Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)
1885-09-12 / 1087. szám
Szerkesztőség: Ferencaiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: Kiadó-hivatali Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................................ . 2 írt. 8 hónapra .. .. ................................ „ „ „ 6 » 6 hónapra .................................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 1087, (250 ) szám. Budapest, 1885. Szombat, szeptember 12 IV. évi folyam. Budapest, szeptember 11. A magyar nemzetnek nincsenek ellenszenvei, ha csak ezeket nem provocálják. Nem avatkozik egy nemzet belügyeibe sem. Nem gyűlöl semmi fajt , vagy államot A nagy nemzetekre, boldog, hatalmas államokra nem irigykedik: őszinte, lovagias jellemével az irigység, a gyenge, alattomos lények e tulajdonsága nem fér meg. A kis népeket és államokat nem nézi le. Ha valami, úgy főleg az maradt meg keleti indolentiájából és fatalizmusából, hogy ha neki békét hagynak, ő is békét hagy másoknak, örül, ha nyugalma van. Ez észrevételek jutnak eszünkbe, valahányszor a szerb királyi pár Budapesten átutazik. Milán király és felséges neje, Natália mindég különös figyelem tárgya, nemcsak a hatóságok, hanem a társadalom részéről. Mondhatni, szinte átalános rokonszenv fogadja mindenütt. S a magyar nemzetnek e rokonszenve, a szerb királyi párban a szerb nemzetet tünteti ki, mert hisz a királyi pár az, aki legteljesebb personificatiója a nemzetnek. Évek előtt a rokonszenv e nyilatkozatairól szó sem lehetett. Amidőn a szerb partokról meglövöldözték hajóinkat, megmacskazenézték belgrádi követünket, jogos harag czikázott át a magyar társadalmon. De hogy ez nem volt elfogult gyűlölet Szerbia iránt, s hogy a magyar nemzet ellenséges érzelmet nem táplál a szerb nép irányában, mutatja a közvéleménynek rögtönös átalakulása a szerb politika átalakulása után. Mutatja, hogy a magyar nemzetnek sincs semmi aspiratiója, mely Szerbia érdekeibe ütköznék. A jelenlegi államalakulás, a nagy államoknak kedvez, s mi nemcsak nem túlozzuk ezt az irányt, hanem inkább szívesen látjuk a kis államok boldogulását. Hadd képezzenek bizonyítékot arra, mikép nemcsak nagyokból és óriásokból, hanem kicsinyekből is áll a világ. Nemcsak nem akarjuk elfoglalni Szerbiát, hanem azt akarjuk hogy Szerbia minél erősebb s igy Szent-Pétervártól minél függetlenebb legyen. És mert a szerb politikában való változás főleg Milán király személyes fáradozásának eredménye, nem csoda, ha a királyi pár kétszeres indokból rokonszenv tárgya Magyarországon. A szerb korona és nép példájából tanulhatna Románia is. A magyar nemzet a román nép iránt sem viseltetik ellenszenvvel; sőt mielőtt Románia az erdélyi bujtogatás főfészkévé lett, a magyar nemzet bensőleg rokonszenvezett a román néppel, sőt haragját most is csak az izgatókra és békebontókra szorítja. Ha mi a régi történelmi kapcsokra gondolunk, ezeket nem úgy értjük, mintha ismét hódítani akarnánk a keleti Kárpátokon túl. Csak erkölcsi értelemben akartuk megnjítani ezeket, figyelmeztetve a románokat, hogy ők, mint a szlávözönben elszigetelt nép, nem csak a geographiai, hanem összes létfeltételük által ránk vanunk utalva. Sokszor elmondtuk ezt, midőn egy nagynevű magyar államférfi a magyar-román barátságot létesíteni akarta. És nem csak elmondtuk mi, nem csak elmondta velünk az összes magyar sajtó, hanem egyszersmind érezte a magyar nemzet. A szerb politikai fordulatot azonban nem lehetett Romániában létesíteni. Az izgagatók elrontottak mindent. Éles kardot dobtak a román és a magyar nemzet közé. Erdélyt román birtok gyanánt tekintve, gyűlöletet, kitörő haragot szítottak a magyar nemzet ellen. Szövetkezve az Erdélyből a keleti Kárpátokon átszökő dacorománokkal s a királyhágón túli román izgatókkal, valóságos háborút viseltek sajtóban, gyülekezetekben Magyarország előn. És mert sem a józan román politikusok, ám a román kormány nem szabtak határt a testvérharcz szitáinak üzelmei elé, nem csoda, ha a magyar közvélemény jogos neheztelést érzett és érez Románia irányában, habár politikailag a jóbarátság szálai még nem szakadtak el. Még kevésbé csoda pedig, hogy az egész magyar társadalom mély indignatióval fogadta, nem a román irredenta gyalázatos felhívását — ezt csak megvetésével sújthatja , hanem a romániai sajtónak és közvéleménynek e felhívással szemben követett magatartását. De, ismételjük, a magyar nemzet még a román nép iránt sem viseltetik ellenséges érzelemmel. Ha Bukarestben politikai fordulat következik be, mely Magyarország folytonos provocatióját elejti, a magyar nemzet kész a román nép irányában legalább is oly meleg barátságra, mint amely most áthatja a szerb nép iránt. Minden nép, mely barátságával kínálja meg a magyart, bizonyos lehet, hogy őszinte viszonzásra talál. Mert a magyar nemzet egyre nem képes: a csalárdságra s érzelmek tettetésére. Ha ez politikai hiba, ez a hiba meg van nemzetünkben. Ha férfias erő jele, ez erő létezik bennünk. De abban a tekintetben a magyar nemzet mindenesetre egyedül áll, hogy aspiratióinak egyetlen száma sem vezet a magyar állam határain túl s igy bizonyos lehet minden állam és nép, hogy Magyarországnak nincsenek az ő rovására titkos tervei. S ez kellene, hogy a szomszéd népekkel való barátságnak alapja legyen, által lakott községben tanítóul alkalmazva s a magyar nyelv tanítására képtelen, vagy olyan tanitó, ki 1879 — 1883-ig a tanítói állomások betöltésénél, annak daczára, hogy a magyar nyelvet nem bírja, a magyar nyelvet tanítani képes egyén háttérbe szorításával alkalmaztatott volna; továbbá olyan tanitó, ki a képezdei tanfolyamot 1872. évtől 1881. év végéig végezte el és a magyar nyelvet tanítani nem képes — egy sincsen. Az ungmegyei tankerületben 19 olyan g. k. iskola van, melyekben a magyar nyelv egyáltaban nem tanittatik. Ezen iskolák tanítói mellé már a küszöbön lévő 1885—6. iskolai évre részben képesített és a magyar nyelv tanítására képes segédtanítók alkalmazandók , részben pedig a tanítók állásuktól föltétlenül elmozditandók s helyeik képesített, a magyar nyelv tanítására képes tanítók által töltendők be. Ezek szerint Ung megyében aránylag kevés azon g. k. hitfelekezeti iskolák száma (a többi: hitfelekezeti, állami és községi iskolák a törvény kellékeinek e tekintetben megfelelnek, melyekben a magyarnyelv egyátalában nem taníttatik ; sajnos, hogy még ennél is kevesebb azon ungmegyebeli g. k. iskolák száma, melyekben a magyar nyelv a törvény szellemének és intenzióinak megfelelőleg sikerrel tanittatik. A 118 ungmegyei g. k. iskola legalább 80°/6-ában a magyarnyelv lényege, a magyar beszéd egyátalában nem tanittatik ; ezekben az összes magyarnyelvi oktatás eredménye abban nyilvánul hogy a növendékek jelentéktelen része egy kissé megtanul gépiesen magyarul olvasni és helylyel-közzel írni. A tulajdonképeni czél azonban, a magyar nyelv elsajátítása, oly mértékben, hogy a gyermek gondolatait magyar nyelven ki tudja fejezni, meg sincs közelítve. E bajok orvoslása czéljából a tanfelügyelő kérő levelet intézett a munkácsi püspökhöz és kérte, hogy a baj orvoslására minden tőle telhetőt sürgősen megtegyen. A baj főforrása az átalános és nagy mérvű szegénység. Az ungmegyei g. k. tanítók átalában oly csekély díjazásban részesülnek, hogy mintegy 95 százalékuknak, mint tanítóknak nincs 300 frt évi fizetésük, a nagy többségnek az anyagiakkal való örökös küzdés, nyomorgás a sorsa. Önmagukat nem képezhetik, hivatásszeretetüket nem ápolhatják, eszmék és nemes törekvéseknek nem élhetnek; a baj orvoslása czéljából fő kötelesség elsősorban a tanító anyagi helyzetét tenni tűrhetővé, minél fogva arra is kéri a tanfelügyelő a munkácsi püspököt, hogy a görög katholikus tanítók fizetésének rendezése ügyében kibocsátott miniszteri rendeletnek mielőbb érvényt szerezzen, ahol pedig a nyomasztó anyagi viszonyok miatt egyátalában nem lehet, az állami népiskola felállítását erkölcsi támogatásával megkönnyítse. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 11. A Lena torkolatánál. A zordon Szibéria legzordonabb tájékairól hoz hírt egy merész amerikai mérnök, a szerencsétlen Jeannette-expeditio egyik tagja. Egy felette érdekfeszítő könyvben, mely most jelent meg Londonban, körülményesen beszéli el azt a szomorú történetet, melynek egyes episodjait megdöbbenve olvasta az európai közönség, mikor az expeditio életben maradt tagjait visszahozta hazájukba. A szerző a Lena deltáját járta be és kutatta fel oly vidéket, melybe csak nagy ritkán vetődik egy-egy orosz tisztviselő. Hosszú hónapokig ért a földhöz, vagyis inkább jéghez ragadt bennszülöttek közt, akik vajmi keveset tudtak neki nyújtani és akik közé európai embert csak akkor küldenek állandó tartózkodásra, ha a szent orosz birodalom »batyurká«-ját vagy annak egyik hatalmas szolgáját meg merte sérteni. Aki Oroszországban szabadon mer gondolkozni, aki a nép jogaiért emel szót, aki az alkotmány szót ejti ki, szóval, aki a legrettenetesebb bűnt követi el, csak azt küldik el e rettenetes, istentől megátkozott vidékekre. De a könyv más szempontból is érdekes. Meglátjuk belőle, hogy a tudomány bajnokai, mily bámulatos kitartásra, mily rettenetes nélkülözésekre képesek, mily vaserélyt tudnak kifejteni a természet elleni küzdelemben. Amit Melville beszél a Jeannette-expeditio tagjainak szenvedéseiről, azt hihetetlennek kellene tartani, ha nem volnának kétségbevonhatlan tények, melyek az elbeszélés részleteit megerősítik és ha a szerző kiváló tekintély nem volna, aki már több északsarki expeditionál állotta ki a jégpróbát és akit az amerikai tengerészeti hatóságok újabb északsarki expeditióra fognak kiküldeni. A szerző emellett úgy látszik kitűnő emlékezőtehetséggel bír, mert utazása alatt,mikor megfagyott ujjaival képtelen volt bánt tartani, nem írhatott jegyzeteket. Egyébiránt szellemesen ír, egyes jeleneteket és incidenseket elevenen ad elő és elbeszélése elejétől végig lekötve tartja az olvasó figyelmét. Két hosszú telet töltött már a »Jeannette« a jéghegyek közt, midőn 1881. jún. 12-én egy jéghegybe ütközött és elsülyedt. A jégtorlaszok a roncsokat a Lena torkolatától északnyugatra eső új szibériai szigetek felé sodorták. A hajótöröttek elhatározták, hogy a Lena torkolat felé igyekeznek, mert úgy okoskodtak, hogy ott előbb utóbb emberi telepekre kell bukkanniuk. Valamennyien jó egészségben voltak és egyikük sem kapta meg a vérveszélyt. A csónakokat, szánokat, sátrakat, élelmiszert megmentették. De a menekülésre vajmi kevés kilátásuk volt. Minden attól függött, hogy mikor sikerül sik tengerre jutniok. Három csónakba voltak elosztva, melyek egyikén Melville volt a parancsnok. De különböző akadályok merültek fel és beletelt egy egész hét, mire el tudtak indulni. Legrosszabb sejtelmeik csakhamar alaposaknak bizonyultak. A lágy jég körülöttük minduntalan felfakadt és a jégmezőkön széles hasadások támadtak. Mindig előre kellett küldeni embereket, akik zászlócskákkal jelölték meg az utat. A csónakokat és szánokat vontatni kellett és az emberek, bármennyire kerülték is az akadályokat, minduntalan vízben gázoltak. A munka óriási volt és a bajt tetézte, hogy nedves ruhákban kellett dolgozniok és aludniok. De legirtóztatóbb volt az a tudat, hogy munkájuk kárba vész, mert a jégmező, amelyen ők dél felé törekedtek, északnak úszott. Mikor már két hétig minden nap 25—30 angol mérföldet haladtak dél felé, egyszerre azt tapasztalták, hogy a jégmező azon ponttól, amelytől elindultak volt, 24 mértföldre ment — északnak. De azért nem csüggedtek el, sőt jókedvüek maradtak és Melville büszkén jegyzi meg, hogy »más hajó legénysége tán ép igy végezte volna dolgát, de jobban — semmi esetre.« Végül sik tengerre jutottak, de azért, hogy nem jégmezőn haladtak, hanem vizen hajóztak, szenvedéseik nem szűntek meg, csak más jelleget öltöttek. Csikorgó hideg szelek jártak és folyton vigyázniok kellett, hogy a szél fel ne fordítsa csónakjaikat; a hullámok minduntalan végig csapkodtak a kis járművek fedélzetén. Élelmiszer már kevés volt, üdítő, gyomorerősítő ital meg épen nem akadt, azután meg a testjüket sebek, daganatok lepték el és különösen a kezek szenvedtek a hidegtől és a szakadatlan munkától. Végül, egy erős vihar alatt, a három csónak elszakadt egymástól és a Melville egymaga tartott a Lena torkolata felé. Mikor a folyóhoz ért, élelmiszerei már egészen elfogytak és embereit teljesen kimerítette a sok munka. Partot értek, de azért, ha előre látták volna, hogy mennyi szenvedés vár még rájuk, kétségbe estek volna. Fagyasztó szél zúgott végig a parton és a folyó sebes árjában nehéz és veszélyes volt a hajózás. Embert és élelmet kerestek és ahányszor megláttak egy emberi hajlékot, siettek kikötni. Partraszálltak ismételten, de mindannyiszor keservesen csalódtak, mert mikor repeső szívvel odaértek a hajlékokhoz, azokat üresen találták. Bátorságuk még lett volna, de erejük gyorsan hanyatlott és élet és halál közt lebegtek. Egy alkalommal már azt sem tudták, merre evezzenek, midőn egyszerre megpillantottak egy csónakot, melyben három benszülött ült. A benszülöttek eleinte gyanakodva nézték őket és nem akartak közelíteni, de azután mégis sikerült a hajótörötteknek velük megbarátkozni. Az amerikaiak megtudták, hogy melyik falu közelében vannak. Oda iparkodtak, hogy némileg kipihenhessék magukat és erőt gyűjtsenek a további útra. A bennszülöttek barátságosak voltak, de nem volt mit adjanak. Hébekorba néhány halat fogtak az az idegenek számára és felajánlották nekik silány kunyhóikat. Mily szörnyű ott a küzdelem az életért. Halakat, iramszarvasokat vagy vadludakat fognak és abból élnek. Nyomorult kunyhókban húzzák meg magukat, melyekbe nem hatol be a világosság és melyek gyakran a hóba vannak temetve. Erkölcsi fogalmaik nincsenek és szokásaik nagyon utálatosak, úgy, hogy — bár legjobb szándékot mutattak és nagyon vendégszeretők véltek lenni, — undorral töltötték el még ezeket a nem igen finnyás tengerészeket is. A hajótöröttek belátták, hogy ilyen élelmezés mellett, ilyen hidegben, ilyen körülmények közt, egészségük soha sem fog helyreállni. Összeszedték magukat és mentek a legközelebbi orosz város felé. Úgy néztek ki, mint a kísértetek. Arczuk fel volt dagadva, kezeik tele voltak sebekkel, ruháik foszlányokká váltak és csizmáikat sohasem merték lehúzni, mert attól kellett tartaniok, hogy azokat nem bírják többé felhúzni sebektől ellepett lábaikra. Valóságos csoda, hogy el nem pusztultak és el bírtak jutni Buruloch faluba. Melville itt találkozott a kapitány csónakjáról való két emberrel, akik elmondták nekik, hogy De Long és társai partra jutottak, de elmaradtak és holttesteiknek ott kell lenniök valahol a Lena nyugati partjain. Melville helyzetében más ember bizonyára beérte volna azzal, hogy társait halottaknak tekinti; legfelebb azt tette volna, hogy egy pár benszülöttet küld ki társai felkeresésére. De kötelességérzete és a társai iránti barátság sokkal erősebb volt benne, semhogy legalább kísérletet ne tett volna társai felkeresésére. Verkaransk városba készült épen, ahol több kényelem várt rá, de elodázta a kecsegtető, csábító tervet. Szánokat, iramszarvasokat és ebeket szerzett be s személyesen indult el De Long keresésére.Első kísérlete, bármily önfeláldozó volt is, nem sikerült. Egy második expeditiót szerelt fel, és nekiindult a zordán sivatagnak. A vihar elseperte a kunyhókat, melyekben menedéket keresett, az ebek és szarvasok kihültek, az élelmiszerek elfogytak. De voltak »jó napjai« is és a legjobbat így írja le a szerző: »Hevenyészve felállítottunk egy kunyhót és csakhamar ott ültünk a pattogó tűz előtt. Tágas, kényelmes tér volt, ahova a hó nem jutott; a forró tea, a víg lángok felmelegítettek és csakhamar elfeledtük a nap nyomorúságait. A bennszülöttek nagy keresés után találtak néhány darab halat, egy pár szárított halfejet és néhány iramszarvas csontot, amelyeken helylyel-közzel akadt egy pár hasfoszlány. A csontokat és halfejeket botokra tűztük és megsütöttük és ez az eledel igen jól is ízlett volna, ha olyan rész szaga nem lett volna. A bennszülöttek összekaparták a hamut és az abban talált maradékokból levest főztek és igen boldogok voltak, de az ebek iszonyúan vonítottak. Paddy megszánta a szegény állatokat. Kifogta őket a szánokból behozta a kunyhóba és oda engedte őket a tűzhöz, hogy kaparják ki a csontokat vagy falatokat, amiket mi talán nem vettünk észre.« Ismeretes, hogy De Long kapitánynak már csak holttestét találták meg és azt, hogy Greely mikép fedezte fel a szerencsétlen hajótörötteket, az annak idején részletesen volt elmondva e lapok hasábjain. E leírásokat akkor mohó kíváncsisággal olvasta az egész közönség és igy hihetjük, hogy a Jeanette expeditio viszontagságainak ezen hiteles, kimerítő leírása bizonyára széles körökben fog érdeket kelteni. Nők az alkotmányban. Párisban a Moliére-teremben, a Saint-Martin utczában a napokban nagy választói gyűlés volt, melyen először szónokoltak a socialista köztársasági szövetkezet nőjelöltjei. A terem tele volt, igen sok kiváncsi jelent meg, köztük számos anarchista, akikről már jó eleve föltette mindenki, hogy galibát fognak csinálni. Az emelvényen három asszony foglalt helyet, az egyik Godardné, otthoniasan ült le helyére, kisfiával karján. Allix polgártárs, állandó titkár, fölolvasta a múlt ülés jegyzőkönyvét. Godardné kisfia, kit ez a monoton fölolvasás untatni kezdett, elfakadt riva. Egy előzékeny polgártárs, általános derültség közt nyújt át neki egy tejjel telt czuczlit, mire a gyerek lecsendesedik, kedélyhangulata vigságba csap át, s hangosan bele-belekikolt Allix polgártárs recsegő szavaiba. Szükségtelen megjegyezni, hogy ez a kis jelenet derült kedélyhangulatba ringatta a hallgatókat. Csak Bouzade Léonie asszony ég a haragtól. Alig fejezték be a jegyzőköny fölolvasását, székeken asztalokon keresztül fölkapaszkodott a szószékre, s ezt dörögte lefelé: — Több fiatalembert látok itt, kik csak azért jöttek, hogy bennünket nevetségessé tegyenek; eh, bien, ezek a gyerekek, kiket mi hoztunk a világra, hagyjanak nekünk békét. (Nevetés és taps). — Igen mi fölállítjuk jelöltségünket. Mit bizonyít ez? Hogy mi ismerjük azon eszköz becsét, melyet önöktől kérünk. .. (Kiabálások, tiltakozások.) Volt bátorságom e szószékre lépni, talán önöknek is lesz én utánam. Aki meg akarja hódítani a férfi nemet, annak előbb meg kell hódítani az asszonyi nemet; a férfiak mindig követni fognak bennünket. Mert lám , valamikor csak regényre és kaczérságra tanítottak minket s mi oda vittük a dolgot, hogy alávetették magukat a császárságnak. Igen, ismétlem, szükséges az asszonyok meghódítása. A mi a szónokló hölgy szerint a nők jelöltségének kiterjesztésében áll. Ez a candidatura a népeket egyenlőséghez fogja szoktatni; nem fogják többé kiutasítani a nőket a syndicatusi kamarákból s igy erélyesen ellenállhatnak a bér folytonos leszállításának. — Azt fogják önöknek mondani, folytatja, hogy mi nevetségesek vagyunk , de minden nagy dolgot arczul ütött a nevetségesség, még az 1848-iki suffrage universelt is.........Ami a socialistákat illeti, nem elég, hogy értelmesek legyenek; kell, hogy nagylelkűek is legyenek, hogy ép oly nagy legyen a szívük, mint az eszük......... Erre az anarchisták hevesen kezdtek tiltakozni. Mme Léonie Bouzade le akarja csendesíteni a vihart, de Godardné kisfia megijedt, s oly keservesen kezdett sírni, hogy anyja, hogy az emelvényen maradhasson, kénytelen volt egy öreg asszonynak átadni, ki ugyancsak igyekezett a gyereket lecsendesíteni. Végre a nyugalom helyreáll, s Bouzadené befejezheti mondókáját. Nem akarja, hogy ezután megkülönböztetést tegyenek egy leányasszony és egy férjes nő gyermeke közt, ha a törvénytelen gyermekeknek ugyanazon kötelességeik vannak, mint a törvényeseknek, akkor kell, hogy jogaik is egyenlők legyenek. Követeli a munka jogát a nők számára s a vallásügyi budget eltörlését. Ezen a pénzen állítsanak inkább menhelyeket elaggott férfiak és nők számára. Ezután Allix polgártárs fölolvasta Roque és Laguerre képviselők levelét, kik mentegetik magukat, hogy nem jelenhettek meg a gyűlésen. -- Szavazzunk nekik megrovást, kiabálják az anarchisták. Ez inditványt azonban nem fogadják el, mire Barberousse kisasszony kezd szólani. — Mutathatnak- e nekem, uraim, oly törvényt BELFÖLD. Ungvár, szept. 9. [Ered. tud.] (A magyar nyelv Ungmegye g. kath. népiskoláiban.) Talapkovics Emil, Ungmegye kir. tanfelügyelője a magyar nyelv kötelező tanítása tárgyában kibocsátott miniszteri rendeletre válaszul felterjesztést intézett a vallás és közoktatási miniszterhez, melyből közöljük a következő adatokat. Ungmegyében olyan tanító, ki 1882. junius hó 30-tól nyert tanítói oklevelet s a magyar nyelvet tanítani nem képes, vagy olyan tanító, ki 1883. évtől lett vegyes nyelvű nép KITLFÖLE. Budapest, szeptember 11. A németség és szlávság küzdelme.) A »Bund«, a svájczi köztársaság tekintélyes lapja, erélyesen felszólal azon harcz ellen, melyet a szláv és német világ most egymással folytat. Ezt írja : Ha örömmel be kell is ismerni, hogy a felvilágosodás szelleme, mely a fajok és felekezetek politikai egyenjogúságát a társadalmi élet minden terén való akadálytalan haladás egyik alapfeltételévé tette, egyre több hívet nyer, s mindegyre mélyebben behat a népek öntudatába , sajnos, azt is el kell ismerni, hogy ezen békeszellem győzelme még soká fog váratni magára , hogy a politikai és egyházi papság még nagyon is hatalmas s a fajokat és felekezeteket nem eredménytelenül izgatja egymás ellen; s hogy végre ezen örökös küzdelemben mérhetetlen erő, mely a közjónak szolgálhatna, nemcsak hasztalanul elpazaroltatik, hanem közvetve, mindnyájunk érdekének kölcsönös károsítására is fordíttatik. Különösen ott láthatjuk ezt, ahol a németség és a szlávság áll harczban egymással. Hozzánk mindkettő egyforma távolban áll s azért nem tehetjük, hogy itt, Helvetia népeket egyesitő semleges földjén, egy figyelmeztető baráti szót ne intézzünk hozzájuk. A nemes, eszes Börne tiltakozott egy izben azon előítélet ellen, hogy a németek és francziák, természeti szükség által késztve, a fennhatóság elnyeréséért egymás ellen harczoljanak. E hegemónia szerinte sem nem természetes, sem nem okszerű tünemény, hanem »koronás cselszövők találmánya.« Természetes és kölcsönös érdekekben álló volna ellenkezőleg a német szellemet és franczia munkát közös békés tettre egyesíteni. Ugyanez áll a németek és szlávok közti viszonyra nézve. A népek azt hitték, hogy az emberiség csak úgy állhat fenn, ha annak egy része rabszolgaságra van kárhoztatva. Azután azt tartották, hogy a világ joblétére megkívántatik a jobbágyság és hűbériség. Ezen átkos előítélet most szerencsésen eltűnt. Azonban még mindig ragaszkodnak amaz ép oly különös mint káros előítélethez, hogy egy nép jólléte természeti kényszerűséggel feltételezi egy más népnek politikai, illetőleg gazdasági elnyomatását, vagy legalább is gyengítését, hogy a népek és fajok nem élhetnek mindannyian szabadon és önállóan egymással és egymás mellett, mint ahogy nem lehet minden ember »ur.« Csodálatos balga előítélet! Ám láthatja s csodálhatja mindenki, hogy a Svájczban, az összes kiegészítő fajrészek megóvása mellett, lehetséges a közös politikai élet és pedig mindnyájuk hasznára — hogy az oly faj harc, aminőt Ausztria-Magyarorszában, Porosz- és Oroszországban látunk lehetetlenné tette volna a haladást, melylyel a svájczi szövetség dicsekedhet és e szövetséget szét is robbantaná esetleg — s hogy az időleges kicsinyes vallási és faji villongások Svájczban is némely haladást megakasztanak; és ennek daczára Ausztria népei kölcsönös irtó háborúban állnak, mintha szerencsétlenség volna s nem szerencse, ha Ausztriában nincs »unterthansland«, mint az alpesi köztársaságban! Mintha a németségnek s illetőleg szlávságnak veszedelme lenne az, ha a bécsi egyetemen néhány cseh tudor, vagy a prágain néhány német professor anyanyelvén tanít! Milyen ostoba és nevetséges a félelem a felett, hogy Prágában annak német lakossága számára egy német, és Bécsben az ott lakó csehek számára egy cseh gymnasium felállítását tervezik. A nemzetiségi gyűlölség folytonos működésének okozója Ausztriában főkép a sajtó, melynek papjai a politikai cselszövés szolgáivá aljasulnak. Eltekintve a belföldi sajtótól, melynek nagy része a politikai charlataneriából mesterséget szeret csinálni, a külföldi lapok ottani levelezői is hozzájárulnak ahhoz, hogy a faj-antagonismus élesebb legyen. Az orosz lapokban megjelenő levelezések, a németséggel szemben csaknem kivétel nélkül szükkeblüek és igazságtalanok , azokban csak német zsarnokságról s elnyomott szláv ártatlanságról van szó. Hasonló természetűek majd mindig más külföldi lapok osztrák levelezései: ezekben a németek jelennek meg, mint ártatlan elnyomott bárányok, a szlávok ellenben becstelen, lelketlen vandálok. Forduljunk Oroszország felé s itt ugyanezen szomorú tüneményt látjuk. Azt csak üdvözölhetjük, ha a középkori báróságoknak a keleti tengeri tartományokban véget vetnek, mert ezek ott valódi rablólovag módra élnek. Azonban az orosznak, mint hivatalos nyelvnek, kényszerrel való behozatala igazságtalan és kárhozatos. Ép ily igazságtalan a görög catholica egyháznak, mint uralkodó egyháznak s a protestáns egyháznak csak mint tűrt egyháznak legújabb kihirdetése ama három tartományban, hol a protestánsok képezik a túlnyomó nagy többséget. Van ugyanis az 1875-iki hivatalos adatok szerint Estlandban 323,961 lakos, azok közül 310,095 lutheránus és 11,757 orthodox hitü; Kurlandban 619,154 lakos közül 508,187 lutheránus és 14,477 protestáns. Livlandban 808,841 a protestáns és 166,422 az óhitű görög. Az uj ukáz mely azt parancsolja, hogy a vegyes házasságból származott gyermekek orthodox vallásban nevelendők, csak arra való, hogy a vegyes házasságok számát csökkentse s a reformátusok és orthodoxok közti szakadást élessé tegye és hogy a mindenhol jótékony faj-assimilatiót, melyre az orosz kormány törekszik, megakadályozza. A szlávok gyűlölete a németek irányában, újabban élesebb lett azon barbár eljárás folytán, amelylyel a porosz kormány Hartmann Ede receptjét a a németség megmentéséről »Németországban«, követi. Hát fenyegetve van a németség Posenben? Nem, hanem az ősidők óta lengyel tartományt germanisálni szeretnék. S ezen erőszakos germanizálásnak, tízezrekre menő lengyelek kíméletlen kiutasításának csak azon nem óhajtott következése lehet, hogy a buzgó lengyelség még conservativebb lesz, hogy a lengyelek Oroszországhoz húzódnak, hogy a szlávok a németek ellen szoros szövetségre lépnek és hogy a szlávbarát eszme mindinkább kiterjed és megerősödik, míg végre alkalmas időben panslávizmus gyanánt, egységesen és erősen, véres háborút üzen a germánságnak. S hogy akkor ki fog győztes maradni, még a kérdés. Mindenesetre azonban szerencsétlenség volnaez az egész emberiségre, és ezért kötelessége minden becsületesen gondolkozó embernek, a németek és szlávok részéről űzött bűnös izgatás ellen fáradhatlanul tiltakozni, tiltakozni az összes emberek és népek egyenjogúsága és igaz érdekei nevében. Budapest, szept. 11. (A finnek tüntetése az oroszok ellen.) Finnországban nemrég lepleztek le egy szobrot, melyet az orosz hadnak a finnek által e század elején történt megveretése emlékéül emeltek. Az orosz sajtó, a »Novosti« kivételével, a finneket egész élesen megtámadja, a szoboremelést oroszellenes tüntetésnek nevezi, aminek az jön a következménye, hogy a finnországi és finnophil orosz lapok és ruszophil lapok között éles polémia támadt. A szentpétervári »Novoje Vremja« semmi csodálatot nem lát abban, hogy az orosz hadsereg egyes alkalmakkor vereséget is szenvedett, mert olyan hadsereg soha sem létezett, amely örökké csak győzelmet aratott volna; nem csodálatos az sem, hogy az orosz hadat épen a finnek is megverték, de e ténynek csak a részrehajlatlan orosz történetben van helye; az orosz birodalom ellenben meg nem engedheti, hogy saját alattvalói tulajdon vereségét ünnepeljék s hogy annak emléket is emeljenek. Mi történnék, ha a lengyeleknek és más, aprócseprő ázsiai népeknek,mert itt-ott kiseb csetepatékban és összeütközésekben szintén sikerült az oroszok ellen győzni ha — mondjuk — ezen népeknek eszükbe jutna, daczára annak, hogy orosz alattvalók, az orosz vereségeknek hasonlóképen emlékeket állítani ? Mely birodalom kormánya tűrhet meg ilyesmit? A »Novoje Vremja« ezek után kritizálja a finnek magaviseletét az orosz birodalommal szemben átalában, s veszélyesnek tartja reájuk nézve azt, hogy Finnországot az élvezett terjedelmes autonómia alapján külön államnak tekintik, amely Oroszországgal reálunióban van. A »Novoje Vremja« idézi a fridrichshami svéd-orosz egyezség 4. czikkelyét, mely így hangzik: »Mindezen (finnországi) területek mindenestül ezentúl az orosz birodalom fenhatósága alá s ezen birodalom teljes tulajdonába mennek át s ehez csatoltatnak«. Az említett orosz lap erre vonatkozó czikkét igy végzi: »Finnországnak összes szabadalmai, külön politikai szervezete s összes autonom intézményei — Sándor czárnak nagylelkű ajándékából erednek. Ne felejtsék el a finn publicisták az ajándékok természetét. Az ajándékot az ajándékozó hálátlanság esetében már a római jog szerint is visszavehette!«