Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)

1885-09-12 / 1087. szám

Szerkesztőség: Fer­encaiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: Kiadó-hivatali Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................................ . 2 írt. 8 hónapra .. .. ................................ „ „ „ 6 » 6 hónapra .................................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 1087, (250 ) szám. Budapest, 1885. Szombat, szeptember 12 IV. évi folyam. Budapest, szeptember 11. A magyar nemzetnek nincsenek ellenszen­vei, ha csak ezeket nem provocálják. Nem avat­kozik egy nemzet belü­gyeibe sem. Nem gyű­löl semmi fajt , vagy államot A nagy nemzetekre, boldog, hatalmas államokra nem irigykedik: őszinte, lovagias jellemével az irigység, a gyenge, alattomos lények e tulaj­donsága nem fér meg. A kis népeket és álla­mokat nem nézi le. Ha valami, úgy főleg az maradt meg keleti indolentiájából és fataliz­­musából, hogy ha neki békét hagynak, ő is békét hagy másoknak, örül, ha nyugal­ma van. Ez észrevételek jutnak eszünkbe, vala­hányszor a szerb királyi pár Budapesten át­utazik. Milán király és felséges neje, Natália mindég különös figyelem tárgya, nemcsak a hatóságok, hanem a társadalom részéről. Mond­hatni, szinte átalános rokonszenv fogadja mindenütt. S a magyar nemzetnek e rokon­­szenve, a szerb királyi párban a szerb nemze­tet tünteti ki, mert hisz a királyi pár az, aki legteljesebb personificatiója a nemzetnek. Évek előtt a rokonszenv e nyilatkoza­tairól szó sem lehetett. A­midőn a szerb par­tokról meglövöldözték hajóinkat, megmacs­­kazenézték belgrádi követünket, jogos harag czikázott át a magyar társadalmon. De hogy ez nem volt elfogult gyűlölet Szerbia iránt, s hogy a magyar nemzet ellenséges érzel­met nem táplál a szerb nép irányában, mu­tatja a közvéleménynek rögtönös átalakulása a szerb politika átalakulása után. Mutatja, hogy a magyar nemzetnek sincs semmi aspi­­ratiója, mely Szerbia érdekeibe ütköznék. A jelenlegi államalakulás, a nagy államoknak kedvez, s mi nemcsak nem túlozzuk ezt az irányt, hanem inkább szívesen látjuk a kis államok boldogulását. Hadd képezze­nek bizonyítékot arra, mikép nemcsak na­gyokból és óriásokból, hanem kicsinyekből is áll a világ. Nemcsak nem akarjuk elfog­lalni Szerbiát, hanem azt akarjuk hogy Szerbia minél erősebb s igy Szent-Pétervártól minél függetlenebb legyen. És mert a szerb politikában való válto­zás főleg Milán király személyes fáradozásá­nak eredménye, nem csoda, ha a királyi pár kétszeres indokból rokonszenv tárgya Ma­gyarországon. A szerb korona és nép példájából tanul­hatna Románia is. A magyar nemzet a ro­mán nép iránt sem viseltetik ellenszenvvel; sőt mielőtt Románia az erdélyi bujtogatás főfészkévé lett, a magyar nemzet bensőleg ro­konszenvezett a román néppel, sőt haragját most is csak az izgatókra és békebontókra szorít­ja. Ha mi a régi történelmi kapcsokra gon­dolunk, ezeket nem úgy értjük, mintha ismét hódítani akarnánk a keleti Kárpátokon túl. Csak erkölcsi értelemben akartuk megnjítani ezeket, figyelmeztetve a románokat, hogy ők, mint a szlávözönben elszigetelt nép, nem csak a geographiai, hanem összes létfeltételük által ránk vanun­k utalva. Sokszor elmondtuk ezt, midőn egy nagynevű magyar államférfi a magyar-román barátságot létesíteni akarta. És nem csak elmondtuk mi, nem csak el­mondta velünk az összes magyar sajtó, ha­nem egyszersmind érezte a magyar nemzet. A szerb politikai fordulatot azonban nem lehetett Romániában létesíteni. Az izga­­gatók elrontottak mindent. Éles kardot dob­tak a román és a magyar nemzet közé. Er­délyt román birtok gyanánt tekintve, gyűlö­letet, kitörő haragot szítottak a magyar nem­zet ellen. Szövetkezve az Erdélyből a keleti Kárpátokon átszökő dacorománokkal s a királyhágón túli román izgatókkal, valóságos háborút viseltek sajtóban, gyülekezetekben Magyarország előn. És mert sem a józan ro­mán politikusok, ám a román kormány nem szabtak határt a testvérharcz szitáinak ü­zel­mei elé, nem csoda, ha a magyar közvéle­mény jogos neheztelést érzett és érez Romá­nia irányában, habár politikailag a jóbarát­ság szálai még nem szakadtak el. Még ke­vésbé csoda pedig, hogy az egész magyar társadalom mély indignatióval fogadta, nem a román irredenta gyalázatos felhívását — ezt csak megvetésével sújthatja , hanem a romániai sajtónak és közvéleménynek e fel­hívással szemben követett magatartását. De, ismételjük, a magyar nemzet még a román nép iránt sem viseltetik ellenséges ér­zelemmel. Ha Bukarestben politikai fordulat következik be, mely Magyarország folytonos provocatióját elejti, a magyar nemzet kész a román nép irányában legalább is oly meleg barátságra, mint a­mely most áthatja a szerb nép iránt. Minden nép, mely barátságával kínálja meg a magyart, bizonyos lehet, hogy őszinte viszonzásra talál. Mert a magyar nemzet egy­re nem képes: a csalárdságra s érzelmek tet­tetésére. Ha ez politikai hiba, ez a hiba meg van nemzetünkben. Ha férfias erő jele, ez erő létezik bennünk. De abban a tekintetben a magyar nemzet mindenesetre egyedül áll, hogy aspiratióinak egyetlen száma sem vezet a magyar állam határain túl s igy bizonyos lehet minden állam és nép, hogy Magyaror­szágnak nincsenek az ő rovására titkos tervei. S ez kellene, hogy a szomszéd népekkel való barátságnak alapja legyen, által lakott községben tanítóul alkalmazva s a ma­gyar nyelv tanítására képtelen, vagy olyan tanitó, ki 1879 — 1883-ig a tanítói állomások betöltésénél, annak daczára, hogy a magyar nyelvet nem bírja, a magyar nyelvet tanítani képes egyén háttérbe szorításával al­kalmaztatott volna; továbbá olyan tanitó, ki a ké­­pezdei tanfolyamot 1872. évtől 1881. év végéig vé­gezte el és a magyar nyelvet tanítani nem képes — egy sincsen. Az ungmegyei tankerületben 19 olyan g. k. iskola van, melyekben a magyar nyelv egyálta­ban nem tanittatik. Ezen iskolák tanítói mellé már a kü­szöbön lévő 1885—6. iskolai évre részben képesített és a magyar nyelv tanítására képes segédtanítók al­kalmazandók , részben pedig a tanítók állásuktól föl­tétlenül elmozditandók s helyeik képesített, a ma­gyar nyelv tanítására képes tanítók által töltendők be. Ezek szerint Ung megyében aránylag kevés azon g. k. hitfelekezeti iskolák száma (a többi: hitfeleke­zeti, állami és községi iskolák a törvény kellékeinek e tekintetben megfelelnek­, melyekben a magyarnyelv egyátalában nem taníttatik ; sajnos, hogy még ennél is kevesebb azon ungmegyebeli g. k. iskolák száma, me­lyekben a magyar nyelv a törvény szellemének és in­­tenzióinak megfelelőleg sikerrel tanittatik. A 118 ungmegyei g. k. iskola legalább 80°/6-ában a magyar­­nyelv lényege, a magyar beszéd egyátalában nem ta­nittatik ; ezekben az összes magyarnyelvi oktatás ered­ménye abban nyilvánul hogy a növendékek jelenték­telen része egy kissé megtanul gépiesen magyarul olvasni és helylyel-közzel írni. A tulajdonképeni czél azonban, a magyar nyelv elsajátítása, oly mértékben, hogy a gyermek gondolatait magyar nyelven ki tudja fejezni, meg sincs közelítve. E bajok orvoslása czéljából a tanfelügyelő kérő levelet intézett a munkácsi püspökhöz és kérte, hogy a baj orvoslására minden tőle telhetőt sürgősen meg­tegyen. A baj főforrása az átalános és nagy mérvű szegénység. Az ungmegyei g. k. tanítók átalában oly csekély díjazásban részesülnek, hogy mintegy 95 szá­zalékuknak, mint tanítóknak nincs 300 frt évi fizeté­sük, a nagy többségnek az anyagiakkal való örökös küzdés, nyomorgás a sorsa. Önmagukat nem képez­hetik, hivatásszeretetüket nem ápolhatják, eszmék és nemes törekvéseknek nem élhetnek; a baj orvoslása czéljából fő kötelesség első­sorban a tanító anyagi helyzetét tenni tűrhetővé, minél fogva arra is kéri a tanfelügyelő a munkácsi püspököt, hogy a görög katho­­likus tanítók fizetésének rendezése ügyében kibocsátott miniszteri rendeletnek mielőbb érvényt szerezzen, a­hol pedig a nyomasztó anyagi viszonyok miatt egyátalá­ban nem lehet, az állami népiskola felállítását erköl­csi támogatásával megkönnyítse. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 11. A Lena torkolatánál. A zordon Szibéria legzordonabb tájékairól hoz hírt egy merész amerikai mérnök, a szerencsétlen Jeannette-expeditio egyik tagja. Egy felette érdek­­feszítő könyvben, mely most jelent meg Londonban, körülményesen beszéli el azt a szomorú történetet, melynek egyes episodjait megdöbbenve olvasta az európai közönség, mikor az expeditio életben maradt tagjait visszahozta hazájukba. A szerző a Lena deltáját járta be és kutatta fel­ oly vidéket, melybe csak nagy ritkán vetődik egy-egy orosz tisztviselő. Hosszú hónapokig ért a föld­höz, vagyis inkább jéghez ragadt bennszülöttek közt, akik vajmi keveset tudtak neki nyújtani és akik közé európai embert csak akkor küldenek állandó tartóz­kodásra, ha a szent orosz birodalom »batyurká«-ját vagy annak egyik hatalmas szolgáját meg merte sérteni. A­ki Oroszországban szabadon mer gon­dolkozni, aki a nép jogaiért emel szót, aki az alkotmány szót ejti ki, szóval, aki a legrettenetesebb bűnt követi el, csak azt küldik el e rettenetes, isten­től megátkozott vidékekre. De a könyv más szempontból is érdekes. Meg­látjuk belőle, hogy a tudomány bajnokai, mily bámu­latos kitartásra, mily rettenetes nélkülözésekre képe­sek, mily vaserélyt tudnak kifejteni a természet elleni küzdelemben. Amit Melville beszél a Jeannette-expe­ditio tagjainak szenvedéseiről, azt hihetetlennek kel­lene tartani, ha nem volnának kétségbevonhatlan té­nyek, melyek az elbeszélés részleteit megerősítik és ha a szerző kiváló tekintély nem volna, aki már több északsarki expeditionál állotta ki a­­ jégpróbát és akit az amerikai tengerészeti hatóságok újabb észak­sarki expeditióra fognak kiküldeni. A szerző emellett úgy látszik kitűnő emlékezőtehetséggel bír, mert uta­zása alatt,mikor megfagyott ujjaival képtelen volt b­ánt tartani, nem írhatott jegyzeteket. Egyébiránt szelle­mesen ír, egyes jeleneteket és incidenseket elevenen ad elő és elbeszélése elejétől végig lekötve tartja az olvasó figyelmét. Két hosszú telet töltött már a »Jeannette« a jéghegyek közt, midőn 1881. jún. 12-én egy jéghegy­be ütközött és elsülyedt. A jégtorlaszok a roncsokat a Lena torkolatától északnyugatra eső új szibériai szigetek felé sodorták. A hajótöröttek elhatározták, hogy a Lena torkolat felé igyekeznek, mert úgy okoskodtak, hogy ott előbb utóbb emberi telepekre kell bukkanniuk. Valamennyien jó egészségben vol­tak és egyikük sem kapta meg a vérveszélyt. A csóna­kokat, szánokat, sátrakat, élelmi­szert megmentették. De a menekülésre vajmi kevés kilátásuk volt. Minden attól függött, hogy mikor sikerül sik tengerre jut­­niok. Három csónakba voltak elosztva, melyek egyi­kén Melville volt a parancsnok. De különböző aka­dályok merültek fel és beletelt egy egész hét, mire el tudtak indulni. Legrosszabb sejtelmeik csakhamar alaposak­nak bizonyultak. A lágy jég körülöttük minduntalan felfakadt és a jégmezőkön széles hasadások támadtak. Mindig előre kellett küldeni embereket, a­kik zász­lócskákkal jelölték meg az utat. A csónakokat és szá­nokat vontatni kellett és az emberek, bármennyire kerülték is az akadályokat, minduntalan vízben gá­zoltak. A munka óriási volt és a bajt tetézte, hogy nedves ruhákban kellett dolgozniok és aludniok. De legirtóztatóbb volt az a tudat, hogy munkájuk kárba vész, mert a jégmező, a­melyen ők dél felé törekedtek, északnak úszott. Mikor már két hétig minden nap 25—30 angol mérföldet haladtak dél felé, egyszerre azt tapasztalták, hogy a jégmező azon ponttól, a­mely­től elindultak volt, 24 mértföldre ment — észak­­n­a­k. De azért nem csüggedtek el, sőt jókedvüek ma­radtak és Melville büszkén jegyzi meg, hogy »más hajó legénysége tán ép igy végezte volna dolgát, de jobban — semmi esetre.« Végül sik tengerre jutottak, de azért, hogy nem jégmezőn haladtak, hanem vizen hajóztak, szenvedé­seik nem szűntek meg, csak más jelleget öltöttek. Csi­korgó hideg szelek jártak és folyton vigyázniok kel­lett, hogy a szél fel ne fordítsa csónakjaikat; a hullá­mok minduntalan végig csapkodtak a kis járművek fedélzetén. Élelmiszer már kevés volt, üdítő, gyomor­­erősítő ital meg épen nem akadt, azután meg a test­­jüket sebek, daganatok lepték el és különösen a kezek szenvedtek a hidegtől és a szakadatlan munkától. Végül, egy erős vihar alatt, a három csónak el­szakadt egymástól és a Melville egymaga tartott a Lena torkolata felé. Mikor a folyóhoz ért, élelmisze­rei már egészen elfogytak és embereit teljesen kime­rítette a sok munka. Partot értek, de azért, ha előre látták volna, hogy mennyi szenvedés vár még rájuk, kétségbe es­tek volna. Fagyasztó szél zúgott végig a parton és a folyó sebes árjában nehéz és veszélyes volt a hajózás. Em­bert és élelmet kerestek és ahányszor megláttak egy emberi hajlékot, siettek kikötni. Partraszálltak ismé­telten, de mindannyiszor keservesen csalódtak, mert mikor repeső szívvel odaértek a hajlékokhoz, azokat üresen találták. Bátorságuk még lett volna, de erejük gyorsan hanyatlott és élet és halál közt lebegtek. Egy alkalommal már azt sem tudták, merre evezzenek, midőn egyszerre megpillantottak egy csó­nakot, melyben három benszülött ült. A benszülöttek eleinte gyanakodva nézték őket és nem akartak kö­zelíteni, de azután mégis sikerült a hajótörötteknek velük megbarátkozni. Az amerikaiak megtudták, hogy melyik falu közelében vannak. Oda iparkodtak, hogy némileg kipihenhessék magukat és erőt gyűjt­senek a további útra. A bennszülöttek barátságosak voltak, de nem volt mit adjanak. Hébekorba néhány halat fogtak az az idegenek számára és felajánlották nekik silány kunyhóikat. Mily szörnyű ott a küzdelem az életért. Hala­kat, iramszarvasokat vagy vadludakat fognak és ab­ból élnek. Nyomorult kunyhókban húzzák meg ma­gukat, melyekbe nem hatol be a világosság és melyek gyakran a hóba vannak temetve. Erkölcsi fogalmaik nincsenek és szokásaik nagyon utálatosak, úgy, hogy — bár legjobb szándékot mutattak és nagyon ven­dégszeretők véltek lenni, — undorral töltötték el még ezeket a nem igen finnyás tengerészeket is. A hajótöröttek belátták, hogy ilyen élelmezés mellett, ilyen hidegben, ilyen körülmények közt, egész­ségük soha sem fog helyreállni. Összeszedték magukat és mentek a legközelebbi orosz város felé. Úgy néztek ki, mint a kísértetek. Arczuk fel volt dagadva, kezeik tele voltak sebekkel, ruháik foszlányokká váltak és csizmáikat sohasem merték lehúzni, mert attól kellett tartaniok, hogy azokat nem bírják többé felhúzni sebektől ellepett lábaikra. Valóságos csoda, hogy el nem pusztultak és el bírtak jutni Buruloch faluba. Melville itt találkozott a kapitány csónakjáról való két emberrel, a­kik el­mondták nekik, hogy De Long és társai partra jutot­tak, de elmaradtak és holttesteiknek ott kell lenniök valahol a Lena nyugati partjain. Melville helyzetében más ember bizonyára be­érte volna azzal, hogy társait halottaknak tekinti; legfelebb azt tette volna, hogy egy pár benszülöttet küld ki társai felkeresésére. De kötelességérzete és a társai iránti barátság sokkal erősebb volt benne, semhogy legalább kísérletet ne tett volna társai fel­keresésére. Verkaransk városba készült épen, ahol több kényelem várt rá, de elodázta a kecsegtető, csá­bító tervet. Szánokat, iramszarvasokat és ebeket szer­zett be s személyesen indult el De Long keresésére.Első kísérlete, bármily önfeláldozó volt is, nem sikerült. Egy második expeditiót szerelt fel, és nekiindult a zordán sivatagnak. A vihar elseperte a kunyhókat, melyek­ben menedéket keresett, az ebek és szarvasok kihül­­tek, az élelmi­szerek elfogytak. De voltak »jó napjai« is és a legjobbat így írja le a szerző: »Hevenyészve felállítottunk egy kunyhót és csakhamar ott ültünk a pattogó tűz előtt. Tágas, ké­nyelmes tér volt, a­hova a hó nem jutott; a forró tea, a víg lángok felmelegítettek és csakhamar elfe­ledtük a nap nyomorúságait. A bennszülöttek nagy keresés után találtak néhány darab halat, egy pár szárított halfejet és néhány iramszarvas csontot, a­melyeken helylyel-közzel akadt egy pár has­­foszlány. A csontokat és halfejeket botokra tűztük és megsütöttük és ez az eledel igen jól is ízlett volna, ha olyan rész szaga nem lett volna. A bennszülöttek összekaparták a hamut és az abban talált maradékok­ból levest főztek és igen boldogok voltak, de az ebek iszonyúan vonítottak. Paddy megszánta a szegény állatokat. Kifogta őket a szánokból behozta a kuny­hóba és oda engedte őket a tűzhöz, hogy kaparják ki a csontokat vagy falatokat, amiket mi talán nem vet­tünk észre.« Ismeretes, hogy De Long kapitánynak már csak holttestét találták meg és azt, hogy Greely mi­kép fedezte fel a szerencsétlen hajótörötteket, az an­nak idején részletesen volt elmondva e lapok ha­sábjain. E leírásokat akkor mohó kíváncsisággal olvasta az egész közönség és igy hihetjük, hogy a Jeanette expeditio viszontagságainak ezen hiteles, kimerítő le­írása bizonyára széles körökben fog érdeket kelteni. Nők az alkotmányban. Párisban a Moliére-teremben, a Saint-Martin utczában a napokban nagy választói gyűlés volt, me­lyen először szónokoltak a socialista köztársasági szö­vetkezet nőjelöltjei. A terem tele volt, igen sok kiván­csi jelent meg, köztük számos anarchista, a­kikről már jó eleve föltette mindenki, hogy galibát fognak csinálni. Az emelvényen három asszony foglalt he­lyet, az egyik Godardné, otthoniasan ült le helyére, kis­fiával karján. Allix polgártárs, állandó titkár, föl­olvasta a múlt ülés jegyzőkönyvét. Godardné kis­fia, kit ez a monoton fölolvasás untatni kezdett, elfa­kadt riva. Egy előzékeny polgártárs, általános de­rültség közt nyújt át neki egy tejjel telt czuczlit, mire a gyerek lecsendesedik, kedélyhangulata vig­­ságba csap át, s hangosan bele-belekikolt Allix pol­gártárs recsegő szavaiba. Szükségtelen megjegyezni, hogy ez a kis jelenet derült kedélyhangulatba rin­gatta a hallgatókat. Csak Bouzade Léonie asszony ég a haragtól. Alig fejezték be a jegyzőköny fölolvasását, székeken asztalokon keresztül fölkapaszkodott a szó­székre, s ezt dörögte lefelé: — Több fiatalembert látok itt, kik csak azért jöttek, hogy bennünket nevetségessé tegyenek; eh, bien, ezek a gyerekek, kiket mi hoztunk a világra, hagyjanak nekünk békét. (Nevetés és taps). — Igen mi fölállítjuk jelöltségünket. Mit bizonyít ez? Hogy mi ismerjük azon eszköz becsét, melyet önöktől ké­rünk. .. (Kiabálások, tiltakozások.) Volt bátorságom e szószékre lépni, talán önöknek is lesz én utánam. A­ki meg akarja hódítani a férfi nemet, annak előbb meg kell hódítani az asszonyi nemet; a férfiak min­dig követni fognak bennünket. Mert lám , valamikor csak regényre és kaczérságra tanítottak minket s mi oda vittük a dolgot, hogy alávetették magukat a csá­szárságnak. Igen, ismétlem, szükséges az asszonyok meghódítása. A mi a szónokló hölgy szerint a nők jelöltségé­nek kiterjesztésében áll. Ez a candidatura a népeket egyenlőséghez fogja szoktatni; nem fogják többé ki­utasítani a nőket a syndicatusi kamarákból s igy eré­lyesen ellenállhatnak a bér folytonos leszállítá­sának. — Azt fogják önöknek mondani, folytatja, hogy mi nevetségesek vagyunk , de minden nagy dol­got arczul ütött a nevetségesség, még az 1848-iki suffrage universelt is.........Ami a socialistákat il­leti, nem elég, hogy értelmesek legyenek; kell, hogy nagylelkűek is legyenek, hogy ép oly nagy legyen a szívük, mint az eszük......... Erre az anarchisták hevesen kezdtek tiltakozni. Mme Léonie Bouzade le akarja csendesíteni a vihart, de Godardné kis­fia megijedt, s oly keservesen kez­dett sírni, hogy anyja, hogy az emelvényen marad­hasson, kénytelen volt egy öreg asszonynak átadni, ki ugyancsak igyekezett a gyereket lecsendesíteni. Végre a nyugalom helyreáll, s Bouzadené be­fejezheti mondókáját. Nem akarja, hogy ezután meg­különböztetést tegyenek egy leányasszony és egy fér­jes nő gyermeke közt, ha a törvénytelen gyermekek­nek ugyanazon kötelességeik vannak, mint a törvé­nyeseknek, akkor kell, hogy jogaik is egyenlők legye­nek. Követeli a munka jogát a nők számára s a val­lásügyi budget eltörlését. Ezen a pénzen állítsanak inkább menhelyeket elaggott férfiak és nők számára. Ezután Allix polgártárs fölolvasta Roque és Laguerre képviselők levelét, kik mentegetik magu­kat, hogy nem jelenhettek meg a gyűlésen. -- Szavazzunk nekik megrovást, kiabálják az anarchisták. Ez inditványt azonban nem fogadják el, mire Barberousse kisasszony kezd szólani. — Mutathatnak- e nekem, uraim, oly törvényt BELFÖLD. Ungvár, szept. 9. [Ered. tud.] (A magyar nyelv Ungmegye g. kath. népiskolái­­b­a­n.) Talapkovics Emil, Ungmegye kir. tanfelügye­lője a magyar nyelv kötelező tanítása tárgyában ki­bocsátott miniszteri rendeletre válaszul felterjesztést intézett a vallás és közoktatási miniszterhez, melyből közöljük a következő adatokat. Ungmegyében olyan tanító, ki 1882. junius hó 30-tól nyert tanítói okleve­let s a magyar nyelvet tanítani nem képes, vagy olyan tanító, ki 1883. évtől lett vegyes nyelvű nép KITLFÖLE. Budapest, szeptember 11. A németség és szlávság küzdelme.) A »Bund«, a svájczi köztársaság tekintélyes lapja, erélyesen felszólal azon harcz ellen, melyet a szláv és német világ most egy­mással folytat. Ezt írja : Ha örömmel be kell is ismerni, hogy a felvilá­gosodás szelleme, mely a fajok és felekezetek politi­kai egyenjogúságát a társadalmi élet minden terén való akadálytalan haladás egyik alapfeltételévé tette, egyre több hívet nyer, s mindegyre mélyebben behat a népek öntudatába , sajnos, azt is el kell ismerni, hogy ezen békeszellem győzelme még soká fog váratni ma­gára , hogy a politikai és egyházi papság még na­gyon is hatalmas s a fajokat és felekezeteket nem eredménytelenül izgatja egymás ellen; s hogy végre ezen örökös küzdelemben mérhetetlen erő, mely a köz­jónak szolgálhatna, nemcsak hasztalanul elpazarolta­­tik, hanem közvetve, mindnyájunk érdekének kölcsö­nös károsítására is fordíttatik. Különösen ott láthat­juk ezt, ahol a németség és a szlávság áll harczban egymással. Hozzánk mindkettő egyforma távolban áll s azért nem tehetjük, hogy itt, Helvetia népeket egye­sitő sem­leges földjén, egy figyelmeztető baráti szót ne intézzünk hozzájuk. A nemes, eszes Börne tiltakozott egy izben azon előítélet ellen, hogy a németek és francziák, ter­mészeti szükség által késztve, a fennhatóság elnyeré­séért egymás ellen harczoljanak. E hegemónia sze­rinte sem nem természetes, sem nem okszerű tünemény, hanem »koronás cselszövők találmánya.« Természetes és kölcsönös érdekekben álló volna ellenkezőleg a né­met szellemet és franczia munkát közös békés tettre egyesíteni. Ugyanez áll a németek és szlávok közti viszonyra nézve. A népek azt hitték, hogy az emberi­ség csak úgy állhat fenn, ha annak egy része rab­szolgaságra van kárhoztatva. Azután azt tartották, hogy a világ joblétére megkívántatik a jobbágyság és hűbériség. Ezen átkos előítélet most szerencsésen el­tűnt. Azonban még mindig ragaszkodnak amaz ép oly különös mint káros előítélethez, hogy egy nép jólléte természeti kényszerűséggel feltételezi egy más népnek politikai, illetőleg gazdasági elnyomatását, vagy legalább is gyengítését, hogy a népek és fajok nem élhetnek mindannyian szabadon és önállóan egymás­sal és egymás mellett, mint ahogy nem lehet minden ember »ur.« Csodálatos balga előítélet! Ám láthatja s cso­dálhatja mindenki, hogy a Svájczban, az összes ki­egészítő fajrészek megóvása mellett, lehetséges a kö­zös politikai élet és pedig mindnyájuk hasznára — hogy az oly faj harc, aminőt Ausztria-Magyarorszá­­ban, Porosz- és Oroszországban látunk lehetetlenné tette volna a haladást, melylyel a svájczi szövetség dicsekedhet és e szövetséget szét is robbantaná eset­leg — s hogy az időleges kicsinyes vallási és faji vil­longások Svájczban is némely haladást megakasztanak; és ennek daczára Ausztria népei kölcsönös irtó hábo­rúban állnak, mintha szerencsétlenség volna s nem szerencse, ha Ausztriában nincs »unterthansland«, mint az alpesi köztársaságban! Mintha a németség­nek s illetőleg szlávságnak veszedelme lenne az, ha a bécsi egyetemen néhány cseh tudor, vagy a prágain néhány német professor anyanyelvén tanít! Milyen ostoba és nevetséges a félelem a felett, hogy Prágá­ban annak német lakossága számára egy német, és Bécsben az ott lakó csehek számára egy cseh gymna­sium felállítását tervezik. A nemzetiségi gyűlölség folytonos működésének okozója Ausztriában főkép a sajtó, melynek pap­jai a politikai cselszövés szolgáivá aljasulnak. Elte­kintve a belföldi sajtótól, melynek nagy része a poli­tikai charlataneriából mesterséget szeret csinálni, a külföldi lapok ottani levelezői is hozzájárulnak ahhoz, hogy a faj-antagonismus élesebb legyen. Az orosz lapokban megjelenő levelezések, a németséggel szem­ben csaknem kivétel nélkül szükkeblüek és igazságta­lanok , azokban csak német zsarnokságról s elnyo­mott szláv ártatlanságról van szó. Hasonló természe­tűek majd mindig más külföldi lapok osztrák levele­zései: ezekben a németek jelennek meg, mint ártat­lan elnyomott bárányok, a szlávok ellenben becstelen, lelketlen vandálok. Forduljunk Oroszország felé s itt ugyan­ezen szomorú tüneményt látjuk. Azt csak üdvö­zölhetjük, ha a középkori báróságoknak a ke­leti tengeri tartományokban véget vetnek, mert ezek ott valódi rablólovag módra élnek. Azonban az orosz­nak, mint hivatalos nyelvnek, kényszerrel való beho­zatala igazságtalan és kárhozatos. Ép ily igazságta­lan a görög catholica egyháznak, mint uralkodó egy­háznak s a protestáns egyháznak csak mint tűrt egyháznak legújabb kihirdetése ama három tarto­mányban, hol a protestánsok képezik a túlnyomó nagy többséget. Van ugyanis az 1875-iki hivatalos adatok szerint Estlandban 323,961 lakos, azok közül 310,095 lutheránus és 11,757 orthodox hitü; Kurlandban 619,154 lakos közül 508,187 luthe­ránus és 14,477 protestáns. Livlandban 808,841 a protestáns és 166,422 az óhitű görög. Az uj ukáz mely azt parancsolja, hogy a vegyes házasságból szár­mazott gyermekek orthodox vallásban nevelendők, csak arra való, hogy a vegyes házasságok számát csökkentse s a reformátusok és orthodoxok közti sza­kadást élessé tegye és hogy a mindenhol jótékony faj-assimilatiót, melyre az orosz kormány törekszik, megakadályozza. A szlávok gyűlölete a németek irányában, újab­ban élesebb lett azon barbár eljárás folytán, a­mely­lyel a porosz kormány Hartmann Ede receptjét a a németség megmentéséről »Németországban«, követi. Hát fenyegetve van a németség Posenben? Nem, hanem az ősidők óta lengyel tartományt germa­­nisálni szeretnék. S ezen erőszakos germanizálásnak, tízezrekre menő lengyelek kíméletlen kiutasításának csak azon nem óhajtott következése lehet, hogy a buzgó lengyelség még conservativebb lesz, hogy a lengyelek Oroszországhoz húzódnak, hogy a szlávok a németek ellen szoros szövetségre lépnek és hogy a szlávbarát eszme mindinkább kiterjed és megerősö­dik, míg végre alkalmas időben panslávizmus gya­nánt, egységesen és erősen, véres háborút ü­zen a ger­mánságnak. S hogy akkor ki fog győztes maradni, még a kérdés. Mindenesetre azonban szerencsétlenség vol­na­­ez az egész emberiségre, és ezért kötelessége minden becsületesen gondolkozó embernek, a németek és szlávok részéről űzött bűnös izgatás ellen fárad­­hatlanul tiltakozni, tiltakozni az összes emberek és népek egyenjogúsága és igaz érdekei nevében. Budapest, szept. 11. (A finnek tüntetése az oroszok ellen.) Finnországban nemrég lep­leztek le egy szobrot, melyet az orosz hadnak a finnek által e század elején történt megvere­­tése emlékéül emeltek. Az orosz sajtó, a »No­­vosti« kivételével, a finneket egész élesen meg­támadja, a szoboremelést oroszellenes tüntetés­nek nevezi, a­minek az jön a következménye, hogy a finnországi és finnophil orosz lapok és ruszophil la­pok között éles polémia támadt. A szentpétervári »Novoje Vremja« semmi csodálatot nem lát abban, hogy az orosz hadsereg egyes alkalmakkor vereséget is szenvedett, mert olyan hadsereg­ soha sem létezett, a­mely örökké csak győzelmet aratott volna; nem cso­dálatos az sem, hogy az orosz hadat épen a finnek is megverték, de e ténynek csak a részrehajlatlan orosz történetben van helye; az orosz birodalom ellenben meg nem engedheti, hogy saját alattvalói tulajdon vereségét ünnepeljék s hogy annak emléket is emelje­nek. Mi történnék, ha a lengyeleknek és más, apró­­cseprő ázsiai népeknek,mert itt-ott kiseb csetepatékban és összeütközésekben szintén sikerült az oroszok ellen győzni ha — mondjuk — ezen népeknek eszükbe jutna, daczára annak, hogy orosz alattvalók, az orosz vereségeknek hasonlóképen emlékeket állítani ? Mely birodalom kormánya tűrhet meg ilyesmit? A »Novoje Vremja« ezek után kritizálja a finnek ma­gaviseletét az orosz birodalommal szemben átalában, s veszélyesnek tartja reájuk nézve azt, hogy Finnor­szágot az élvezett terjedelmes autonómia alapján külön államnak tekintik, a­mely Oroszországgal re­álunióban van. A »Novoje Vremja« idézi a frid­­richshami svéd-orosz egyezség 4. czikkelyét, mely így hangzik: »Mindezen (finnországi) te­rületek mindenestül ezentúl az orosz birodalom fenhatósága alá s ezen birodalom teljes tulaj­donába mennek át s ehez csatoltatnak«. Az em­lített orosz lap erre vonatkozó czikkét igy végzi: »Finnországnak összes szabadalmai, külön politikai szervezete s összes autonom intézményei — Sándor czárnak nagylelkű ajándékából erednek. Ne felejtsék el a finn publicisták az ajándékok természetét. Az ajándékot az ajándékozó hálátlanság esetében már a római jog szerint is visszavehette!«

Next