Nemzet, 1883. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1883-02-02 / 32. szám
tióban, mely az a saját egészsége és élete ellen folytattatik. Valamint a magas vámok rendesen a csempészetet emelik, mert hát »kifizeti magát az üzlet«, úgy a magas árak mindig a meghamisításra fogják vezetni az embereket. A czél tehát az, büntetni ugyan a meghamisítást, de egyszersmind feleslegessé is tenni azt. A legutolsó feladata lesz végre ezen bizottságnak — és én ebben valóságos missiót látok — ha a vidéki gazdaközönséget felvilágosítja azon immár befejezéséhez közeledő mozgalomról, mely a fővárosnak jobb élelmezését czélozza; ha felvilágosítja azon intézkedésekről, melyek itt tétetni fognak és melyek a vidéki gazdákra csak annyi előnynyel járhatnak, mint a főváros lakosságára, ha rámutat a keresetnek ezen új forrására, mely nem fog kívánni gazdáinktól egyebet, csak egy kis intelligencziát és egy kis életrevalóságot. Nagy hibának tartanám, ha bárki is kicsinyelné e kérdés fontosságát. Nemcsak a fővárosra nézve képez ez a szó szoros értelmében »életkérdést«, hanem a vidékre is. Mindenki, aki vidéki városainkat ismeri, észlelhette, hogy a főváros nemcsak szellemi tekintetben uralkodik ezeken, hanem hogy a fővárosi »standard of life« lassan kint az egész országban, vagy legalább valamennyi városban kezd mérvadó lenni, ami különben nem csoda, mert sok tekintetben ugyanazok a viszonyok, melyek hátráltatják a főváros élelmezését, hátráltatják és drágítják az élelmezést a vidéki városokban is. A fővárosi árképződés mindinkább tért foglal a vidéken, és maholnap látni fogjuk, hogy a pozsonyi, a kassai vagy a temesvári polgár vállait ugyanazok a terhek fogják nyomni, melyeket a budapesti lakos már most is oly sanyarúan elvisel. És ez talán még végzetesebb lesz vidéki városainkra, mint a fővárosra nézve. Azok, szemben a folyton növekvő követelményekkel, szemben azon kevés szerzési alkalommal, mely ott található, örök törpeségre lesznek kárhoztatva. Ha mélyebben betekintünk ezen látszólag oly egyszerű és prózai dolgokba, egy egész társadalmi kérdés áll előttünk. A külső formája és czíme nem épen vonzó, hiszen mindössze is arról van a szó, produkáljunk-e jó vagy rész, kevesebb vagy több húst, tojást, vajat, tejet, sajtot, gyümölcsöt, főzeléket — valóságos konyhai kérdések. De végre is ezek képezik minden országban a társadalmi kérdéseknek alapját, és oly országban mint Magyarország, kétszeresen fontosakká válnak. Mert amit — az országot véve alapul — az imént a hivatalnoki osztályról mondottam, ugyanaz áll Magyarországra nézve, ha a világgazdaságot vesszük tekintetbe. Az élelmiszereknek drágasága kétségkívül európai tünemény és világrészünk némely országában egész irodalmi harczok fejlődtek ki azon kérdés fölött, váljon ezen drágaság egyátalában a sajnálatraméltó, vagy pedig az örvendetes események közé sorozandó-e? Németországban vagy Angliában ezen vitának kétségkívül van is bizonyos alapja. Mert azon folyton növekedő új gazdasági értékekkel szemben, melyek ott az industriális fejlődés által, a nagy kereskedelem, vagy a coloniális birtokolás által keletkeznek — semmi sem jogosultabb, mint az, hogy az élelmiszereknek árai is emelkedőben legyenek. Ezen magasabb árak ott egészben és teljesen a mezőgazdaság érdekében vannak és annak jövedelmeit gyarapítják, kiegyenlítik némileg azon hátrányokat, melyeket a mezőgazda természetszerűleg a kereskedelmi és iparos osztályokkal szemben szenvedni kénytelen. Nálunk azonban az élelmiszereknek drágasága épenséggel nem felel meg ezen momentumoknak. Gazdasági fejlődésünk igen csöndes; a pénzbőség sem igen nagy, még a fővárosban sem; az országnak egész jövedelme pedig távolról sem halad ugyanazon mértékben, mint az országot képező ezernyi háztartásnak szükségletei. A mi drágaságunk nem illeszthető be mint egy harmonikus rész az általános haladásba; a mi drágaságunk egyszerűen intézményeink és törvényeink, intelligencziánk és munkásságunk fogyatkozásainak bizonyítékául szolgálhat. Ezen drágaság, mely a középosztályt degradálja a szegénységig és a szegényeket nyomorba viszi, olyan, mely elnyomja ugyan a consumenst, de épen nem gazdagítja a producenst, és nem volnánk igazságosak, ha azt mondanék, hogy a közbenjárónak,a kereskedőnek érdekében,vagy előnyére történnék az. És ebben különbözik a mi helyzetünk a külföldi közönség hason helyzetétől.A mi drágaságunk nem gyarapítja senkinek jólétét, mert forrása nem a természetes haladás, hanem a hátramaradás. Midőn tehát szabadságot vettem magamnak, felhívni az önök figyelmét e kérdésre, úgy hiszem, az egykori császári kamarával mondhatom, hogy »emolumentum honi publici,« miszerint a drágaság Magyarország városaiban megszűnjék. A gazdakör pe(Radvánszky Béla b.: Lakodalmi szokások a XVI. és XVII. században. — Szilágyi Sándor: Camerarius gyűjteményének magyarországi vonatkozású okmányairól. — Dr. Szádeczky Lajos : K andra Habosnak a zarándi főesperesség cz. művéről.) A történelmi társaság ma d. u. 5 órakor, Ipolyi Arnold elnöklete alatt igen látogatott ülést tartott, melyen mindenek előtt az elnök mély háláját fejezte ki újra való megválasztásáért. »Tisztességemnek és dicsőségemnek fogom tartani — úgymond — egy oly társulat élén állam, mely a nemzet legnagyobb kincsét, a történelmet és történetírást őrzi, folytatja, és kifejti: Isten áldja ezen további törekvéseiket. (Éljenzés). — E szavak után az elnök Mircse János, a társulat tiszteleti tagtársának elhunytát jelentette be, kinek emlékéről Szilágyi Sándor titkár emlékezett meg igen meleg hangon. Mircse Jánosról. Még sokáig fogjuk érezni az űrt, — úgymond Szilágyi — mit Mircse maga után hagyott, s ezt az üresen maradt helyet úgy mint ő, alig fogja valaki betölteni. Azt a szép positiót, melyet ő elfoglalt, nehéz és kitartó küzdelem árán szerezte meg. Született Barátoson, Háromszékben, 1834. Székely határőr szülőktől, s tanulmányait K.-Vásárhelyt a katonaiiskolában 1848-ban végezte. Még mint alig felserdült ifjú, karddal kezében szolgálta a hazát. Azután, hogy ez kiesett kezéből, ábrándos terveket szőtt: a magyar név dicsőségét külföldre vinni. Be akarta mutatni a magyar operát s Havival egy társulatot szervezett Erdélyben, melyet Bukarestbe vitt ki. De ifjú lelkesedését az élet valója leforrázta, a társulat felbomlott. Ekkor Konstantinápolyba ment, de amint Olaszország megkezdte a felszabadulási harczot, odasietett Garibaldi táborába. Résztvett a második expeditióban mint tüzérkapitány s azután átlépett az olasz hadseregbe. Pár év múlva kilépett a hadseregből. Majd a magyar légió számában volt. A szép daliás tisztet rokonszenvvel fogadták ugyan mindenütt, de a mint a béke megköttetett, végkép szakasztott a hadi pályával. Most találta meg igazi hivatását. Modenában települt le, s ott az állami levéltárban történelmi kutatásokhoz fogott. Egy csomagot másolataiból felajánlott az Akadémiának. Ez hozta érintkezésbe Toldyval, a történelmi bizottság akkori előadójával, ki azonnal irányt kezdett adni kutatásainak. Az ő megbízásából Milánóban kezdett kutatni, az »archivio sforzesco di San Fedele«-ben, majd Firenzében, Genuában folytatta, s Mátyás királyra, Beatrixre és a Sforzákra vonatkozólag nagybecsű correspondentákat hozott magával, melyeket az Akadémia átvett s utóbb a »Diplomácziai Emlékek «ben ki is adott. Ekkor rendszeres megbízatást nyert a történelmi bizottságtól s egész munkásságát a velenczei levéltáraknak szentelte. Fáradhatatlan kutatásait csakhamar egész tekintélylyé tették, mert ő e levéltár labyrinthusban, hol csak kiismerni is nehéz magát az embernek, egészen otthon volt, s igy történt, hogy nemcsak a magyar, hanem más európai, a bruxellesi, varsói akadémiáktól is megbízatásokat nyert. Valóságos tudományos ügynök volt. Érdemeiért az olasz kormány a vaskorona-renddel s ő felsége királyunk a Ferencz József-renddel tüntette ki. Ezen kívül ő felsége azon alkalommal, midőn Velenczében az olasz királylyal találkozott, egy gyönyörű remontori órával ajándékozta meg. Velenczében nem volt népszerűbb ember nálánál — nemcsak az osztrákmagyar coloniánál, melynek feje Pilat főconsul nagyrabecsülésének sok jelével halmozá, — hanem az olaszoknál is, a kik épen úgy szerették. Fényes bizonysága volt ennek, hogy a rendezetlen közjegyzői levéltár rendezésének fáradságos munkájával őt bizták meg, s ő ezt szorgalommal, szakismerettel végezte. E munkája közben fedezte fel István herczeg végrendeletét, melyet Fraknói akadémiánknak a múlt évben mutatott be. Pár év óta egy nagy munkához kezdett adatokat gyűjteni: a magyar ipar történetéhez. Egész örömmel és lelkesedéssel dolgozott azon : »El fogtok bámulni — mondá — ha kész leszek vele, milyen nagy volt a magyar ipar a múlt századokban, hány magyar volt Velenczében, kik közül nem egy a legjelesebbek közé tartozott.« Befejezetlen maradt ez is, annyi mással s befejezetlen maradt mondhatni egész kutatása. Pedig rengeteg anyag van már nála készletben. Ezenkívül nagy és gazdag könyvtárt gyűjtött össze, rendkívül gazdagot ritkaságokban, unicumokban. »Szeretném, mondá végrendeletében könyvtárára s kézirataira czélozva, akadémiánknak hagyni, de szegény nőmre kell gondolnom, kinek vagyona és takarékossága segített annak megszerzéséhez.« Nyomtatott munka nem sok maradt utána, mindössze néhány értekezés, melyek közül a főbbek: Capistrán János canonisatiója a Magyar Sionban, tanulmány az arany bulla felett, emlékezések Corvin Mátyásra (a bécsi Archívban) s egy önálló : »Magyarország és Velencze. Visszatekintés Dalmatiára és Horvátországra az Árpádok s Anjouk alatt.« De annál több anyag, feldolgozatlan jegyzet s rengeteg buvárlati eredmény. Ezek s a sok szolgálat, a mit búvároknak tett, kiket mindig készségesen támogatott, megóvják nevét a feledéstől. A meghatott hangon elmondott nekrológ után a fölolvasásokra került a sor, melyet báró Radvánszky Béla főispán nyitott meg egy igen érdekes előadással. Czime: Lakodalmak a XVI. és XVII. században. A XVI. és XVII. század társadalmi életében sokkal merevebb formák uralkodván mint korunkban, a szerelmes történetek lefolyása is sokkal egyszerűbb volt mint napjainkban. A mátkaságot nem igen előzte meg hosszas udvarlás, egyszerű látást is elegendőnek tartottak arra, hogy egész életükre határoztak, hanem a szülők szemelték ki a leányokat, kiket fiaiknak szántak. Nem ritka eset, hogy egész kicsi korukban határoztak a fiuk és leányok sorsa felett. Ha idegennek adták a leányt, attól megkívánták, hogy legalább tanulja meg a nemzet nyelvét, de különben nem is igen tartották kívánatosnak a házassági összeköttetést külföldi családokkal. Ha a szülők határoztak, a fiuk engedelmeskedni tartoztak. Csáky Ferenczet börtönbe záratta atyja, amiért nem akarta elvenni a neki szánt Homonnai kisasszonyt. Némely atya nagyobb szabadságot engedett fiának a választásban, így Bethlen Miklós is szabadon ráválasztott a Béldi Pál és a Kim István leányai között. A leányos háznál nagy sértésnek vették, ha egy nem rokon ifjú csak úgy látogatóba ment, mert azt hitték, hogy a szülők háza mögött akar a lánynak udvarolni. Előbb a szülők akaratát kellett kitudni. Ha kedvek szerint való volt a fiatal ember, napot tettek, hogy mikor menjen a legény lányt nézni. De ez alkalomra is valamely idős rokona társaságában kellett menni. A rendelt napra nagy pompával indult útnak a fiatalember. Rendszerint vacsorára érkezett. Asztalánál a fiatal párt szembe ültették. Vacsora után tánczoltak. Ha megtetszettek egymásnak, következett a megkérés. Némely szülők egészen leányukra bizták az elhatározást, míg mások igyekeztek »eszet adni« neki. Ha az atya nem élt, az özvegy az idősebb fiú, vagy a tutorok tanácsát is kikérte. Akit kikosaraztak, az rendesen odább állott, de néha megtörtént, hogy erőszakkal rabolta el a leányt, mint Mikes János Tarnóczy Sárát. A megkérés a család legtekintélyesebb tagjára lett bízva. Ha a leányt odaígérték, a vőlegény határozta meg a kézfogó napját, mit nagy pompával ünnepeltek. A kézfogás rendesen megelőzte a jegy-, vagy gyűrűváltást. Régi időkben nem karikagyűrűt használtak eljegyzésre, hanem többnyire gyémánt- vagy rubinttal díszített zománczos gyűrűket, az ilyenekkel gyakran több nemzedék jegyezte el egymást. A kézfogótól kezdve mátkapárnak tekintették az illetőket. Ekkor a vőlegénynek szabadságában állott már mátkájának ajándékokkal is kedveskedni. Ezek többnyire arany és ezüstneműekből állottak. A mátkaság ideje alatt ezek »húgom« és »bátyámnak« nevezték egymást. A kézfogás és gyűrüváltás mindkét részről kötelezőnek tekintetett s a netáni visszalépést megsértésnek vették. Talán a még nagyobb bizonyosság kedvéért jött szokásba az előzetes esküvés. Bethlen Miklós is megesküdött mátkájával gyűrüváltás után, de csak egy év múlva vitte haza feleségét. Némelyek házassági szerződést is kötöttek. A lakodalom napját szintén a vőlegény határozta meg, azután megüzenték a leány apjának, hogy készülhessen ama napra. Meghívták a rokonokat, barátokat, városokat, megyéket és az országnagyokat. A lakodalmas vendégek száma néha több száz főre ment. A Thurzó Borbála lakodalmán 1612-ben hetven magyar főnemes jelent meg személyesen és jórészt családostól, az osztrák tartományokból is többen, a lengyel király követét és fiait küldötte el. Az összes vendégek lovainak száma 4324 darabra ment. A vendégek díszruhában jelentek meg. A menyegzőket némelykor nem csak mulatságra használták fel, hanem politikai természetű dolgok megvitatására is. A helység lakosait is megvendégelték. Megsütötték egészben az aranyozott szarvú ökröt, egy csomó kést ütöttek bele, a kenyér teknőben állott mellette, a bor pedig csatornán kádakba folyt, evett ivott mindenki. A kevesebb vagyonuaknál is az volt a forma, csak a mérték kisebb. A lakodalmi készpénz költségeit elsősorban a jobbágyokra vetették ki, mit némely földesúr zsarolásra is felhasznált. A vőlegény közel rokonai közül hivott násznagyot. Ha özvegy ember házasodott, sem násznagyra, sem vőfélyre nem volt szükség. A násznagynak jelentékeny szerepe volt. A vőfély fiatalabb legény volt, ha szakállát a lakodalomra megnövesztette, tisztességnek tartatott. Ha lehetett , a nászoló asszony és a nászleányok is rokonokból kerültek ki. Ezek is díszruhában jelentek meg. Főgazdának mindig valamely nagy úr jó barátot választottak, ismertető jelül az ünnepély alatt hosszú aranyos pálczát tartottak körökben. A lakománál fel és alá jártak, ügyeket kínálgattak , ők is a ház úri barátai voltak. Néhány nappal a lakodalom előtt a vőlegény házánál összegyűlt az általa meghívott vendégsereg. Ez volt a násznép, ezek kisérték az után a vőlegényt. Elindulás előtt való este a vőlegénynél megtartották a sirató estét, a melyen különben nagyon vígan voltak. Arra volt szánva, hogy a vőlegény búcsút vegyen a legényélettől. Midőn minden rendben volt, a főgazda indulást parancsolt s a násznép útra kelt. Menetelöket úgy intézték, hogy a lakodalmat megelőző estén a lányos házhoz legközelebb eső faluba érkezzenek, és ott megszálltak. Idáig a vőlegény lóháton jött, de innen a magával hozott hat lovas hintóba ülve ment mátkájához. Másnap két urfi lóháton kaczagányosan ment előre , ezeket elől köszöntőknek nevezték. A menetet két ifjú nyitotta meg lóháton, utánuk mentek a siposok, dobosok, trombitások, a vőlegény kocsiban, mellette a násznagy, az első ülésen pedig a vőfély foglalt helyet. A nyoszolyó-asszony hintája előtt is két kaczagányos ifjú lovagolt. Ezután következett a násznép többi része. A menetet a szolgák és a díszbe öltöztetett vezeték-lovak zárták be. A két köszöntő lovas megérkezvén a leányos házhoz, a menyasszony főgazdáját a násznagy nevében köszönték a gazda megköszönte és megüzente, hogy jó szívvel várja őket. Ezután az előlköszöntők mint örömmondók visszamentek a násznéphez és megvitték a hirt, mire megindult a násznép. Mire a falu alá értek, a menyaszszony főgazdája egy arany gyűrűt és néhány paripát küldött ki, s a gyűrűért s a vele járó dicsőségért egy kis lóversenyt rögtönöztek. Ezután a vőlegény ajándékokat küldött menyasszonyának, mi ezúttal öltözetekből, köntösből és ékszerekből állottak. A násznép is hozott magával ajándékot a menyasszony számára, sőt a meghívott városok és vármegyék is kedveskedtek valami emlékkel a vőlegénynek. A vőlegény és leány atyja viszont kötelezve volt emlékkel kedveskedni a fejedelmek követeinek s a lakodalmas gazdáknak. A lakodalom harmadnapján a fiatal menyecske osztotta ki ajándékait. Ha a lakodalmas ház vár vagy kastély volt, akkor erősen lőttek a násznép elé. Legelől ment be a násznagy, utána a vőlegény és a vőfély. Ezt követte a nászoló asszony és a nászoló kisasszonyok. Kézszorítás után a násznagy szép válogatott szavakkal köszöntötte a háznépet, mire az örömatya nevében a főgazda felelt. A násznagy erre kikérte a leányt. A főgazda ekkor valami tisztességes úri tréfát igyekezett a násznagyon és vőlegényen ejteni, mit a násznagy hasonlóval igyekezett viszonozni. Azután a főgazda hosszas beszéd kíséretében az örömszülők nevében kiadta a menyasszonyt és az egész násznépet ebédre marasztotta. A lakomára való asztal nem sokára terítve lett; a zenészeknek is ott volt felállítva karzatuk, még pedig kettő, szemben egymással. A főgazda feladására bevonultak az ebédlőbe, hol a főgazda ültette le őket. A főhelyet a vőlegény foglalta el, mellette ült menyasszonya, de ez semmit sem evett, csak könnyezett. Zeneszó mellett hozták be az első étket; a pap elmondván az asztaláldást, evéshez láttak. Ebéd után kihordták a palotából az asztalokat s kezdődött a táncz. Az első tánczot a násznagy járta a nászoló asszonynyal, utána a vőlegény a menyaszszonynyal. A menyasszony azonban lakodalma első napján semmit nem tánczolt, csak sétált tánczoló párja mellett. Egeres, süveges, lapocskás tánczokat jártak. A menyasszony a lakodalom napján 3 különböző öltönyben jelent meg. A lakodalom 3 napján a vőlegény is háromféle öltözetet vett magára. Mikor megjelent a menyasszony, a zenészek elkezdték húzni a a fiatal nemzedéknek s egyáltalában nem alkalmas arra — ami pedig az irodalomtörténet oktatásának egyik főczélja volna — hogy az irodalomnak olvasóközönséget neveljen. Kellő eredetiség és önállóság hiányában mindössze szigorúan ragaszkodik forrásaihoz és minthogy tárgyainak előadásában a tanterv is korlátozza, csak száraz kivonatot nyújt, melylyel bajosan fogja elérni a maga elé kitűzött czélt, hogy »műveit tanítókat s a szellemi munkásságot méltányolni tudó, lelkes honpolgárokat és honleányokat neveljen.« Katinszky tájékozatlansága leginkább a kínálkozó gazdag anyag földolgozásában mutatkozik. Az arányos felosztásról, úgyszólván semmi fogalma nincs. Egyes irányok, iskolák és írók megítélésénél nem tart kellő mértéket s jellemzetes, tájékoztató észrevételek helyett rendesen semmit nem mondó, üres bombastikus frázisokat alkalmaz. Felületességét még megbocsátanak neki az ó- és középkori irodalom ismertetésénél, mert hiszen eme korok termékei oly távol esnek a modern olvasóra nézve, hogy bővebb tanulmányozásukat csakis különösebb szenvedély vagy a tudomány érdeke igazolja ; de boszant, ha azt látjuk, hogy nála újabb , sőt legújabbkori irodalmunk sem részesül különb elbánásban. Boszúságunkat még neveli az a körülmény is, hogy Katinszky a legújabbkori irodalom méltatásánál már szilárdabbnak érezvén lábai alatt a talajt, nem egyszer egyéni ízlését is nagyon szembetűnő módon igyekszik érvényesíteni. Míg munkája első részeiben megelégedett azzal, hogy egyszerű viszhangja volt Toldy és mások ítéleteinek: ha az irodalmi fölvirágzás bajnokairól van szó, önálló véleményt is nem egyszer kockáztat, s talán kellő tanulmány, talán ízlés hiányában, oly ferde ítéleteket mond, hogy nem szeretnék, ha az általa elhintett nézetek növendékeinél termő talajra találnának. Véleményünk igazolására elégnek tartjuk csak a legújabb kor történetéből hozni föl példákat. Kazinszky az 1790-diki országgyűlés nagyjelentőségű eredményeit alig tiz sorban ismerteti s a II. József uralkodása alatt támadt reactio okául elégnek tart csak annyit fölhozni, hogy az uralkodó 1784-iki rendeletével »Magyarországon is a német nyelvet akaró hivatalos nyelvvé tenni.« Kérdjük most már: minő fogalmat kelt növendékeiben az ilyen jellemzéssel ama lázasan tevékeny, elkeseredésben és tettekben egyaránt gazdag korszak felől, mely örökké emlékezetes marad, nemcsak a magyar irodalmi, hanem egész magyar nemzet történetében ? Mit várhassunk tőle az egyes írók jellemzésénél, midőn az egész korszakról csak ilyen halvány, minden jellemzetességet nélkülöző képet tud nyújtani ? Szórakoztatás okából nem lesz érdektelen egy-két kiválóbb iró jellemzésével megismerkednünk. Révai Miklóssal három sorban végez. Virág Benedekről azt jegyzi meg, hogy Horatius-fordításában »magát látszik felülmúlni«, Ráday Gedeon grófnál csak azt hangsúlyozza, hogy »széles összeköttetésével és személyes befolyásával sokat lendített.» Daykára azt a semmit nem mondó frázist alkalmazza, hogy gyönyörű dalai »soha el nem avuló gyöngyöket képeznek költészetünkben«. Csokonairól szólva pedig »Dorottya« jelentőségéről egészen megfeledkezik s azt hisszi, hogy eleget tesz mahirói tisztének, ha felemlíti, hogy »különben nagy gonddal és művészi technicával irt költeményében aljas kifejezések fordulnak elő.« Nem szerencsésebb akkor sem, ha a tudományos irodalom művelőit kell ismertetnie. Verseghyről megjegyzi, hogy kora nyelvtani tévedései alól nem tudott teljesen szabadulni, de azt egy szóval sem érinti, hogy miben állottak ezek a tévedések. Ugyancsak ebben a fejezetben Fazekas Mihály »Magyar füvészkönyv«-ét, mely sok tekintetben még ma is forrásmű, minden habozás nélkül sorozza a »kezdetleges« munkák közé. A nyelvújítás korának költészetéről azt mondja, hogy az »aesthetikailag is becses műremekeket alkotott,« de fontoskodó arczczal rögtön utána teszi, hogy iránya egészben véve még sem volt kielégítő, mert az eszményinek hódolt csupán, »már pedig a költemény csak akkor mondható sikerültnek, ha benne a való az eszményivel együtt forr kerekded egészszé össze.« Az a kérdés most már, hogy lehet valami »becses műremek,« mikor a kellő tényezők hiányában még csak »sikerültnek« sem mondható ? Körülbelül ilyen ítélet az is, midőn Kazinczy Ferencz ódáit, epigrammjait és epistoláit becses költői műveknek nevezi, de egyúttal azt is elmondja hogy azok »kevés teremtő erőről tanúskodnak.« Döbrenteyről csak annyit ir, hogy huszárdalain kívül régi magyar nyelvemlékeink összegyűjtésével szerzett érdemeket; Fáy András »Bélteky házának« egyszerűen csak a czimét említi, Berzsenyinél pedig ismét egy üres frázishoz folyamodik: »a költői fönséges ódái gyakran Horatius fölé emelik.« Kölcseyvel szemben minden ékesszólását előszedi, s mosolyra indító föllengéssel írja: »nagy ő mint költő, ha tulemelkedve e föld régein lelke eszményi világban andau,’?’* Ugyancsak Kölcseyről azt is megjegyzi, hogy a balladát ő honosította meg irodalmunkban, a mi nem akadályozza, hogy később Arany Jánosról ismételje ugyanezt. Míg Kölcseynél azt rójja föl érdemül, hogy a föld régein túlemelkedik, a Kisfaludy Károlyról szóló fejezetben már abban találja a valódi költészet hivatását, ha »nem vágyódik beírhatatlanért, nem a csillagok honából meríti tárgyát, hanem az emberi életet, annak egyes jelenségeit megnemesítve adja elő.« Ebből a szempontból kiindulva aztán, Kisfaludy Károlynak nem csak humoros elbeszéléseit, hanem »jeles« regényét »Tihamér«-t is olyan műnek találja, mely ma is mintául szolgálhat ebben a nemben. Úgy látszik, hogy Katinszky sem »Tihamér«-t nem olvasta, sem a modern regény hivatása felől nincsen tisztában. Elérkezünk a legújabb korhoz, az általános virágzás korához. Azt hiszik olvasóim, hogy szerző látköre most már szélesebbé, ízlése tisztultabbá, Ítélete biztosabbá és tájékoztatóbbá lesz ? Csalódnak. Vörösmarty működésének egyik kiváló mozzanata gyanánt azt hozza föl, hogy »számos tudományos és szépirodalmi folyóirat munkatársa volt;« költői jelentőségét pedig abban találja, hogy oly »gyönyörű és változatos nyelven irt, hogy habozás nélkül mondhatjuk róla: »Így még nem zengett magyar!« Ugyancsak Vörösmartyról egy helyen azt állítja, hogy »mindenha csak remeket alkotott« s tíz sorral lejebb már arról panaszkodik, hogy színműveiben »a színi hatást illetőleg kevés szerencsével működött.« Arany Jánosban nem látja meg a nagy aesthetikust, a próza elsőrangú mesterét, Petőfiről pedig azt a véleményt kockáztatja, hogy »legnagyobb a népköltészetben, hol eddig páratlanul ragyog irodalmunk egén,« aminek persze igy értelme sincs. Garay »Obsitos«-át egyszerűen csak fölemlíti, míg a »Magyar hölgy«-et »magasb becsű költeménynek« találja. Gyulai Pálról csak annyit tud mondani, hogy »mint hírlapíró, költő, népmesegyűjtő, novellairó és műstélő egyaránt hathatós munkásságot fejt ki,« de Rosty Kálmán kalocsai jezsuita tanárról már följegyzi, hogy »magasröptű ódái és bensőséggel teljes dalai vannak.« Szemere Miklóst, Lévay Józsefet még csak névleg sem említi, de Barina Vendel, Répássy János, Lázár Miklós és Pály Ede a költőkközt szerepelnek. Érdekes a szerző akkor is, ha egyes műfajok felett elmélkedik. »A regény és beszély — írja a 127-dik slapon — ha helyes irányt követ, a közművelődést hatalmasan elősegítheti; mert egyrészt a nyelv könnyed, szabatos használására tanít; másrészt fejleszti a szépérzetet; társadalmi illemismeretre oktat« s mintegy másod sorban hozzáteszi: »megnemesíti jellemünket.« Ily felfogás mellett aztán nem csoda, ha Jósikánál azt is hangsúlyozza, hogy »finom társadalmi műveltség jellemzi első és sikerültebb műveit.« De újabb regényíróink működéséről sem ad tájékoztató képet. A »Karthauss«-ra azt jegyzi meg, »hogy lélektani túlhajtásai gyakran vontatottá teszik a cselekvény folyását. Kemény Zsigmondnál azt találja, hogy »bár olykor-olykor komoly, — magas nyelvezete, szép leírásai feledtetik a forma hiányait.« Jókai elbeszélő modorát »ügyes«-nek találja, ami szép tőle, s arról, hogy színműveket is irt, egészen megfeledkezik. A jelesebb humoristák közt Arany, Jókai, Ágai és Mikszáth mellett Ribizkének is helyet juttat, de Pákh Albert, aki mindenesetre volt olyan legény, mint Ribizke úr, teljesen ismeretlen előtte. A szinműirodalomról szóló fejezetet Katona Józseffel kezdi, pedig Katona a megelőző korszak írója volt s 1830-ban már megszűnt élni. E kép nem is szerepelhet az általános virágzás korában, mely Katinszky szerint, épen ebben az évben kezdődik. Különben följegyzésre érdemes, hogy szerzőt a legjobb magyar tragédia írója sem képes lelkesíteni. Mindössze öt sort szentel neki s ebben az öt sorban csak annyi a kritika, hogy »Bánk-bán«-t erő és jellemfestés dolgában még eddig egy tragédiánk sem múlta felül. Arról, hogy drámaíróink közül egyedül Katona vetett mélyebb pillantást a nemzet történetébe, mostanáig még nem értesült. Szigligetiről bámulatos bölcsességgel kisüti, hogy »rossz színész volt, de annál jobb színműíró« , de Teleki Lászlót és Hugo Károlyt már egy szóval sem említi, pedig talán nem követne el valami nagy vétséget, ha Csikváry Jákó mellett, kiről megemlékezik, nekik is engedne a magyar Parnassuson egy kis helyet. Tovább is folytathatnánk még a szemelvények bemutatását, ha fogyatkozó terünk az ismertetés berekesztésére nem kényserítene. Leteszszük tehát az új irodalomtörténetet, de egyúttal figyelmeztetjük azokat, kiknek befolyása van arra, hogy az iskolában mely könyv nyomán ismerje meg az ifjúság hazája irodalmát, gondoskodjanak róla, hogy e fontos feladat neily kezdetleges munkák által teljesíttessék.dig, midőn e kérdésre fordítja figyelmét, meggyőződésem szerint — és remény nem sikerült önökben is felkelteni ezen meggyőződést — oly ügyet vesz fel tanácskozásainak tárgyai közé, mely nem méltatlan sem azon messzelátó kezdeményezésekhez, melyek e körből kiindultak a múltban, sem azon fontos feladatokhoz, melyeknek teljesítését a magyar közönség megvárja e körtől a jövőben. menyasszony tánczot. Ezután következett a búcsúzás, a menyasszony szülei előtt térdre esve hallgatta a búcsúztatót, ekkor átadták vőlegényének, a vőfély pedig kardjával levágta a virágkoszorút a menyasszony fejéről. Ezt nevezték leánykapásnak, mely pillanatban az ágyuk is megszólaltak, de még ezután is ott maradtak 1—2 napig, s csak harmadnapra kelve készült útra az új házaspár. (A fölolvasást zajosan megéljenezték.) A Collectio camerariana. Szilágyi Sándor Camerarius gyűjteményének magyar vonatkozású okiratairól tartott érdekes felolvasást, melyet a következőkben ismertetünk : A müncheni királyi könyvtárban van egy terjedelmes gyűjtemény, 78 kötetnyi kézirat, melyet gyűjtőiről három Camerariusról neveznek. Ez a magyar történetre is nagyon nevezetes okiratokat tartalmaz. Az utolsó Camerarius nevezetes részt vett a harmincz éves háború történetében, mint államférfi. 1604 óta a politikai pályán szerepelt, 1619- ben V. Frigyessel bevonult Prágába s ezt bujdosásában is követte. 1626-ban Gusztáv Adolf tanácsosává s 1629-ben az egyesült rendeknél követté lett. E körülmény magyarázza meg gyűjteménye fontosságát. Minden megfordult kezén s a nevezetes iratokat összegyűjtötte. Bethlen Gábor és Rákóczy György diplomatiai összeköttetéseire a 30 éves háború folyamán nagyon sok becses adatot fentartott, nagyrészt olyanokat, melyeket máshol feljegyezve nem találunk. Szilágyi két kötetet elhozatott most Münchenből s lemásoltatta ezekből a hazai történetünkre vonatkozó okmányokat. Látjuk ezekből Bethlen részvételének fontosságát a harmincz éves háborúban, szövetkezésének keletkezését és további sorsát Gusztáv Adolffal s a szövetséges fejedelmekkel; látjuk, mint indíttat a szultánnal 1621-ben combinative támadást Lengyelország ellen, míg ő Morvaorságba vezeti seregeit; látjuk hogy a szerencsétlen fejérhegyi csata után erdélyi udvarába menekülnek többen a bujdosóvá lett cseh király főbb párthívei közül; látjuk Bethlen követeinek diplomatiai működéseit a portán, Velenczében s a szász, brandenburgi, dán, hollandi és angol udvaroknál, szóval összes törekvéseinek szövevényes szálait, a melyek mind ama magasztos irányeszméjének szolgálatában állottak, hogy Magyarország régi nagyságát, önállóságát helyreállítsa. A zarándi főesperesség. Végül Szádeczky Lajos Kandra Kabosnak »A zarándi főesperesség« czimű művét ismertette. Szerző egy irodalmi tévelygést debít fel ez érdekes munkájában, kimutatván, hogy a sokat emlegetett Zemplén - zombori főesperesség soha sem létezett, az eddig e néven ismert s a szintén kérdéses Szerencs vármegye területével azonosított főesperesség nem lehetett más, mint a Zarándmegyei, melyet a XIV. század közepétől pankotai főesperességnek neveztek, de melyet azelőtt Szt. István idejétől kezdve, zsombolyinak kellett, hogy nevezzenek. Ez az irodalmi tévedés onnan keletkezett, hogy a XIII—XIV. századi eredeti okiratok: archidiaconus Sombon, Sumbun, Sumbur stb. neveit a a későbbi másolók Zambor, Sombor nevekre változtatták, így e század elején Nováky János egri kanonok kutatván e főesperesség helyét, a hibás másolatok útján zombori főesperességet csinált belőle s Zemplénbe helyezé. Novákyt követte Balássy Ferencz, aki »Szerencs megyéről és a Zombori főesperességről« cz. művében szintén annak a hive, hogy létezett egy zombori főesperesség, amely megfelelt a Zemplénbe olvadt Szerencs megyének. Pesthy Frigyes: »Eltűnt régi vármegyék« czimű művében a sombori főesperességet ugyan már »rejtélyes«-nek nevezi s kételkedik, hogy annyiszor hibából használták volna »Sumbun«-t »Zombor« helyett, de el még sem veti. Kandra Kabos most kimutatja, hogy zombori főesperesség soha sem létezett, semmi nyoma történeti emlékeinkben, nem fordul elő a pápai tizedlajstromban sem. E helyett azt bizonyítja Kandra Kabos, hogy az oklevelek Sombon vagy Somból neve, nem tehetett mást, mint Zsomboly-t, mely Zaránd megyében feküdt, s melytől a XIV. század közepéig a Zarándi főesperességet (mely az egri püspökséghez tartozott) nevezni kellett. 1337-től kezdve okiratokban mindig pankotai-nak neveztetnek a zarándi főesperesek, de épen akkor szűnik meg a Sumbun (t. i. Zsombolyi) név, midőn a pankotai fölmerül. Látszik az összeállított főesperesi lajstromból, hogy a Zsombolyi-nak a XIV. század közepétől folytatása volt a pankotai főesperesség. Mindkettő a zarándmegyeit jelentette. Tehát az eddig Zemplén-Zomborinak tartott ősrégi főesperesség nem más mint a zaránd-zsombolyi, a későbbi pankotai. Következtek a folyó ügyek. A titkár több új tagot jelent be, köztük Királyi Pált alapítványi tagul. (Éljenzés.) Jelenti továbbá, hogy a kitűzött pályamunkák közül az Emich Gusztáv-félére (Mátyás király udvara) egy pályamunka érkezett. Bírálni fogja Ipolyi elnöklete alatt Radvánszky és Fraknóy Vilmos. A Bay Ilona-féle két pályamunkára (Kemény János, A bíboros szerzetes) két mű pályázik. Bírálni fogja Salamon Ferencz elnöklete alatt Pauer Gyula és Szilágyi Sándor. — Deák Farkas a pénztárvizsgáló bizottság nevében jelenti, hogy a pénztár teljes rendben találtatott, minek folytán a pénztárnoknak a fölmentvény megadatott. — A társulat vagyoni állapota különben 1882. deczember 31-én 31,500 írtra rúgott. A tagok száma 2000. Szilágyi Sándor jelenti, hogy a Bay Ilona-féle pályázat föltételeit a múltkor erre kiküldött bizottság megállapította. A pályázat e szerint 4—5 nyomtatott ívre terjedhet. Versenyezhetni eddig bármely megoldatlan történeti kérdés tárgyalásával, valamely történeti alak életrajzával, vagy művelődéstörténeti rajzzal. Kívántatik az eredeti kutforrások közvetlen felhasználása. A jutalmazott munka a »Századok«-ban a rendes tiszteletdij mellett nyomatik ki; ha több önálló, becses munka versenyezne, ezek szintén tiszteletdij mellett adatnak ki. A gyűlés e megállapodásokat elfogadván, a pályázat határidejéül 1883. deczember hó 31-re tűzetett ki. A társulat pénztárának múlt havi állása a következő : bevétel: 3383 frt 45 kr., kiadás: 1200 frt 13 kr., pénztármaradvány 3073 frt 99 kr. Ezzel az ülés 7 órakor véget ért. * A társulat ülése után a hazai tudomány és történetírás kitűnőségei közül válogatott társaság gyűlt össze a Hungária egyik földszinti termében, hol Ipolyi püspök adott vacsorát. Jelen voltak: Szilágyi Sándor, dr. Radvánszky Béla, dr. Nyáry Jenő, Fraknói Vilmos akadémiai titkár, Csontossy János, dr. Czobor Béla, Nagy Gyula, Deák Farkas, Zsilinszky Mihály, Bánó József, a fiatal historikusok közül dr. Fehérpataky László, Szalay József, Szádeczky Lajos, Szendrei János és többen.