Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)

1884-09-12 / 730. szám

Szerkesztéség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1' •­­ * Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................... 2 frt 3 hónapra ............... ..................................... 6 > 6 hónapra ..................... .. ......................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 7­80. (252) szám. Budapest, 1884. Péntek, szeptember 12. ül. évi folyam. Budapest, szeptember 11. Igazságtalanságról panaszkodnak a nem­zetiségi izgatók. Azt mondják a választó­­törvény és a választókerületek úgy vannak csinálva, hogy a magyarság, a nem-magyar­­ajkú lakosságot elnyomja. Legújabban is fel­vetette a román sajtó ezt a kérdést. De semmi sem igazságtalanabb e vádnál. Egyszersmind semmi sem igaz azon aggodalomból sem, me­lyet a közvélemény ápol. A magyar fajt hozzá­szoktatták azon hithez, hogy csak mesterséges eszközök segít­ségével tartható fenn suprematiája. Hogy te­hát egész alkotmányossága és parlamentariz­­musa nagy hazugság, mely meghamisítja a létező viszonyokat. És a magyar vezérszerep azonnal véget érne, mihelyt a magyar nem­zet igazságos lenne a nemzetiségek irá­nyában. Ez az, ami ellen tiltakozni kell, s tilta­kozunk. A magyar faj számbeli, értelmi és anyagi erejének köszöni, hogy ebben az országban uralkodik. A jogokból nem zár ki senkit, sőt meg sem rövidíti senkinek igazát. Magyarország nem tett úgy mint An­glia, mikor Írországnak, mely az unió idején legalább egyharmad akkora lakossággal bírt mint Anglia és Skóczia együtt, s képviselet­ben 1­­6 részt sem adott neki. Mi igazságosak és őszinték vagyunk. Még a censust sem tet­tük magasabbra a nemzetiségi vidékeken, mint a specificus magyar tájakon. Nem csi­náltunk külön választótörvényt a magyar, szerb, tót, ruth­én és román kerületek szá­mára, mint külön választótörvényt és külön magasabb censust hozott be Anglia Íror­szágban. Erdélyben más alapja van a földbir­tok censusnak: a jövedelem és nem a birtok mennyiség. E census tehát viszonylagosan le­het magasabb. De ennek fejében Erdélyben kevesebb választóra esik egy képviselő. A legutolsó választási és népszámlálási statisti­a e tekintetben nem hagy fenn semmi kételyt. Magyarországon és Erdélyben volt legújabban 841,609 választó. Ebből Magyar­­országra 750,609, Erdélyre 90,989 választó esett. Könnyen kiszámítható hány lakosra esik Magyarországon és Erdélyben egy vá­lasztó ; továbbá hány lakosra és választóra esik egy képviselő. Magyarországon minden 15­3­5 lakosra esik egy választó, Erdélyben csak 23,7 lakosra. Egy képviselő esik: Magyarországon Erdélyben Lakosra 33,819 30,405 Választóra 2,196 1,318 E számok mutatják, hogy Erdélyben most már nemcsak kevesebb választó, ha­nem egyszersmind kevesebb lakos választ egy-egy képviselőt. Régebben több lakos és kevesebb választó esett egy-egy kerületre, 1870—1880 közt azonban Erdély lakossága fogyott. Az erdélyi románok tehát egyáltalán nincsenek megrövidítve, sőt előnyben része­sülnek , mert kevesebb választó választ a Ki­rályhágón túl, mint azon innét. Arról a tör­vény­ nem tehet, hogy Erdélyben főleg a románok miatt csak 26 lakosra esik egy vá­lasztó, míg Magyarországon minden 15 lakos közt van egy. Ezt a csak itt-ott viszonylag magasabb census meg nem magyarázza, egye­dül a románok rossz anyagi viszonya. De talán a részletekben nyilatkozik az elnyomás ? Igaz, hogy a városok nagy előnyben ré­szesülnek a Királyhágón túl. Abrudbányáról 186, Bereczkről 502, Erzsébetvárosról 209, Gyulafehérvárról 417, Kézdi-Vásárhelyről 482, Oláhfaluról 450, Sepsi-Szent-Györgyről 218 választó küld egy-egy képviselőt. De az ily előnyben nemcsak a magyar, hanem a szász városok is részesülnek. Brassóból 1836 választó két, Nagyszebenből pláne 1494 vá­lasztó küld szintén két képviselőt, holott Bu­dapest 8-dik kerülete 3605, Hódmezővásár­hely 3635, Nagyvárad 1660 választó mellett csak egy-egy képviselővel bír. Hol nyilatko­zik itt a nemzetiségek elnyomása ? A nem városi kerületek szintén szabály­talanul vannak beosztva, de egyátalán nem mondható, hogy az erdélyi magyarok és szé­kelyek kizárólagos előnyére és a románok hátrányára. Vessük össze a legrománabb és legmagyarabb törvényhatóságokat. Ott van Hunyad megye, Udvarhelymegye, Csikme­­gye stb. Hunyadmegyének van 248.464 lakosa. Ebből magyar 29 ezer, német 7900, ro­mán 117 ezer. Választó van 6527. Képviseli e törvényhatóságot 6 képviselő. Udvarh­elymegyének van 105 ezer la­kosa. Ebből magyar 94 ezer, román csak há­rom ezer. Választó van 8540. Képviselő csak 3. Csikmegyének 110 ezer lakosa közt ma­gyar 93 ezer, a román csak 12 ezer. Válasz­tója van 11352. Képviselője csak 4. Most már vizsgáljuk e számokat. Egy képviselő esik: Hunyad megyében Udvarhely m­egyében Csik megyében 41.333 lakosra 35.000 lakosra 27.555 lakosra 1087 választóra 2846 választóra 2756 választóra. Vagyis Hunyadmegyében átlag keve­sebb, mint félannyi választó küld a parla­­lamentbe egy képviselőt, miként Udvarhely­megyében és Csik megyében. Ha e két székely megye ugyanoly arány­ban választana, mint Hunyadmegye, vagyis valamivel több mint 1000 választóra jutna egy képviselő, akkor Udvarhely megyét 8, Csik megyét 10 képviselő illetné meg. S ez csak igazság volna. De a magyar vidékeken több választó számára adtunk kevesebb ke­rületet, mint az oláh Hunyad megyében, így nyomjuk el nemzetiségeinket, De folytassuk az összehasonlítást. Ve­gyük a Királyhágón innézi legmagyarabb törvényhatóságokat. Hasonlítsuk össze Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú, Szabolcs, Somogy megyéket Hunyad megyével. I. Jász-N.-Kun-Szolnokmegye: Lakos.............................................. 248,464 Választó........................................ 16,195 Képviselő....................................... t ) lakosra . . 41,33c El,k egy képviselő ' v4­Gra 2 691 II. Hajdu megye: Lakos.............................................. 122,207 Választó ......... 6,366 Képviselő........................................ 2­­11 lakosra . . 40,660 Esik egy képviseld­­ választóra . 2,125 III. Szabolcs megye: Lakos................................................214,006 Választó....................................... 8,705 Képviselő........................................ 5 -I­, , , . ,,, ) lakosra . . 42,800 Esik egy képviselő­­ válal.a 1174( IV. Somogy megye: Lakos.............................................. 307,446 Választó........................................ 22,43E Képviselő....................................... 6 -ra ., . . . ) lakosra . . 38,37£ Esik egy képviselő ! v4W6ra _ 2­804 Vagyis az ország bármely részének ma­gyar lakosságát veszszük is több, vagy közel annyi lakosra és legalább kétszer annyi választóra esik egy képviselő, mint Hunyad­megyében. Különösen tehát a románok leg­­kevésbbé panaszkodhatnak. Amely fajnak legtöbb jogos oka lehetne a panaszra, az a specificus magyar faj. Amikor az 1848 : V. t.-czikket alkot­ták, minden statistikai adat hiányában, csak úgy vaktában adtak Erdélynek 69 képvise­lőt. A mai pontos adatok világosan utalnak rá, hogy Erdélyt ennyi képviselő meg nem illette. Ha a 48-iki törvény­hozók előtt statistikai adatok állnak, Erdély­nek nem kínáltak volna ennyi választókerü­letet, mert az igazság és a faji érdek egyaránt tiltották volna. Az uniót nem ezen az áron kellett megvenni , annak ára volt az erdé­lyiek hazafisága. A fölösleges erdélyi kerületeket a magyarországi­ túlnépes magyar vidékek közt kellett volna felosztani. De ha már Erdély 69 képviselőt kapott, osztották volna be úgy a választókerületeket, hogy a székely és a román vidékeken legalább megkö­zelítőleg egyenlő számú választó küldene egy­­egy képviselőt, nem pedig úgy, hogy a román­­ vidékeken kevesebb választóra esik egy-egy képviselő, mint a székely földön. Ez adatokkal két czélt akartam elérni. Megbizonyítani először azt, hogy a nem­zetiségek nincsenek elnyomva. A magyar nemzet tehát bátran megszabadulhat a lelki­ismer­etfurdalástól. Büszkén emelheti fel fejét, hogy nemzetiségeit mi jogtól sem fosztja meg, s mégis biztosítva van túlnyomó uralma. Budapest, szept. 11. A sajtó kötelességet mulasztana, ha a legko­molyabb figyelemre nem méltatná a miniszterelnök és gróf Tisza Lajos legközelebb tett nyilatkozatait. Hi­szen a legfontosb közérdeki tekintetek mellett ebben az esetben még indikáltabbá teszi a sajtó érdeklődé­sét az, hogy most magáról a sajtóról is szó van. A lapok e részbeli czikkei tehát nem lephettek meg senkit. Nem még támadásaik sem. Mióta a »Pesti Napló« feltalálta azt a theóriát, hogy a közvé­leményt s a népek valódi érdekeit mostanság nem az országgyűlések képviseleti tényezői repre­­sentálják, hanem a felsőházak, mert »valódi füg­getlenség csak ezek tagjaiban található«, — azóta kétségben voltam ugyan az iránt is, hogy tisz­telt laptársunk nem ápol-e valami »saját külön« eszmemenetet kedvencz ideái melegágyában arra néz­ve, hogy ez az egész sajtószabadság (úgy ahogy a negyvenes években, a »magát lejárt« népképviseleti parlamentarismussal együtt kivívták) éppen olyan magát túlélt intézmény, mint az iparszabadság, for­galmi szabadság, örökösödési szabadság, amely sza­badságok híveit a »Pesti Napló« tudvalevőleg nagy fennen le szokta nézni. És igazán szólva, amidőn a múlt tavasz iparügyi vitáiban oly szakértelemmel hallottam fejtegettetni, hogy fontos államérde­kek parancsolják azt, mely szerint aki ember­társai számára csizmát akar varrni, előbb sem­mint ezt megkísérthetné, tartozik erre való qua­­lificatióját így meg úgy igazolni, az én lelkemben is megvillant a gondolat, vájjon csupán és egyedül a sajtó marad-e az az i­p­a­r, a­melyet minden Befähi­gungs-Nachweis nélkül gyakorolhat boldog és boldog­talan ? S egy kicsit tűnődtem rajta, hogy, ha fontos állami és társadalmi érdekek koc­káztatása nélkül nem lehet megengedni azt, hogy valaki csizmát varr­­jon, mielőtt igazolta volna, hogy a csizma varrásra meg­­kívántató anyagi és erkölcsi qualificatiókkal bír,­­ nem sokkal nagyobbak-e a veszedelmek, me­lyek a polgárokra báromolhatnak, ha ily anyagi és erkölcsi garantiák nélkül oly emberek is, kik opiumokat vom Vitrrlich­ildliak, a nép ozjos­lemi vezetői gyanánt vethetik fel magukat a sajtóban. De, mondom, ez csak olyan pillanatnyi tűnő­dés volt, melyet igyekeztem titokban tartani, nehogy megtudja Ráth Károly (az iparos) s az iparkamarák­hoz intézett körleveleiben csakugyan beírja a képesí­téshez vagy engedélyhez kötött iparágak amúgy is litánia-hosszú listájába kilenczvenkilenczediknek a sajtót. Én már azon »orthodox« liberális hitvallás hí­vének vallom magamat, mely a sajtó szabadságára so­kat ad, s még abban az időben, mikor a »Pesti Napló« dicsőítette a Taaffe-regimet s mintakép gyanánt állí­totta oda a »zsarnok« Tisza-kormány ellen, megkér­deztem volt, várjon sajtóügyi rendszabályait is azok közé az intézkedések közé sorolja-e, a melyekben tar­­­­ulhatunk tőlük. A »Pesti Napló« akkor is adós maradt a válaszszal, hanem azért én most újra azt mondom, a­mit mondtam akkor, hogy Tisza Kálmán kormányá­nak egyik legnagyobb érdeme marad a sajtó szabad­ságának megmentése. És aki csodálkozik azon, hogy erről akkor be­szélek, a­midőn a sajtó úgynevezett megrendszabályo­­zása hivatalosan bejelentve van: én ismétlem, hogy én a most tervezett kivételes intézkedéseket — azon pillanattól kezdve, a­mikor legelőször hallottam felő­lük, és az, nyugodjék meg a »Pesti Napló,« jóval előbb volt az ischli és a varziai találkozásnál, nem azért üdvözöltem örömmel, mert korlátolják a sajtót, ha­nem azért, mert az egyedüli módnak tartottam, a­melylyel — ha valamivel — a sajtószabadság megmenthető. A szabadságot a legritkábban ölik meg erő­szakkal , s addig az erőszak tehetetlen is ellene, míg mellette áll a köztudalom. Lehetetlenné válik az oly szabadság fentartása, a­melyet a visszaélések hitel­vesztetté tesznek. Azzal szemben még az erőszakos föllépést is megbocsátják, sőt az erősnek rossz néven­­veszik, ha nem használja azt. Hogy Magyarországon a sajtószabadság tökéle­tesen hitelvesztett fogalommá váljék, nem kellett volna egyéb, mint a mostani állapotok visszássá­gait csak még néhány évig­­ tűrni, s tovább fejlődni hagyni. Bizonyos dolgokról jobb nem beszélni, de én emlékeztetek mindenkit, hogy a­midőn a múlt év végén egy budapesti botránylap cautio-hiány miatt való hu­zavonáin kaczagott a világ: a legtöbb ember nem distinguált s a hatóságok tehetetlenségét nagy álta­lánosságban magának a sajtószabadságnak rová­sára irta. Pedig ez a kérdésnek csak egyik vajmi mellékes része. A mi a sajtószabadságot hitele vesztetté teszi, az nem is annyira a fővárosi sajtó, mint inkább né­mely vidéki lap. A felekezeti izgatás lopva tenyésző közlönyei, a­melyekről nekünk a fővárosban tudomá­sunk is alig van, alapjában támadják meg a békét, a nyugalmat, a családok otthonát, s a tűzhely szentségét. S minő ideák azok, a melyekben e sajtó dolgozik. Ejtettem mag­amnak egy vidéki lap szerkesztőjének nyilatkozatát, ki azért tá­­madtatott meg, mert egy tárczaczikkben az illető kis város főügyésze nejéről, egy Boccacio nudi­­tásait megszégyenítő pikantériát közölt. Az illető szerkesztő, kit ezért a megsértett nő férje megboto­zott, nyilatkozatában — mely azután napvilágot is látott, ugy líuilapoori lap­­nyili toróton ogóoa ar­ro­gantiával követelte magának a jogot, hogy »a magán­élet ilyetén ferdeségeit is ostorozhassa.« Hát az a vidéki lap, mely egy köztiszteletben álló, családjától távol időző férfiúról azt a hírt bocsátó világba, hogy veszett kutya marása folytán meghalt ? S mikor ezeket említem, nem szóltam két dologról: a nemze­tiségi sajtóról, mely újabban ismét őrületes dolgokat producál; nem szóltam a budapesti szennylapokról, melyek hol a magánélet gonosz kiaknázásából, hol a már frivolnak sem mondható aljasságból csinálnak oly ipart, mely bizony utálatosabb még a klonka­­tisztításnál is. A közönség, mely ezeket tapasztalta, s mely látta mindezekkel szemben az államhatalmat tehe­tetlenül, kezdett vállat vonni, ha a sajtószabadság A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 11. Az oltár. (Klinikai kép.) Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek szükek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falát a gőz, a füst és a por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolat­­ból a szennyet nem lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány követel­ményeinek. Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság kifogástalan. De — tudja isten — itt minden oly hideg, oly szívtelen: a fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenve­désből. Az a régi, rozzant ház — nem tudom miért — rám nézve sokkal otthonosabb sőt kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott minden zug számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de kegyetlenül szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók lakói, az érdekes esetek még inkább idegenül, elhagyatva érez­hetik magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenül kaczag! Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablak­mélyedésben csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és hosszú körökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulat­lan levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kívülről jön ? Vagy mikor az assistens magyarázó szavával együtt elhangzott a hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassan kint kiürült, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sű­rűbb homály borult: hányszor jártam véges-végig a régi termen, amely már annyi kínnak volt ta­núja, ahol már annyi végsőbaj szállt a magasba. Köröskörül, fejjel a fal felé feküdtek. Végig­­végig mértem a jobb- és bal oldali ágysor közt vonuló utat; lépteim neszét a puszta falak visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szünte­len. És úgy éreztem, mintha e szemsugár egy lát­hatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a fal­on, de­ soha nem üt. Minek tudj­a még a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél van, s oly mesz­­sze még a reggel ? ! Mégis róla számítják a halá­los ágyon fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő órákat, a­miket még e szomorú helyen kell tölteniük. Mély csönd van, csak néha szakítja meg egy­­egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, visszatartott zoko­gás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik rajta: egyik az ápolónő durva korholását re­ttegi, a másik saj­nálja a nyugvókat fölriasztani, és némán ontja könyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg ilyen­kor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban meny­nyi rémes eszme! Az utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e per­­czeiben talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek fakó vigasztalan képei, me­lyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán ha­vet. Végig-végig jártam e termet, és az emberi szen­vedés sötét költészete különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője, hány­szor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt gyakorta csöndes révpartra az élet ha­jója, hányszor esett már itt erény kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését, mi­alatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt vele szemben az oltár, a másik falhoz támasztva hátát.Az óra­ reménytelen és változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő­k, az oltár, örök élet, örök remény s bizalom jelképe. Vannak, a­kik kérdezhetnék, mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóul. Most ? Ahol nem használ a pézsma, a kámfor, az aet­her, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal az oltár, jegyzi meg a hitetlenség; helyén két ágy is elférne. Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor ide jött; az oltárt itt ta­lálta , az már akkor is vén és fekete volt. Sokat imád­kozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imád­koznak , azoktól bizony fel is tüzelhetnék az oltárt. Nemsokára úgy is minden oltár fája a fázó sze­génynek tűzhelyén fog égni, és eltűnik az emberi gondolatnak utolsó, kíspada. A hazug fölvilágosodás így reménykedik. Ámde nincsen a philosophia kegyet­lenségében oly hatalmas, hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a szent forrást végképp kiapaszsza. Az örök köl­tészet busán igy felel: Hiába romboltak le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová le­rakja virágát! Valamire azonban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató cső, kések és ollók fényes kör­nyezetében. Csikós lepedő a terítő, használatra kiké­szített törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van , réges rég nem látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kortörténetek pihennek, a másik a láz­táblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a misekönyvek. Vájjon mikor miséztek itt utoljára ? Abban a félig lepattogzott sötétségben ami az oltárképből maradt, már alig-alig látszott, hogy Má­ria alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan és sze­líden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körül csillagokból koszorú. Arcza elmosódott, de a csilla­gok még mindig csodálatosan világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki. Jobb­­ról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a szűzanya szolgálatára. Arany ruhá­juk egészen lerongyollott, barna fatestükkel, meztele­nül ácsorogtak ott szomorún, szégyenkedve, hogy még mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani, a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején. Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhítat­ból, mint a­hogy áhitatos családokban szokták, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény. Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb sugár a képre esett és az moso­lyogva nézett szét a teremben, nem törődve a maga ócskaságával. A szent alakok a félhomályban vissza­nyerték méltóságukat, árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak lefelé. Az ablakhoz vonultam. Leültem egy faszék­re, elrejtve a fal mélyedésében, és kinéztem az utczá­­nak szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemet­len gondolatok vonultak át agyamon lassan, lom­hán, és nem űztem el, sőt vártam, kívántam őket. Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körül. Egyik klinikai épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra, szüntelen ácsorogni, figyelni, a­hogy lehet, hallgatni jajgatást vagy vidám zsivajt, látni vért, vagy megszokott unott collega-arczokat, fullasztó bőség, szennyes levegő reggeltől estig; nagyon fáradt voltam, a fülem zú­gott, úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dü­börgő vasúti kocsin ülnék. Az álomnak és az ébren­létnek furcsa vegyüléke vett rajtam erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza ? Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenki­­lenczes ágya felől ... Minő dübörgés, hőség . .. A vasút gyorsan robog tova, a tájak szüntelen változásban tekintenek át az ablakon. Ismerem a vi­déket, nem nagyon éredekel, olvasok. Örömtelen sö­tét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet nagyobb nyomorúságairól, de sorain ke­­resztül nem világít az életkedvnek csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az embernek nincs is baja, élete szüntelen vesződ­­ség, nevetséges haszontalanság, amely egy fáradságos mozdulatot sem ér. Engem is mindig feketébb gon­dolatok fognak el, valami végtelen unalomnak és lankadásnak érzete. A könyv lassan kint leha­­nyatlik kezemben, és én könyv nélkül olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly utálatos... Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak fel. Az oltár előtt, a mécsnek lobogó világában, két alak, hosszú, fehér ingben. A magasabbik zordonan és győzedelmesen tekintett társára, a­ki szégyentől vagy bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein ingadozott. Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és balról üres. Más nem ébredt föl, jó éjszaka volt, nyugalmat ho­zott. Hol lehet az ápolónő ? Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre int­sem őket, vagy az ápolónőt hívnom. Nem moz­dultam. »Hát maga mit csinál itt ? Mit keres maga az oltárnál ? Maga istentelen ! Ilyen okos, tanult ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét ? »»Ne, ne ! Hagyjon itt, csak egyik sarkot en­gedje, a többi a magáé lehet egészen««. Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei összecsuk­­lottak, homlokát az éles párkányra támasztá. » »Azt hittem a Mária-kép kilép a keretből és ujjával meg­fenyeget. Hol vannak a gyertyák ? Előbb még ég­jek ! Mindig rám nézett és a csillagok rám ra­gyogtak.«« »Maga bolond«, mondja a másik, »Uram bo­­csá ! milyeneket beszél ! Feküdjék ,le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyó­gyulok, de magát megbünteti az Isten.« »»Nem, nem büntet meg, hiszen én is jó ke­resztény vagyok, az is voltam, csakhogy másképp. Én is meg fogok gyógyulni — jaj nekem ! — a szűz­anya mondta.«« »Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd imádkozom!« »»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, in­kább lerogyott a földre, összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyújtva. A sovány, remegő karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vál­lait a fölbomlott ing fedetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világitott, a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza tőlem elfor­dult, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei — úgy látszik — fölfelé merednek, mert fejét hátra­szegte. Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék. Megcsóválta fejét és ágyába bújt, sze­mére is fölhúzva a takarót. Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között ? Az ott halálra hűti magát, le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem tétlenül ? . .. Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam, véletlenül. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük észre, jó­­lelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akár még javá­ban tartott. Volt ideje és oka megbánni minden bű­neit. A másik valami középfaj volt. Ur, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében bol­dog lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami maga­sabbra vigye. Betegségének épen támadását ész­leltük. Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az oltárnál ? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit ? Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van neki itt egy könyve, a mely­ben meg van írva szépen. Ostobaság mind! —, tartá az urforma beteg. Es kezdte fejtegetni, hogy nincs isten, ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos szörnyüködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem többi lakója is beleelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva. Azóta a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngél­kedő nagy beteggé lett........Az ott még mindig ép úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy megölje magát ? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyo­mott volt az álom. Betegünk nem akarta,elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni. Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve. Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral vesződött, sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte. Dühöngései mindig ve­szedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos, aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni, szüntelen ordítozva, hogy az őt meg­átkozta. Mire a napszámost gyógyultan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé kellett szállítani. Azóta a klinika új házba költözött........ ifj. APÁTHY ISTVÁN. Másodszor azt , hogy a választókerüle­tek beosztása nem oly nebánts­ virág, mely­hez nyúlni a magyar hazafiság tiltaná. Ellenkezőleg : már csak faji érdekből is revideálni kellene a választókerületek beosz­tását. BEKSICS GUSZTÁV.

Next