Nemzet, 1883. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-02 / 32. szám

tióban, mely az a saját egészsége és élete ellen foly­­tattatik. Valamint a magas vámok rendesen a csem­pészetet emelik, mert hát »kifizeti magát az üzlet«, úgy a magas árak mindig a meghamisításra fogják vezetni az embereket. A czél tehát az, büntetni ugyan a meghamisítást, de egyszersmind feleslegessé is tenni azt. A legutolsó feladata lesz végre ezen bi­zottságnak — és én ebben valóságos missiót látok — ha a vidéki gazdaközönséget felvilágosítja azon immár befejezéséhez közeledő mozgalomról, mely a főváros­nak jobb élelmezését czélozza; ha felvilágosítja azon intézkedésekről, melyek itt tétetni fognak és melyek a vidéki gazdákra csak annyi előnynyel járhatnak, mint a főváros lakosságára, ha rámutat a keresetnek ezen új forrására, mely nem fog kívánni gazdáinktól egyebet, csak egy kis intelligencziát és egy kis életrevalóságot. Nagy hibának tartanám, ha bárki is kicsinyelné e kérdés fontosságát. Nemcsak a fővárosra nézve ké­pez ez a szó szoros értelmében »életkérdést«, hanem a vidékre is. Mindenki, a­ki vidéki városainkat ismeri, ész­lelhette, hogy a főváros nemcsak szellemi tekintetben uralkodik ezeken, hanem hogy a fővárosi »standard of life« lassan kint az egész országban, vagy legalább valamennyi városban kezd mérvadó lenni, a­mi különben nem csoda, mert sok tekintetben ugyanazok a viszonyok, melyek hátráltatják a főváros élelme­zését, hátráltatják és drágítják az élelmezést a vidéki városokban is. A fővárosi árképződés mindinkább tért foglal a vidéken, és maholnap látni fogjuk, hogy a pozsonyi, a kassai vagy a temesvári polgár vállait ugyanazok a terhek fogják nyomni, melyeket a­ budapesti lakos már most is oly sanyarúan elvisel. És ez talán még végzetesebb lesz vidéki városainkra, mint a fővárosra nézve. Azok, szemben a folyton nö­vekvő követelményekkel, szemben azon kevés szerzési alkalommal, mely ott található, örök törpeségre lesz­nek kárhoztatva. Ha mélyebben betekintünk ezen látszólag oly egyszerű és prózai dolgokba, egy egész társadalmi kérdés áll előttünk. A külső formája és czíme nem épen vonzó, hiszen mindössze is arról van a szó, pro­dukáljunk-e jó vagy rész, kevesebb vagy több húst, tojást, vajat, tejet, sajtot, gyümölcsöt, főzeléket — va­lóságos konyhai kérdések. De végre is ezek képezik minden országban a társadalmi kérdéseknek alapját, és oly országban mint Magyarország, kétszeresen fontosakká válnak. Mert a­mit — az országot véve alapul — az imént a hivatalnoki osztályról mon­dottam, ugyanaz áll Magyarországra nézve, ha a világgazdaságot vesszük tekintetbe. Az élelmi­szereknek drágasága kétségkívül európai tüne­mény és világrészünk némely országában egész iro­dalmi harczok fejlődtek ki azon kérdés fölött, váljon ezen drágaság egyátalában a sajnálatraméltó, vagy pe­dig az örvendetes események közé sorozandó-e? Német­országban vagy Angliában ezen vitának kétségkívül van is bizonyos alapja. Mert azon folyton növekedő új gazdasági értékekkel szemben, melyek ott az in­­dustriális fejlődés által, a nagy kereskedelem, vagy a coloniális birtokolás által keletkeznek — semmi sem jogosultabb, mint az, hogy az élelmi­szereknek árai is emelkedőben legyenek. Ezen magasabb árak ott egészben és teljesen a mezőgazdaság érde­kében vannak és annak jövedelmeit gyarapítják, kiegyenlítik némileg azon hátrányokat, melyeket a mezőgazda természetszerűleg a kereskedelmi és ipa­ros osztályokkal szemben szenvedni kénytelen. Nálunk azonban az élelmi­szereknek drágasága épenséggel nem felel meg ezen momentumoknak. Gazdasági fejlődésünk igen csöndes; a pénzbőség sem igen nagy, még a fővárosban sem; az országnak egész jövedelme pedig távolról sem halad ugyanazon mértékben, mint az országot képező ezernyi háztar­tásnak szükségletei. A mi drágaságunk nem illeszthető be mint egy harmonikus rész az általános haladásba; a mi drá­gaságunk egyszerűen intézményeink és törvényeink, intelligencziánk és mun­kásságunk fogyatkozásainak bizonyí­tékául szolgálhat. Ezen drágaság, mely a kö­zéposztályt degradálja a szegénységig és a szegényeket nyomorba viszi, olyan, mely elnyomja ugyan a con­­s­u­m­e­n­s­t, de épen nem gazdagítja a producenst, és nem volnánk igazságosak, ha azt mondanék, hogy a közbenjárónak,a kereskedőnek érdekében,vagy előnyére történnék az. És ebben különbözik a mi helyzetünk a külföldi közönség hason helyzetétől.A m­i drágaságunk nem gyarapítja senkinek jólétét, mert forrása nem a természetes haladás, hanem a hátramaradás. Midőn tehát szabadságot vettem magamnak, felhívni az önök figyelmét e kérdésre, úgy hiszem, az egykori császári kamarával mondhatom, hogy »emolu­­mentum honi publici,« miszerint a drágaság Magyar­­ország városaiban megszűnjék. A gazdakör pe­(Radvánszky Béla b.: Lakodalmi szokások a XVI. és XVII. században. — Szilágyi Sándor: Camerarius gyűj­teményének magyarországi vonatkozású okmányairól. — Dr. Szádeczky Lajos : K a­n­d­r­a Habosnak a zarándi főes­­peresség cz. művéről.) A történelmi társaság ma d. u. 5 órakor, Ipolyi Arnold elnöklete alatt igen látogatott ülést tartott, melyen mindenek előtt az elnök mély háláját fejezte ki újra való megválasztásáért. »Tisztességem­nek és dicsőségemnek fogom tartani — úgymond — egy oly társulat élén állam­, mely a nemzet legna­gyobb kincsét, a történelmet és történetírást őrzi, folytatja, és kifejti: Isten áldja ezen további törekvé­seiket. (Éljenzés). — E szavak után az elnök M­i­r­­c­s­e János, a társulat tiszteleti tagtársának elhuny­­tát jelentette be, kinek emlékéről Szilágyi Sándor titkár emlékezett meg igen meleg hangon. Mircse Jánosról. Még sokáig fogjuk érezni az űrt, — úgymond Szilágyi — mit Mircse maga után hagyott, s ezt az üresen maradt helyet úgy mint ő, alig fogja valaki betölteni. Azt a szép positiót, melyet ő elfoglalt, ne­héz és kitartó küzdelem árán szerezte meg. Született Barátoson, Háromszékben, 1834. Székely határőr szülőktől, s tanulmányait K.-Vásárhelyt a katonai­iskolában 1848-ban végezte. Még mint alig felserdült ifjú, karddal kezében szolgálta a hazát. Azután, hogy ez kiesett kezéből, ábrándos terveket szőtt: a magyar név dicsőségét külföldre vinni. Be akarta mutatni a magyar operát s Havival egy társulatot szervezett Erdélyben, melyet Bukarestbe vitt ki. De ifjú lelke­sedését az élet valója leforrázta, a társulat felbomlott. Ekkor Konstantinápolyba ment, de a­mint Olaszor­szág megkezdte a felszabadulási harczot, odasietett Garibaldi táborába. Résztvett a második expeditió­­ban mint tüzérkapitány s azután átlépett az olasz hadseregbe. Pár év múlva kilépett a hadsereg­ből. Majd a magyar légió számában volt. A szép daliás tisztet rokonszenvvel fogadták ugyan mindenütt, de a mint a béke megköttetett, vég­kép szakasztott a hadi pályával. Most találta meg igazi hivatását. Modenában települt le, s ott az állami levéltárban történelmi kutatásokhoz fogott. Egy cso­magot másolataiból felajánlott az Akadémiának. Ez hozta érintkezésbe Toldyval, a történelmi bizottság akkori előadójával, ki azonnal irányt kezdett adni kutatásainak. Az ő megbízásából Milánóban kezdett kutatni, az »archivio sforzesco di San­ Fedele«-ben, majd Firenzében, Genuában folytatta, s Mátyás ki­rályra, Beatrixre és a Sforzákra vonatkozólag nagy­becsű correspondentákat hozott magával, melyeket az Akadémia átvett s utóbb a »Diplomácziai Emlékek «­­ben ki is adott. Ekkor rendszeres megbízatást nyert a történelmi bizottságtól s egész munkásságát a ve­­lenczei levéltáraknak szentelte. Fáradhatatlan kuta­tásait csakhamar egész tekintélylyé tették, mert ő e levéltár labyrinthusban, hol csak kiismerni is nehéz magát az embernek, egészen otthon volt, s igy tör­tént, hogy nemcsak a magyar, hanem más európai, a bruxellesi, varsói akadémiáktól is megbízatásokat nyert. Valóságos tudományos ügynök volt. Érdemeiért az olasz kormány a vaskorona-renddel s ő felsége királyunk a Ferencz József-renddel tüntette ki. Ezen kívül ő felsége azon alkalommal, midőn Velenczében az olasz királylyal találkozott, egy gyönyörű remon­­tori órával ajándékozta meg. Velenczében nem volt népszerűbb ember nálánál — nemcsak az osztrák­magyar coloniánál, melynek feje Pilat főcon­­sul nagyrabecsülésének sok jelével halmozá, — hanem az olaszoknál is, a kik épen úgy szeret­ték. Fényes bizonysága volt ennek, hogy a rendezet­len közjegyzői levéltár rendezésének fáradságos mun­kájával őt bizták meg, s ő ezt szorgalommal, szak­ismerettel végezte. E munkája közben fedezte fel István herczeg végrendeletét, melyet Fraknói akadé­miánknak a múlt évben mutatott be. Pár év óta egy nagy munkához kezdett adatokat gyűjteni: a magyar ipar történetéhez. Egész örömmel és lelkesedéssel dolgozott azon : »El fogtok bámulni — mondá — ha kész leszek vele, milyen nagy volt a magyar ipar a múlt századokban, hány magyar volt Velenczében, kik közül nem egy a legjelesebbek közé tartozott.« Befejezetlen maradt ez is, annyi mással s befejezetlen maradt mondhatni egész kutatása. Pedig rengeteg anyag van már nála készletben. Ezenkívül nagy és gazdag könyvtárt gyűjtött össze, rendkívül gazdagot ritkaságokban, unicumokban. »Szeretném, mondá vég­rendeletében könyvtárára s kézirataira czélozva, aka­démiánknak hagyni, de szegény nőmre kell gondol­nom, kinek vagyona és takarékossága segített annak megszerzéséhez.« Nyomtatott munka nem sok maradt utána, mindössze néhány értekezés, melyek közül a főbbek: Capistrán János canonisatiója a Magyar Sionban, tanulmány az arany bulla felett, emlékezé­sek Corvin Mátyásra (a bécsi Archívban) s egy ön­álló : »Magyarország és Velencze. Visszatekintés Dalmatiára és Horvátországra az Árpádok s Anjouk alatt.« De annál több anyag, feldolgozatlan jegyzet s rengeteg buvárlati eredmény. Ezek s a sok szolgá­lat, a mit búvároknak tett, kiket mindig készségesen támogatott, megóvják nevét a feledéstől. A meghatott hangon elmondott nekrológ után a fölolvasásokra került a sor, melyet báró R­ad­ván­s­z­k­y Béla főispán nyitott meg egy igen érde­kes előadással. Czime: Lakodalmak a XVI. és XVII. században. A XVI. és XVII. század társadalmi életében sokkal merevebb formák uralkodván mint korunkban, a szerelmes történetek lefolyása is sokkal egyszerűbb volt mint napjainkban. A mátkaságot nem igen előzte meg hosszas udvarlás, egyszerű látást is elegendőnek tartottak arra, hogy egész életükre határoztak, hanem a szülők szemelték ki a leányokat, kiket fiaiknak szán­tak. Nem ritka eset, hogy egész kicsi korukban hatá­roztak a fiuk és leányok sorsa felett. Ha idegennek adták a leányt, attól megkíván­ták, hogy legalább tanulja meg a nemzet nyelvét, de különben nem is igen tartották kívánatosnak a há­zassági összeköttetést külföldi családokkal. Ha a szü­­­lők határoztak, a fiuk engedelmeskedni tartoztak. Csáky Ferenczet börtönbe záratta atyja, a­miért nem akarta elvenni a neki szánt Homonnai kisasszonyt. Némely atya nagyobb szabadságot engedett fiának a választásban, így Bethlen Miklós is szabadon rá­­választott a Béldi Pál és a Kim István leányai között. A leányos háznál nagy sértésnek vették, ha egy nem rokon ifjú csak úgy látogatóba ment, mert azt hitték, hogy a szülők háza mögött akar a lánynak udvarolni. Előbb a szülők akaratát kellett kitudni. Ha kedvek szerint való volt a fiatal ember, napot tettek, hogy mikor menjen a legény lányt nézni. De ez alkalomra is valamely idős rokona társaságában kellett menni. A rendelt napra nagy pompával indult útnak a fiatal­ember. Rendszerint vacsorára érkezett. Aszta­lánál a fiatal párt szembe ültették. Vacsora után tánczoltak. Ha megtetszettek egymásnak, következett a megkérés. Némely szülők egészen leányukra bizták az elhatározást, míg mások igyekeztek »eszet adni« neki. Ha az atya nem élt, az özvegy az idősebb fiú, vagy a tutorok tanácsát is kikérte. A­kit kikosaraz­tak, az rendesen odább állott, de néha megtörtént, hogy erőszakkal rabolta el a leányt, mint Mikes Já­nos Tarnóczy Sárát. A megkérés a család legtekintélyesebb tag­jára lett bízva. Ha a leányt odaígérték, a vőlegény határozta meg a kézfogó napját, mit nagy pompával ünnepeltek. A kézfogás rendesen megelőzte a jegy-, vagy gyű­rűváltást. Régi időkben nem karika­gyűrűt használtak eljegyzésre, hanem többnyire gyé­mánt- vagy rubinttal díszített zománczos gyűrűket, az ilyenekkel gyakran több nemzedék jegyezte el egymást. A kézfogótól kezdve mátkapárnak tekin­tették az illetőket. Ekkor a vőlegénynek szabadságá­ban állott már mátkájának ajándékokkal is kedveskedni. Ezek többnyire arany és ezüstneműek­­ből állottak. A mátkaság ideje alatt ezek »húgom« és »bátyámnak« nevezték egymást. A kézfogás és gyűrüváltás mindkét részről kö­telezőnek tekintetett s a netáni visszalépést megsér­tésnek vették. Talán a még nagyobb bizonyosság kedvéért jött szokásba az előzetes esküvés. Bethlen Miklós is megesküdött mátkájával gyűrü­váltás után, de csak egy év múlva vitte haza feleségét. Némelyek házassági szerződést is kötöttek. A lakodalom napját szintén a vőlegény határozta meg, azután megüzenték a leány apjának, hogy készülhes­sen ama napra. Meghívták a rokonokat, barátokat, városokat, megyéket és az országnagyokat. A lako­dalmas vendégek száma néha több száz főre ment. A Thurzó Borbála lakodalmán 1612-ben hetven ma­gyar főnemes jelent meg személyesen és jórészt csa­ládostól, az osztrák tartományokból is többen, a len­gyel király követét és fiait küldötte el. Az összes vendégek lovainak száma 4324 darabra ment. A vendégek díszruhában jelentek meg. A me­nyegzőket némelykor nem csak mulatságra használ­­­ták fel, hanem politikai természetű dolgok megvita­tására is. A helység lakosait is megvendégelték. Megsü­tötték egészben az aranyozott szarvú ökröt, egy csomó kést ütöttek bele, a kenyér teknőben állott mellette, a bor pedig csatornán kádakba folyt, evett ivott mindenki. A kevesebb vagyonuaknál is az volt a forma, csak a mérték kisebb. A lakodalmi készpénz költsé­geit első­sorban a jobbágyokra vetették ki, mit né­mely földesúr zsarolásra is felhasznált. A vőlegény közel rokonai közül hivott nászna­gyot. Ha özvegy ember házasodott, sem násznagyra, sem vőfélyre nem volt szükség. A násznagynak jelenté­keny szerepe volt. A vőfély fiatalabb legény volt, ha szak­állát a lakodalomra megnövesztette, tisztességnek tartatott. Ha lehetett , a nászoló asszony és a nász­leányok is rokonokból kerültek ki. Ezek is díszruhá­ban jelentek meg. Főgazdának mindig valamely nagy úr jó barátot választottak, ismertető jelül az ünne­pély alatt hosszú aranyos pálczát tartottak körökben. A lakománál fel és alá jártak, ügyek­et kínálgattak , ők is a ház úri barátai voltak. Néhány nappal a lakodalom előtt a vőlegény házánál összegyűlt az általa meghívott vendégsereg. Ez volt a násznép, ezek kisérték az után a vőlegényt. Elindulás előtt való este a vőlegénynél megtartották a sirató estét, a melyen különben nagyon ví­gan voltak. Arra volt szánva, hogy a vőlegény búcsút vegyen a legényélettől. Midőn minden rendben volt, a főgazda indulást parancsolt s a násznép útra kelt. Menetelöket úgy intézték, hogy a lakodalmat megelőző estén a lányos házhoz legközelebb eső faluba érkezzenek, és ott meg­szálltak. Idáig a vőlegény lóháton jött, de innen a magával hozott hat lovas hintóba ülve ment mátká­jához. Másnap két urfi lóháton kaczagányosan ment előre , ezeket elől köszöntőknek nevezték. A menetet két ifjú nyitotta meg lóháton, utánuk men­tek a siposok, dobosok, trombitások, a vőlegény ko­­csiban, mellette a násznagy, az első ülésen pedig a vőfély foglalt helyet. A nyoszolyó-asszony hintája előtt is két kacza­­gányos ifjú lovagolt. Ezután következett a násznép többi része. A menetet a szolgák és a díszbe öltözte­tett vezeték-lovak zárták be. A két köszöntő lovas megérkezvén a leányos házhoz, a menyasszony fő­gazdáját a násznagy nevében köszönték a gazda meg­köszönte és megüzente, hogy jó szívvel várja őket. Ezután az előlköszöntők mint örömmondók vissza­mentek a násznéphez és megvitték a hirt, mire meg­indult a násznép. Mire a falu alá értek, a menyasz­­szony főgazdája egy arany gyűrűt és néhány paripát küldött ki, s a gyűrűért s a vele járó dicsőségért egy kis lóversenyt rögtönöztek. Ezután a vőlegény aján­dékokat küldött menyasszonyának, mi ezúttal öltöze­tekből, köntösből és ékszerekből állottak. A násznép is hozott magával ajándékot a menyasszony számára, sőt a meghívott városok és vármegyék is kedvesked­tek valami emlékkel a vőlegénynek. A vőlegény és leány atyja viszont kötelezve volt emlékkel kedveskedni a fejedelmek követeinek s a lakodalmas gazdáknak. A lakodalom harmadnap­ján a fiatal menyecske osztotta ki ajándékait. Ha a lakodalmas ház vár vagy kastély volt, akkor erősen lőttek a násznép elé. Legelől ment be a násznagy, utána a vőlegény és a vőfély. Ezt követte a nászoló asszony és a nászoló kisasszonyok. Kézszo­­rítás után a násznagy szép válogatott szavakkal kö­szöntötte a háznépet, mire az örömatya nevében a főgazda felelt. A násznagy erre kikérte a leányt. A főgazda ekkor valami tisztességes úri tréfát igyeke­zett a násznagyon és vőlegényen ejteni, mit a nász­nagy hasonlóval igyekezett viszonozni. Azután a fő­gazda hosszas beszéd kíséretében az örömszülők ne­vében kiadta a menyasszonyt és az egész násznépet ebédre marasztotta. A lakomára való asztal nem sokára terítve lett; a zenészeknek is ott volt felállítva karzatuk, még pe­dig kettő, szemben egymással. A főgazda feladására bevonultak az ebédlőbe, hol a főgazda ültette le őket. A főhelyet a vőlegény foglalta el, mellette ült meny­asszonya, de ez semmit sem evett, csak könnyezett. Zeneszó mellett hozták be az első étket; a pap el­mondván az asztaláldást, evéshez láttak. Ebéd után kihordták a palotából az asztalokat s kezdődött a táncz. Az első tánczot a násznagy járta a nászoló asszonynyal, utána a vőlegény a menyasz­­szonynyal. A menyasszony azonban lakodalma első napján semmit nem tánczolt, csak sétált tánczoló párja mellett. Egeres, süveges, lapocskás tánczokat jártak. A menyasszony a lakodalom napján 3 különböző öltönyben jelent meg. A lakodalom 3 napján a vőle­gény is háromféle öltözetet vett magára. Mikor meg­jelent a menyasszony, a zenészek elkezdték húzni a a fiatal nemzedéknek s egyáltalában nem alkalmas arra — a­mi pedig az irodalomtörténet oktatásának egyik főczélja volna — hogy az irodalomnak olvasó­­közönséget neveljen. Kellő eredetiség és önállóság hiányában mindössze szigorúan ragaszkodik forrásai­hoz és minthogy tárgyainak előadásában a tanterv is korlátozza, csak száraz kivonatot nyújt, melylyel ba­josan fogja elérni a maga elé kitűzött czélt, hogy »műveit tanítókat s a szellemi munkásságot méltá­nyolni tudó, lelkes honpolgárokat és honleányokat neveljen.« Katinszky tájékozatlansága leginkább a kínál­kozó gazdag anyag földolgozásában mutatkozik. Az arányos felosztásról, úgy­szólván semmi fogalma nincs. Egyes irányok, iskolák és írók megítélésénél nem tart kellő mértéket s jellemzetes, tájékoztató észrevételek helyett rendesen semmit nem mondó, üres bombastikus frázisokat alkalmaz. Felületességét még megbocsátanak neki az ó- és középkori irodalom ismertetésénél, mert hiszen eme korok termékei oly távol esnek a modern olva­sóra nézve, hogy bővebb tanulmányozásukat csakis különösebb szenvedély vagy a tudomány érdeke iga­zolja ; de boszant, ha azt látjuk, hogy nála újabb , sőt legújabbkori irodalmunk sem részesül különb elbánásban. Boszúságunkat még neveli az a körül­mény is, hogy Katinszky a legújabbkori irodalom méltatásánál már szilárdabbnak érezvén lábai alatt a talajt, nem egyszer egyéni ízlését is nagyon szem­betűnő módon igyekszik érvényesíteni. Míg munkája első részeiben megelégedett azzal, hogy egyszerű viszhangja volt Toldy és mások ítéleteinek: ha az irodalmi fölvirágzás bajnokairól van szó, önálló véle­ményt is nem egyszer koc­káztat, s talán kellő tanul­mány, talán ízlés hiányában, oly ferde ítéleteket mond, hogy nem szeretnék, ha az általa elhintett né­zetek növendékeinél termő talajra találnának. Véleményünk igazolására elégnek tartjuk csak a legújabb kor történetéből hozni föl példákat. Ka­zinszky az 1790-diki országgyűlés nagyjelentőségű eredményeit alig tiz sorban ismerteti s a II. József uralkodása alatt támadt reactio okául elégnek tart csak annyit fölhozni, hogy az uralkodó 1784-iki ren­deletével »Magyarországon is a német nyelvet akaró hivatalos nyelvvé tenni.« Kérdjük most már: minő fogalmat kelt növendékeiben az ilyen jellemzéssel ama lázasan tevékeny, elkeseredésben és tettekben egyaránt gazdag korszak felől, mely örökké emléke­zetes marad, nemcsak a magyar irodalmi, hanem­ egész magyar nemzet történetében ? Mit várhassunk­­ tőle az egyes írók jellemzésénél, midőn az egész kor­szakról csak ilyen halvány, minden jellemzetességet nélkülöző képet tud nyújtani ? Szórakoztatás okából nem lesz érdektelen egy-két kiválóbb iró jellemzésé­vel megismerkednünk. Révai Miklóssal három sorban végez. Virág Benedekről azt jegyzi meg, hogy Ho­­ratius-fordításában »magát látszik felülmúlni«, Rá­day Gedeon grófnál csak azt hangsúlyozza, hogy »széles összeköttetésével és személyes befolyásával sokat lendített.» Daykára azt a semmit nem mondó frázist alkalmazza, hogy gyönyörű dalai »soha el nem avuló gyöngyöket képeznek költészetünkben«. Cso­konairól szólva pedig »Dorottya« jelentőségéről egé­szen megfeledkezik s azt hisszi, hogy eleget tesz ma­­hirói tisztének, ha felemlíti, hogy »különben nagy gonddal és művészi technicával irt költeményében aljas kifejezések fordulnak elő.« Nem szerencsésebb akkor sem, ha a tudomá­nyos irodalom művelőit kell ismertetnie. Verseghy­­ről megjegyzi, hogy kora nyelvtani tévedései alól nem tudott teljesen szabadulni, de azt egy szóval sem érinti, hogy miben állottak ezek a tévedések. Ugyancsak ebben a fejezetben Fazekas Mihály »Magyar füvészkönyv«-ét, mely sok tekintetben még ma is forrásmű, minden habozás nélkül sorozza a »kezdetleges« munkák közé. A nyelvújítás korának költészetéről azt mondja, hogy az »aesthetikailag is becses műremekeket alkotott,« de fontoskodó arczczal rögtön utána teszi, hogy iránya egészben véve még sem volt ki­elégítő, mert az eszményinek hódolt csupán, »már pedig a költemény csak akkor mondható sikerült­­ne­k, ha benne a való az eszményivel együtt forr kerekded egészszé össze.« Az a kérdés most már, hogy lehet valami »becses műremek,« mikor a kellő tényezők hiányában még csak »sikerültnek« sem mondható ? Körülbelül ilyen ítélet az is, midőn Ka­zinczy Ferencz ódáit, epigrammjait és epistoláit be­cses költői műveknek nevezi, de egyúttal azt is el­mondja hogy azok »kevés teremtő erőről tanúskodnak.« Döbrenteyről csak annyit ir, hogy huszárdalain­­ kívül régi magyar nyelvemlékeink összegyűjtésével szerzett érdemeket; Fáy András »Bélteky házának« egyszerűen csak a czimét említi, Berzsenyinél pedig ismét egy üres frázishoz folyamodik: »a költői fön­­séges ódái gyakran Horatius fölé emelik.« Kölcsey­vel szemben minden ékesszólását előszedi, s mosolyra in­dító föllengéssel írja: »nagy ő mint költő, ha tul­­emelkedve e föld régein lelke eszményi világban an­­dau,’?’* Ugyancsak Kölcseyről azt is megjegyzi, hogy a balladát ő honosította meg irodalmunkban, a mi nem akadályozza, hogy később Arany Jánosról ismé­telje ugyanezt. Míg Kölcseynél azt rójja föl érdemül, hogy a föld régein túlemelkedik, a Kisfaludy Károlyról szóló fejezetben már abban találja a valódi költészet hiva­tását, ha »nem vágyódik beírhatatlanért, nem a csil­lagok honából meríti tárgyát, hanem az emberi éle­tet, annak egyes jelenségeit megnemesítve adja elő.« Ebből a szempontból kiindulva aztán, Kisfaludy Ká­­rolynak nem csak humoros elbeszéléseit, hanem »je­les« regényét »Tihamér«-t is olyan műnek találja, mely ma is mintául szolgálhat ebben a nemben. Úgy látszik, hogy Katinszky sem »Tihamér«-t nem olvasta, sem a modern regény hivatása felől nincsen tisz­tában. Elérkezünk a legújabb korhoz, az általános virágzás korához. Azt hiszik olvasóim, hogy szerző látköre most már szélesebbé, ízlése tisztultabbá, Íté­lete biztosabbá és tájékoztatóbbá lesz ? Csalódnak. Vörösmarty működésének egyik kiváló mozzanata gyanánt azt hozza föl, hogy »számos tudományos és szépirodalmi folyóirat munkatársa volt;« költői je­lentőségét pedig abban találja, hogy oly »gyönyörű és változatos nyelven irt, hogy habozás nélkül mond­hatjuk róla: »Így még nem zengett magyar!« Ugyan­csak Vörösmartyról egy helyen azt állítja, hogy »mindenha csak remeket alkotott« s tíz sorral lejebb már arról panaszkodik, hogy színműveiben »a színi hatást illetőleg kevés szerencsével működött.« Arany Jánosban nem látja meg a nagy aesthetikust, a próza elsőrangú mesterét, Petőfiről pedig azt a véleményt koc­káztatja, hogy »legnagyobb a népkölté­szetben, hol eddig páratlanul ragyog irodalmunk egén,« a­minek persze igy értelme sincs. Garay »Obsitos«-át egyszerűen csak fölemlíti, míg a »Ma­gyar hölgy«-et »magasb becsű költeménynek« ta­lálja. Gyulai Pálról csak annyit tud mondani, hogy »mint hírlapíró, költő, népmesegyűjtő, novellairó és műstélő egyaránt hathatós munkásságot fejt ki,« de Rosty Kálmán kalocsai jezsuita­ tanárról már föl­­jegyzi, hogy »magasröptű ódái és bensőséggel teljes dalai vannak.« Szemere Miklóst, Lévay Józsefet még csak névleg sem említi, de Barina Vendel, Ré­­pássy János, Lázár Miklós és Pály Ede a költők­­közt szerepelnek. Érdekes a szerző akkor is, ha egyes műfajok felett elmélkedik. »A regény és beszély — írja a 127-dik slapon — ha helyes irányt követ, a közmű­velődést hatalmasan elősegítheti; mert egyrészt a nyelv könnyed, szabatos használására tanít; másrészt fejleszti a szépérzetet; társadalmi illem­ismeretre oktat« s mintegy másod sorban hozzáteszi: »megne­­mesíti jellemünket.« Ily felfogás mellett aztán nem csoda, ha Jósikánál azt is hangsúlyozza, hogy »finom társadalmi műveltség jellemzi első és sikerültebb mű­veit.« De újabb regényíróink működéséről sem ad tájékoztató képet. A »Karthauss«-ra azt jegyzi meg, »hogy lélektani túlhajtásai gyakran vontatottá teszik a cselekvény folyását. Kemény Zsigmondnál azt találja, hogy »bár olykor-olykor komoly, — magas nyelvezete, szép leírásai feledtetik a forma hiányait.« Jókai elbeszélő modorát »ügyes«-nek találja, a­mi szép tőle, s arról, hogy színműveket is irt, egészen megfeledkezik. A jelesebb humoristák közt Arany, Jókai, Ágai és Mikszáth mellett Ribizkének is helyet juttat, de Pákh Albert, a­ki mindenesetre volt olyan legény, mint Ribizke úr, teljesen ismeretlen előtte. A szinműirodalomról szóló fejezetet Katona Józseffel kezdi, pedig Katona a megelőző korszak írója volt s 1830-ban már megszűnt élni. E kép nem is szerepelhet az általános virágzás korában, mely Ka­tinszky szerint, épen ebben az évben kezdődik. Kü­lönben följegyzésre érdemes, hogy szerzőt a legjobb magyar tragédia írója sem képes lelkesíteni. Mind­össze öt sort szentel neki s ebben az öt sorban csak annyi a kritika, hogy »Bánk-bán«-t erő és jellemfes­tés dolgában még eddig egy tragédiánk sem múlta felül. Arról, hogy drámaíróink közül egyedül Katona ve­tett mélyebb pillantást a nemzet történetébe, mosta­náig még nem értesült. Szigligetiről bámulatos bölcsességgel kisüti, hogy »rossz színész volt, de annál jobb színműíró« , de Teleki Lászlót és Hugo Károlyt már egy szóval sem említi, pedig talán nem követne el valami nagy vétséget, ha Csikváry Jákó mellett, kiről meg­emlékezik, nekik is engedne a magyar Parnassuson egy kis helyet. Tovább is folytathatnánk még a szemelvények bemutatását, ha fogyatkozó terünk az ismertetés be­rekesztésére nem kényserítene. Leteszszük tehát az új irodalomtörténetet, de egyúttal figyelmeztetjük azokat, kiknek befolyása van arra, hogy az iskolában mely könyv nyomán ismerje meg az ifjúság hazája irodalmát, gondoskodjanak róla, hogy e fontos fel­adat ne­­ily­ kezdetleges munkák által teljesíttessék.­dig, midőn e kérdésre fordítja figyelmét, meggyőző­désem szerint — és remény nem sikerült önökben is felkelteni ezen meggyőződést — oly ügyet vesz fel tanácskozásainak tárgyai közé, mely nem méltatlan sem azon messzelátó kezdeményezésekhez, melyek e körből kiindultak a múltban, sem azon fontos fel­adatokhoz, melyeknek teljesítését a magyar közönség megvárja e körtől a jövőben. menyasszony tánczot. Ezután következett a bú­­csúzás, a menyasszony szülei előtt térdre esve hall­gatta a búcsúztatót, ekkor átadták vőlegényének, a vőfély pedig kardjával levágta a virágkoszorút a menyasszony fejéről. Ezt nevezték leánykapásnak, mely pillanatban az ágyuk is megszólaltak, de még ezután is ott maradtak 1—2 napig, s csak harmad­napra kelve készült útra az új házaspár. (A fölolva­sást zajosan megéljenezték.) A Collectio camerariana. Szilágyi Sándor Camerarius gyűjte­ményének magyar vonatkozású okira­tairól tartott érdekes felolvasást, melyet a követke­zőkben ismertetünk : A müncheni királyi könyvtárban van egy terjedelmes gyűjtemény, 78 kötetnyi kézirat, melyet gyűjtőiről három Camerariusról neveznek. Ez a magyar történetre is nagyon nevezetes okirato­kat tartalmaz. Az utolsó Camerarius nevezetes részt vett a harmincz éves háború történetében, mint ál­lamférfi. 1604 óta a politikai pályán szerepelt, 1619- ben V. Frigyessel bevonult Prágába s ezt bujdosásá­­ban is követte. 1626-ban Gusztáv Adolf tanácsosává s 1629-ben az egyesült rendeknél követté lett. E körülmény magyarázza meg gyűjteménye fontos­ságát. Minden megfordult kezén s a nevezetes irato­kat összegyűjtötte. Bethlen Gábor és Rákóczy György diplomatiai összeköttetéseire a 30 éves háború folya­mán nagyon sok becses adatot fentartott, nagyrészt olyanokat, melyeket máshol­ feljegyezve nem találunk. Szilágyi két kötetet elhozatott most Münchenből s lemásoltatta ezekből a hazai történetünkre vonatkozó okmányokat. Látjuk ezekből Bethlen részvételének fontosságát a harmincz éves háborúban, szövetkezé­sének keletkezését és további sorsát Gusztáv Adolffal s a szövetséges fejedelmekkel; látjuk, mint indíttat a szultánnal 1621-ben combinative támadást Lengyel­­ország ellen, míg ő Morvaorságba vezeti seregeit; látjuk hogy a szerencsétlen fejérhegyi csata után er­délyi udvarába menekülnek többen a bujdosóvá lett cseh király főbb párthívei közül; látjuk Bethlen kö­veteinek diplomatiai működéseit a portán, Velenczé­­ben s a szász, brandenburgi, dán, hollandi és angol udvaroknál, szóval összes törekvéseinek szövevényes szálait, a melyek mind ama magasztos irányeszméjé­nek szolgálatában állottak, hogy Magyarország régi nagyságát, önállóságát helyreállítsa. A zarándi főesperesség. Végül Szádeczky Lajos Kandra Kabos­­nak »A zarándi főesperesség« czimű művét ismer­tette. Szerző egy irodalmi tévelygést debít fel ez érdekes munkájában, kimutatván, hogy a sokat emlegetett Zemplén - zombori főesper­esség soha sem létezett, az eddig e néven ismert s a szintén kérdéses Szerencs vár­megye területével azono­sított főesperesség nem lehetett más, mint a Zaránd­­megyei, melyet a XIV. század közepétől pankotai főesperességnek neveztek, de melyet azelőtt Szt. Ist­ván idejétől kezdve, zsomboly­inak kellett, hogy nevezzenek. Ez az irodalmi tévedés onnan keletkezett, hogy a XIII—XIV. századi eredeti okiratok: archidiaco­­nus Sombon, Sumbun, Sumbur stb. neveit a a későbbi másolók Zambor, Sombor nevekre változtatták, így e század elején Nováky János egri kanonok kutatván e főesperesség helyét, a hibás má­solatok útján zombori­ főesperességet csi­nált belőle s Zemplénbe helyezé. Novákyt kö­­vette Balássy Ferencz, a­ki »Szerencs megyéről és a Zombori főesperességről« cz. művében szintén annak a hive, hogy létezett egy zombori főesperesség, a­mely megfelelt a Zemplénbe olvadt Szerencs megyének. Pesthy Frigyes: »Eltűnt régi vármegyék« czimű művében a sombori főesperességet ugyan már »rejtélyes«-nek nevezi s kételkedik, hogy annyiszor hibából használták volna »Sumbun«-t »Zombor« helyett, de el még sem veti. Kandra Kabos most kimutatja, hogy zombori főesperesség soha sem létezett, semmi nyoma törté­neti emlékeinkben, nem fordul elő a pápai tized­­lajstromban sem. E helyett azt bizonyítja Kandra Kabos, hogy az oklevelek Sombon vagy Somból neve, nem tehetett mást, mint Zsomboly-t, mely Za­­ránd megyében feküdt, s melytől a XIV. század kö­zepéig a Zarándi főesperességet (mely az egri püs­pökséghez tartozott) nevezni kellett. 1337-től kezdve okiratokban mindig pankotai-nak neveztetnek a zarándi főesperesek, de épen akkor szűnik meg a Sumbun (t. i. Zsombolyi) név, midőn a pankotai föl­merül. Látszik az összeállított főesperesi lajstromból, hogy a Zsomboly­i-nak a XIV. század közepétől folytatása volt a pankotai főesperesség. Mind­kettő a zarándmegyeit jelentette. Tehát az eddig Zemplén-Zomborinak tartott ősrégi főespe­resség nem más mint a zaránd-zsombolyi, a későbbi pankotai. Következtek a folyó ügyek. A titkár több új tagot jelent be, köztük Királyi Pált alapítványi tagul. (Éljenzés.) Jelenti továbbá, hogy a kitűzött pályamunkák közül az Emi­ch Gusztáv-félére (Má­tyás király udvara) egy pályamunka érkezett. Bírálni fogja Ipolyi elnöklete alatt Radvánszky és F­r­a­k­n­ó­y Vilmos. A B­a­y Ilona-féle két pálya­munkára (Kemény János, A bíboros szerzetes) két mű pályázik. Bírálni fogja Salamon Ferencz el­nöklete alatt P­a­u­­­e­r Gyula és Szilágyi Sán­dor. — Deák Farkas a pénztárvizsgáló bizottság nevében jelenti, hogy a pénztár teljes rendben talál­tatott, minek folytán a pénztárnoknak a fölmentvény megadatott. — A társulat vagyoni állapota különben 1882. deczember 31-én 31,500 írtra rúgott. A tagok száma 2000. Szilágyi Sándor jelenti, hogy a Bay Ilona-féle pályázat föltételeit a múltkor erre kiküldött bizottság megállapította. A pályázat e szerint 4—5 nyomtatott ívre terjedhet. Versenyez­hetni eddig bármely megoldatlan történeti kérdés tárgyalásával, valamely történeti alak életrajzával, vagy művelődés­történeti rajzzal. Kívántatik az ere­deti kutforrások közvetlen felhasználása. A jutalma­zott munka a »Századok«-ban a rendes tiszteletdij mellett nyomatik ki; ha több önálló, becses munka versenyezne, ezek szintén tiszteletdij mellett adatnak ki. A gyűlés e megállapodásokat elfogadván, a pá­lyázat határidejéül 1883. deczember hó 31-re tűzetett ki. A társulat pénztárának múlt havi állása a kö­vetkező : bevétel: 3383 frt 45 kr., kiadás: 1200 frt 13 kr., pénztármaradvány 3073 frt 99 kr. Ezzel az ülés 7 órakor véget ért. * A társulat ülése után a hazai tudomány és tör­ténetírás kitűnőségei közül válogatott társaság gyűlt össze a Hungária egyik földszinti termében, hol Ipolyi püspök adott vacsorát. Jelen voltak: Szilágyi Sándor, dr. Radvánszky Béla, dr. Nyáry Jenő, Fraknói Vil­mos akadémiai titkár, Csontossy János, dr. Czobor Béla, Nagy Gyula, Deák Farkas, Zsilinszky Mihály, Bánó József, a fiatal historikusok közül dr. Fehérpa­­taky László, Szalay József, Szádeczky Lajos, Szendrei János és többen.

Next