Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)
1884-09-12 / 730. szám
Szerkesztéség : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1' • * Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................... 2 frt 3 hónapra ............... ..................................... 6 > 6 hónapra ..................... .. ......................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 780. (252) szám. Budapest, 1884. Péntek, szeptember 12. ül. évi folyam. Budapest, szeptember 11. Igazságtalanságról panaszkodnak a nemzetiségi izgatók. Azt mondják a választótörvény és a választókerületek úgy vannak csinálva, hogy a magyarság, a nem-magyarajkú lakosságot elnyomja. Legújabban is felvetette a román sajtó ezt a kérdést. De semmi sem igazságtalanabb e vádnál. Egyszersmind semmi sem igaz azon aggodalomból sem, melyet a közvélemény ápol. A magyar fajt hozzászoktatták azon hithez, hogy csak mesterséges eszközök segítségével tartható fenn suprematiája. Hogy tehát egész alkotmányossága és parlamentarizmusa nagy hazugság, mely meghamisítja a létező viszonyokat. És a magyar vezérszerep azonnal véget érne, mihelyt a magyar nemzet igazságos lenne a nemzetiségek irányában. Ez az, ami ellen tiltakozni kell, s tiltakozunk. A magyar faj számbeli, értelmi és anyagi erejének köszöni, hogy ebben az országban uralkodik. A jogokból nem zár ki senkit, sőt meg sem rövidíti senkinek igazát. Magyarország nem tett úgy mint Anglia, mikor Írországnak, mely az unió idején legalább egyharmad akkora lakossággal bírt mint Anglia és Skóczia együtt, s képviseletben 16 részt sem adott neki. Mi igazságosak és őszinték vagyunk. Még a censust sem tettük magasabbra a nemzetiségi vidékeken, mint a specificus magyar tájakon. Nem csináltunk külön választótörvényt a magyar, szerb, tót, ruthén és román kerületek számára, mint külön választótörvényt és külön magasabb censust hozott be Anglia Írországban. Erdélyben más alapja van a földbirtok censusnak: a jövedelem és nem a birtok mennyiség. E census tehát viszonylagosan lehet magasabb. De ennek fejében Erdélyben kevesebb választóra esik egy képviselő. A legutolsó választási és népszámlálási statistia e tekintetben nem hagy fenn semmi kételyt. Magyarországon és Erdélyben volt legújabban 841,609 választó. Ebből Magyarországra 750,609, Erdélyre 90,989 választó esett. Könnyen kiszámítható hány lakosra esik Magyarországon és Erdélyben egy választó ; továbbá hány lakosra és választóra esik egy képviselő. Magyarországon minden 1535 lakosra esik egy választó, Erdélyben csak 23,7 lakosra. Egy képviselő esik: Magyarországon Erdélyben Lakosra 33,819 30,405 Választóra 2,196 1,318 E számok mutatják, hogy Erdélyben most már nemcsak kevesebb választó, hanem egyszersmind kevesebb lakos választ egy-egy képviselőt. Régebben több lakos és kevesebb választó esett egy-egy kerületre, 1870—1880 közt azonban Erdély lakossága fogyott. Az erdélyi románok tehát egyáltalán nincsenek megrövidítve, sőt előnyben részesülnek , mert kevesebb választó választ a Királyhágón túl, mint azon innét. Arról a törvény nem tehet, hogy Erdélyben főleg a románok miatt csak 26 lakosra esik egy választó, míg Magyarországon minden 15 lakos közt van egy. Ezt a csak itt-ott viszonylag magasabb census meg nem magyarázza, egyedül a románok rossz anyagi viszonya. De talán a részletekben nyilatkozik az elnyomás ? Igaz, hogy a városok nagy előnyben részesülnek a Királyhágón túl. Abrudbányáról 186, Bereczkről 502, Erzsébetvárosról 209, Gyulafehérvárról 417, Kézdi-Vásárhelyről 482, Oláhfaluról 450, Sepsi-Szent-Györgyről 218 választó küld egy-egy képviselőt. De az ily előnyben nemcsak a magyar, hanem a szász városok is részesülnek. Brassóból 1836 választó két, Nagyszebenből pláne 1494 választó küld szintén két képviselőt, holott Budapest 8-dik kerülete 3605, Hódmezővásárhely 3635, Nagyvárad 1660 választó mellett csak egy-egy képviselővel bír. Hol nyilatkozik itt a nemzetiségek elnyomása ? A nem városi kerületek szintén szabálytalanul vannak beosztva, de egyátalán nem mondható, hogy az erdélyi magyarok és székelyek kizárólagos előnyére és a románok hátrányára. Vessük össze a legrománabb és legmagyarabb törvényhatóságokat. Ott van Hunyad megye, Udvarhelymegye, Csikmegye stb. Hunyadmegyének van 248.464 lakosa. Ebből magyar 29 ezer, német 7900, román 117 ezer. Választó van 6527. Képviseli e törvényhatóságot 6 képviselő. Udvarhelymegyének van 105 ezer lakosa. Ebből magyar 94 ezer, román csak három ezer. Választó van 8540. Képviselő csak 3. Csikmegyének 110 ezer lakosa közt magyar 93 ezer, a román csak 12 ezer. Választója van 11352. Képviselője csak 4. Most már vizsgáljuk e számokat. Egy képviselő esik: Hunyad megyében Udvarhely megyében Csik megyében 41.333 lakosra 35.000 lakosra 27.555 lakosra 1087 választóra 2846 választóra 2756 választóra. Vagyis Hunyadmegyében átlag kevesebb, mint félannyi választó küld a parlalamentbe egy képviselőt, miként Udvarhelymegyében és Csik megyében. Ha e két székely megye ugyanoly arányban választana, mint Hunyadmegye, vagyis valamivel több mint 1000 választóra jutna egy képviselő, akkor Udvarhely megyét 8, Csik megyét 10 képviselő illetné meg. S ez csak igazság volna. De a magyar vidékeken több választó számára adtunk kevesebb kerületet, mint az oláh Hunyad megyében, így nyomjuk el nemzetiségeinket, De folytassuk az összehasonlítást. Vegyük a Királyhágón innézi legmagyarabb törvényhatóságokat. Hasonlítsuk össze Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú, Szabolcs, Somogy megyéket Hunyad megyével. I. Jász-N.-Kun-Szolnokmegye: Lakos.............................................. 248,464 Választó........................................ 16,195 Képviselő....................................... t ) lakosra . . 41,33c El,k egy képviselő ' v4Gra 2 691 II. Hajdu megye: Lakos.............................................. 122,207 Választó ......... 6,366 Képviselő........................................ 211 lakosra . . 40,660 Esik egy képviseld választóra . 2,125 III. Szabolcs megye: Lakos................................................214,006 Választó....................................... 8,705 Képviselő........................................ 5 -I, , , . ,,, ) lakosra . . 42,800 Esik egy képviselő válal.a 1174( IV. Somogy megye: Lakos.............................................. 307,446 Választó........................................ 22,43E Képviselő....................................... 6 -ra ., . . . ) lakosra . . 38,37£ Esik egy képviselő ! v4W6ra _ 2804 Vagyis az ország bármely részének magyar lakosságát veszszük is több, vagy közel annyi lakosra és legalább kétszer annyi választóra esik egy képviselő, mint Hunyadmegyében. Különösen tehát a románok legkevésbbé panaszkodhatnak. Amely fajnak legtöbb jogos oka lehetne a panaszra, az a specificus magyar faj. Amikor az 1848 : V. t.-czikket alkották, minden statistikai adat hiányában, csak úgy vaktában adtak Erdélynek 69 képviselőt. A mai pontos adatok világosan utalnak rá, hogy Erdélyt ennyi képviselő meg nem illette. Ha a 48-iki törvényhozók előtt statistikai adatok állnak, Erdélynek nem kínáltak volna ennyi választókerületet, mert az igazság és a faji érdek egyaránt tiltották volna. Az uniót nem ezen az áron kellett megvenni , annak ára volt az erdélyiek hazafisága. A fölösleges erdélyi kerületeket a magyarországi túlnépes magyar vidékek közt kellett volna felosztani. De ha már Erdély 69 képviselőt kapott, osztották volna be úgy a választókerületeket, hogy a székely és a román vidékeken legalább megközelítőleg egyenlő számú választó küldene egyegy képviselőt, nem pedig úgy, hogy a román vidékeken kevesebb választóra esik egy-egy képviselő, mint a székely földön. Ez adatokkal két czélt akartam elérni. Megbizonyítani először azt, hogy a nemzetiségek nincsenek elnyomva. A magyar nemzet tehát bátran megszabadulhat a lelkiismeretfurdalástól. Büszkén emelheti fel fejét, hogy nemzetiségeit mi jogtól sem fosztja meg, s mégis biztosítva van túlnyomó uralma. Budapest, szept. 11. A sajtó kötelességet mulasztana, ha a legkomolyabb figyelemre nem méltatná a miniszterelnök és gróf Tisza Lajos legközelebb tett nyilatkozatait. Hiszen a legfontosb közérdeki tekintetek mellett ebben az esetben még indikáltabbá teszi a sajtó érdeklődését az, hogy most magáról a sajtóról is szó van. A lapok e részbeli czikkei tehát nem lephettek meg senkit. Nem még támadásaik sem. Mióta a »Pesti Napló« feltalálta azt a theóriát, hogy a közvéleményt s a népek valódi érdekeit mostanság nem az országgyűlések képviseleti tényezői representálják, hanem a felsőházak, mert »valódi függetlenség csak ezek tagjaiban található«, — azóta kétségben voltam ugyan az iránt is, hogy tisztelt laptársunk nem ápol-e valami »saját külön« eszmemenetet kedvencz ideái melegágyában arra nézve, hogy ez az egész sajtószabadság (úgy ahogy a negyvenes években, a »magát lejárt« népképviseleti parlamentarismussal együtt kivívták) éppen olyan magát túlélt intézmény, mint az iparszabadság, forgalmi szabadság, örökösödési szabadság, amely szabadságok híveit a »Pesti Napló« tudvalevőleg nagy fennen le szokta nézni. És igazán szólva, amidőn a múlt tavasz iparügyi vitáiban oly szakértelemmel hallottam fejtegettetni, hogy fontos államérdekek parancsolják azt, mely szerint aki embertársai számára csizmát akar varrni, előbb semmint ezt megkísérthetné, tartozik erre való qualificatióját így meg úgy igazolni, az én lelkemben is megvillant a gondolat, vájjon csupán és egyedül a sajtó marad-e az az ipar, amelyet minden Befähigungs-Nachweis nélkül gyakorolhat boldog és boldogtalan ? S egy kicsit tűnődtem rajta, hogy, ha fontos állami és társadalmi érdekek kockáztatása nélkül nem lehet megengedni azt, hogy valaki csizmát varrjon, mielőtt igazolta volna, hogy a csizma varrásra megkívántató anyagi és erkölcsi qualificatiókkal bír, nem sokkal nagyobbak-e a veszedelmek, melyek a polgárokra báromolhatnak, ha ily anyagi és erkölcsi garantiák nélkül oly emberek is, kik opiumokat vom Vitrrlichildliak, a nép ozjoslemi vezetői gyanánt vethetik fel magukat a sajtóban. De, mondom, ez csak olyan pillanatnyi tűnődés volt, melyet igyekeztem titokban tartani, nehogy megtudja Ráth Károly (az iparos) s az iparkamarákhoz intézett körleveleiben csakugyan beírja a képesítéshez vagy engedélyhez kötött iparágak amúgy is litánia-hosszú listájába kilenczvenkilenczediknek a sajtót. Én már azon »orthodox« liberális hitvallás hívének vallom magamat, mely a sajtó szabadságára sokat ad, s még abban az időben, mikor a »Pesti Napló« dicsőítette a Taaffe-regimet s mintakép gyanánt állította oda a »zsarnok« Tisza-kormány ellen, megkérdeztem volt, várjon sajtóügyi rendszabályait is azok közé az intézkedések közé sorolja-e, a melyekben tarulhatunk tőlük. A »Pesti Napló« akkor is adós maradt a válaszszal, hanem azért én most újra azt mondom, amit mondtam akkor, hogy Tisza Kálmán kormányának egyik legnagyobb érdeme marad a sajtó szabadságának megmentése. És aki csodálkozik azon, hogy erről akkor beszélek, amidőn a sajtó úgynevezett megrendszabályozása hivatalosan bejelentve van: én ismétlem, hogy én a most tervezett kivételes intézkedéseket — azon pillanattól kezdve, amikor legelőször hallottam felőlük, és az, nyugodjék meg a »Pesti Napló,« jóval előbb volt az ischli és a varziai találkozásnál, nem azért üdvözöltem örömmel, mert korlátolják a sajtót, hanem azért, mert az egyedüli módnak tartottam, amelylyel — ha valamivel — a sajtószabadság megmenthető. A szabadságot a legritkábban ölik meg erőszakkal , s addig az erőszak tehetetlen is ellene, míg mellette áll a köztudalom. Lehetetlenné válik az oly szabadság fentartása, amelyet a visszaélések hitelvesztetté tesznek. Azzal szemben még az erőszakos föllépést is megbocsátják, sőt az erősnek rossz névenveszik, ha nem használja azt. Hogy Magyarországon a sajtószabadság tökéletesen hitelvesztett fogalommá váljék, nem kellett volna egyéb, mint a mostani állapotok visszásságait csak még néhány évig tűrni, s tovább fejlődni hagyni. Bizonyos dolgokról jobb nem beszélni, de én emlékeztetek mindenkit, hogy amidőn a múlt év végén egy budapesti botránylap cautio-hiány miatt való huzavonáin kaczagott a világ: a legtöbb ember nem distinguált s a hatóságok tehetetlenségét nagy általánosságban magának a sajtószabadságnak rovására irta. Pedig ez a kérdésnek csak egyik vajmi mellékes része. A mi a sajtószabadságot hitele vesztetté teszi, az nem is annyira a fővárosi sajtó, mint inkább némely vidéki lap. A felekezeti izgatás lopva tenyésző közlönyei, amelyekről nekünk a fővárosban tudomásunk is alig van, alapjában támadják meg a békét, a nyugalmat, a családok otthonát, s a tűzhely szentségét. S minő ideák azok, a melyekben e sajtó dolgozik. Ejtettem magamnak egy vidéki lap szerkesztőjének nyilatkozatát, ki azért támadtatott meg, mert egy tárczaczikkben az illető kis város főügyésze nejéről, egy Boccacio nuditásait megszégyenítő pikantériát közölt. Az illető szerkesztő, kit ezért a megsértett nő férje megbotozott, nyilatkozatában — mely azután napvilágot is látott, ugy líuilapoori lapnyili toróton ogóoa arrogantiával követelte magának a jogot, hogy »a magánélet ilyetén ferdeségeit is ostorozhassa.« Hát az a vidéki lap, mely egy köztiszteletben álló, családjától távol időző férfiúról azt a hírt bocsátó világba, hogy veszett kutya marása folytán meghalt ? S mikor ezeket említem, nem szóltam két dologról: a nemzetiségi sajtóról, mely újabban ismét őrületes dolgokat producál; nem szóltam a budapesti szennylapokról, melyek hol a magánélet gonosz kiaknázásából, hol a már frivolnak sem mondható aljasságból csinálnak oly ipart, mely bizony utálatosabb még a klonkatisztításnál is. A közönség, mely ezeket tapasztalta, s mely látta mindezekkel szemben az államhatalmat tehetetlenül, kezdett vállat vonni, ha a sajtószabadság A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 11. Az oltár. (Klinikai kép.) Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek szükek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falát a gőz, a füst és a por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány követelményeinek. Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság kifogástalan. De — tudja isten — itt minden oly hideg, oly szívtelen: a fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a régi, rozzant ház — nem tudom miért — rám nézve sokkal otthonosabb sőt kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott minden zug számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de kegyetlenül szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók lakói, az érdekes esetek még inkább idegenül, elhagyatva érezhetik magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenül kaczag! Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és hosszú körökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kívülről jön ? Vagy mikor az assistens magyarázó szavával együtt elhangzott a hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassan kint kiürült, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borult: hányszor jártam véges-végig a régi termen, amely már annyi kínnak volt tanúja, ahol már annyi végsőbaj szállt a magasba. Köröskörül, fejjel a fal felé feküdtek. Végigvégig mértem a jobb- és bal oldali ágysor közt vonuló utat; lépteim neszét a puszta falak visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szüntelen. És úgy éreztem, mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon, de soha nem üt. Minek tudja még a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél van, s oly meszsze még a reggel ? ! Mégis róla számítják a halálos ágyon fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniük. Mély csönd van, csak néha szakítja meg egyegy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik rajta: egyik az ápolónő durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és némán ontja könyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban menynyi rémes eszme! Az utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek fakó vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán havet. Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője, hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését, mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt vele szemben az oltár, a másik falhoz támasztva hátát.Az óra reménytelen és változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idők, az oltár, örök élet, örök remény s bizalom jelképe. Vannak, akik kérdezhetnék, mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóul. Most ? Ahol nem használ a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal az oltár, jegyzi meg a hitetlenség; helyén két ágy is elférne. Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor ide jött; az oltárt itt találta , az már akkor is vén és fekete volt. Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak , azoktól bizony fel is tüzelhetnék az oltárt. Nemsokára úgy is minden oltár fája a fázó szegénynek tűzhelyén fog égni, és eltűnik az emberi gondolatnak utolsó, kíspada. A hazug fölvilágosodás így reménykedik. Ámde nincsen a philosophia kegyetlenségében oly hatalmas, hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a szent forrást végképp kiapaszsza. Az örök költészet busán igy felel: Hiába romboltak le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová lerakja virágát! Valamire azonban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató cső, kések és ollók fényes környezetében. Csikós lepedő a terítő, használatra kikészített törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van , réges rég nem látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kortörténetek pihennek, a másik a láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a misekönyvek. Vájjon mikor miséztek itt utoljára ? Abban a félig lepattogzott sötétségben ami az oltárképből maradt, már alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körül csillagokból koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki. Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott, barna fatestükkel, meztelenül ácsorogtak ott szomorún, szégyenkedve, hogy még mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani, a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején. Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhítatból, mint ahogy áhitatos családokban szokták, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény. Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve a maga ócskaságával. A szent alakok a félhomályban visszanyerték méltóságukat, árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak lefelé. Az ablakhoz vonultam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében, és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok vonultak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam, kívántam őket. Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körül. Egyik klinikai épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra, szüntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy vidám zsivajt, látni vért, vagy megszokott unott collega-arczokat, fullasztó bőség, szennyes levegő reggeltől estig; nagyon fáradt voltam, a fülem zúgott, úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza ? Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől ... Minő dübörgés, hőség . .. A vasút gyorsan robog tova, a tájak szüntelen változásban tekintenek át az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon éredekel, olvasok. Örömtelen sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet nagyobb nyomorúságairól, de sorain keresztül nem világít az életkedvnek csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az embernek nincs is baja, élete szüntelen vesződség, nevetséges haszontalanság, amely egy fáradságos mozdulatot sem ér. Engem is mindig feketébb gondolatok fognak el, valami végtelen unalomnak és lankadásnak érzete. A könyv lassan kint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly utálatos... Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak fel. Az oltár előtt, a mécsnek lobogó világában, két alak, hosszú, fehér ingben. A magasabbik zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein ingadozott. Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és balról üres. Más nem ébredt föl, jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol lehet az ápolónő ? Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt hívnom. Nem mozdultam. »Hát maga mit csinál itt ? Mit keres maga az oltárnál ? Maga istentelen ! Ilyen okos, tanult ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét ? »»Ne, ne ! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet egészen««. Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. » »Azt hittem a Mária-kép kilép a keretből és ujjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák ? Előbb még égjek ! Mindig rám nézett és a csillagok rám ragyogtak.«« »Maga bolond«, mondja a másik, »Uram bocsá ! milyeneket beszél ! Feküdjék ,le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok, de magát megbünteti az Isten.« »»Nem, nem büntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam, csakhogy másképp. Én is meg fogok gyógyulni — jaj nekem ! — a szűzanya mondta.«« »Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd imádkozom!« »»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre, összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyújtva. A sovány, remegő karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a fölbomlott ing fedetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világitott, a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza tőlem elfordult, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei — úgy látszik — fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte. Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék. Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót. Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között ? Az ott halálra hűti magát, le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem tétlenül ? . .. Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam, véletlenül. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akár még javában tartott. Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt. Ur, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének épen támadását észleltük. Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az oltárnál ? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit ? Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van neki itt egy könyve, a melyben meg van írva szépen. Ostobaság mind! —, tartá az urforma beteg. Es kezdte fejtegetni, hogy nincs isten, ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos szörnyüködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem többi lakója is beleelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva. Azóta a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett........Az ott még mindig ép úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy megölje magát ? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom. Betegünk nem akarta,elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni. Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve. Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral vesződött, sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte. Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos, aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni, szüntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta. Mire a napszámost gyógyultan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé kellett szállítani. Azóta a klinika új házba költözött........ ifj. APÁTHY ISTVÁN. Másodszor azt , hogy a választókerületek beosztása nem oly nebánts virág, melyhez nyúlni a magyar hazafiság tiltaná. Ellenkezőleg : már csak faji érdekből is revideálni kellene a választókerületek beosztását. BEKSICS GUSZTÁV.