — szólok közbe. — Hallgasson ön, — mondá ő mindig igen nyugodtan. — Ön jól látta, hogy én tönkreteszem önt, és oly kevésre becsül­­­te a vagyon értékét, hogy azzal mit sem gondolt — ez egy­­ meggondolatlan tettét kivéve, melyért én önnek józanul szem-­­ rehányást nem tehetek, ön minden cselekedete által tanusitot­­­­ta, hogy egy rendkívüli és nagyra menendő férfiú. Miért akar­­­ja ön szép jövőjét koc­káztatni ? Én önnek hálával tartozom, és­­ jobban nem tanúsíthatom mint ha megakadályozom, hogy He­­lent nőül vegye­ az ördögbe — téve hozzá cynicus vigyorgás-­­ sál, — mit fogna ön azzal még nyerni ? — Kapitány! kiáltok a csodálkozás legmagasabb fokán —­­ ha meggondolom, hogy Helén önnek huga, nem bírom önt­­­ érteni. — Ah húgom! — viszonzá ő, — ezt majd feledem. De mylord! — téve hozzá rövid szünet után — mialatt sűrű füs­töt eregetett szivaréból és magával számolni és tisztába jönni látszik, — annyira mentem, hogy még ezen körülmény sem­­ változtat a dolgon. — Alávaló gazember, gondolom magamban, s undor és utálat fogott el ez ember iránt; de leküzdöm­ magamat és tö­kéletesen szinlett nyugalommal tovább kérdem — ön tehát he­lyesli, hogy Helén nem akar nem lenni ? — Ön örülhetne az önzéstelenség e félremagyarázhatlan bizonyítékának. — És ön beleegyezik abba, hogy Helén, önnek húga, kedve- S sem legyen, e viszony minden következéseivel? — Áldásom rátok! — viszonzá azon ember, vállamra te­­­­vén kezét, melyet én visszataszitok. — Kapitány! mondám még mindig hidegen, és össze­­s szedve magamat — önnek látom, nincs istene, nincs szive, nincs lelkiismerete. — Ezen alkalmatlanságtól régen szabadultam — közbe-­­ szóla ő nevetve. ■' — Kapitány! — folytatom, mintha mit sem szólott vol­­­na. — Helén nem a maga szabad akaratából tagadja meg tőlem 32

Next