Nemzet, 1886. szeptember (5. évfolyam, 1439-1468. szám)
1886-09-01 / 1439. szám
Szerkesztéség : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1439. (242.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1886. Szerda, szeptember 1 Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........... .................... 2 írt 3 hónapra ....................... 6 , 6 hónapra ........................................................ 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. V. évi folyam, Budapest, augusztus 31. A fényes ünnepélyek, melyek a holnapi nappal indulnak meg, kimagasló történeti és politikai eseményeket jeleznek nemzetünk ezredéves fejlődésében. A vérszerződéstől a mai napig, nemzeti életünknek fényben és dicsőségben gazdag lapjain, nehéz volna meghatározni, melyik mozzanat a legfényesebb és legdicsőbb. Hősiességgel és önfeláldozó hazaszeretettel vásárolt nagy diadalok közt, Budavár visszafoglalása kétszáz évvel ezelőtt csak egy a sok és megszámlálhatatlanok között. Mi több, a győzelem bére nem is volt egyedül a magyaré. Osztoztak véle mindazon hősies népek, kiknek patakzó vére az övével együtt mosta le és Buda ormairól a hanyatló félholdat. Buda visszafoglalásának nagy jelentősége mélyebben nyugszik. Határkő, fordulópont az a nemzet és a dynastia történetében. Ereje és hatása elevenen lüktet mai életünkben. És tanúságai, midőn századoktól ezelőttről erednek, további századokra vetik sugaraikat. A török uralom ketté szakította a nemzet testét. Egy része a hatalmas német császártól remélt segélyt az ozmán pusztítás ellen. A másik egyenesen a szultán védelmétől várta országunk és fajunk fennmaradását. A történelem ma már tisztában van az iránt, hogy amiben a kortársak elfogultsága sokszor csak a pártoskodás átkát látta, az történeti szükség volt. Az egyedüli eszköz nemzetünk megmentésére. Két táborban, sokszor egymás ellen harczolt a magyar, de a czél mindig egy és ugyanaz volt, még akkor is, midőn egymás vérét ontotta. E végzetes szükség csak azon mértékben csökkent, amelyben az ozmán hatalom ellenállhatatlan erejében való hit megingott és lejebb szállott, majd végkép elenyészett. Az első nap, a melyben nagy királyaink Lajos és Mátyás óta az egész nemzetet egy érzés rezgette át, az első nap, a melyen a nemzet ismét egy királyt ismert, s a dynastia egy egész ország hódolatát fogadhatta, Budavár visszafoglalása volt. S ami talán némelyek szemében csökkentheti a győzelem nemzeti fontosságát, hogy az elsősorban idegen hadak segítségének volt köszönhető — az csak fokozza annak jelentőségét. Egész Európa érezte, hogy Buda falán nemcsak a magyar nemzet sorsa vitatik. A kereszténység legkiválóbb daliái jöttek el, hogy lerójják a magyar nemzetnek, a kereszténység tartozását. Igen, a magyar nemzet nem volt képes egymaga legyőzni a törököt; de hogy a többi keresztény népek ifjait nem hurczolták szolgaságra, leányait annál is szégyenítőbb rabságba, hogy Európa a török hatalom daczára zavartalanul haladhatott előre a művelődés útjain, azt annak a védbástyának köszönhette, melyet e nemzet, legjobbjainak holttesteiből alkotott. A nemzet összeforradását a dynastiával és fajunk közösségét az európai civilisatióval jelzi Budavár visszafoglalásának két százados napja. Ezekben rejlik nemzeti és dynastiai, magyar és európai fontossága. Az Európával való szellemi és erkölcsi közösségnek előmozdítása volt legjobbjaink törekvése azóta is a mai napig. S ha e részben nem is volt szabad csupán egy népre szorítkoznunk, a viszonyok ereje mégis mindenekfelett egygyel hozott legközvetlenebb összeköttetésbe. Mint két századdal ezelőtt egész Európa lelkesedett ugyan a kereszténység ügyéért, de teljes erővel csak a német nemzet támogatta a magyart úgy mondhatjuk ma is, hogy a kölcsönös egymásra utaltság érzete sehol nem érvényesül jobban, mint a magyarnál és németnél. Tanúsítja ezt Bécs lelkes lakossága, mely oly melegen karolta fel az ünnepélyt. De tanúsítja a nagy Németország hős aggastyán császára, fejedelmünk benső szövetségese is, ki dicső hadseregének küldöttségével egyik legtündöklőbb fényét kölcsönözte ünnepélyünknek. Midőn a számra anynyival nagyobb, culturális érdemekben anynyival gazdagabb német faj ily módon becsüli meg a magyart, bizonyára a leghathatósabb buzdítást adja nekünk, hogy továbbra is híven szolgáljuk azon kulturális és politikai hivatást, mely nekünk Európa leghatalmasabb államának rokonszenvét biztosította. És hiszszük és reméljük, hogy a mi félreértés a német fajban akár a monarchia és hazánk határain belől, akár annak határain túl irántunk ma még létezik, az el fog enyészni a kölcsönös jóakarat és becsülés tüzénél minél előbb és visszavonhatatlanul. Az európai közösség érzését tolmácsolják ma, kétszáz év múltán mindazon kiváló idegenek is, kik a monarchia és Németország határain túlról érkeztek körünkbe, vagy más módon emlékeztek meg rólunk. A magyar nemzet őszinte üdvözlete fogadja mindnyájukat. S adja az ég, hogy midőn körünkből távoznak, azt a meggyőződést vigyék magukkal, hogy nemes ereik nemcsak Magyarország, hanem Európa érdekében öntötték vérükkel kétszáz évvel ezelőtt Buda falait. Minél őszintébb örömmel gondolunk azonban a közösség azon elszakíthatatlan szálaira, melyek bennünket a művelt Európához fűznek, annál nagyobb hódolattal és lelkesedéssel kell megemlékeznünk a koronás királyról, akinek dynastiája kétszáz évvel ezelőtt másodszor avatta fel ez országot európai állammá, és aki önmaga minden elődjénél többet tett arra, hogy a nemzet és fejedelem közötti viszony a kölcsönös szeretet és ragaszkodás kiapadhatatlan forrásává váljék. Nem a véletlen, a dynastiák és nemzetek sorsát intéző Gondviselés akarhatta úgy, hogy most, midőn a nemzet keresve keresi az alkalmat, amelyen a legalkotmányosabb király iránti határtalan hódolatát kifejezhesse, most éppen oly ünnepélyre érkezett körünkbe, mely egyiránt ünnepe a dynastiának, ünnepe a nemzetnek. Ez ünnep kettős fénye tündöklik ki Budapest, augusztus 51. XIII. Leó pápa encyclicáját kétségkívül érdekkel fogják olvasni országszerte mindenfelé. S a tény, hogy nemzeti ünnepünkön a catholica egyház feje rágondolt Magyarországra : örvendetes és köszönetre méltó tény. Azok az érintkezési pontok, melyeket a pápa történeti reminiscentiák fonalán a múltból kikeres és fölidéz, s a melyek emlékezetbe hozzák a Vaticán, a magyar királyok s a magyar nemzet közt fennállott szívélyes viszonyokat, nem fogják eltéveszteni hatásukat. Minden magyar, a catholicus úgy mint a protestáns egyaránt csak kegyelettel ismeri el, hogy kivált azon idők egész folyamában, mig a magyar faj a pogányságból a keresztény hitre tért, a nyugati egyház megbecsülhetlen szolgálatokat tett e nemzetnek, mely épen a pogányság levetkőzése által feleltetett leginkább a nyugati civilisatio sodrába s ezzel megszerezte fejlődésének és fennmaradásának egyik legfontosabb feltételét, olyan feltételt, mely jelentőségében majdnem egy fokon áll magával az államalapítás tényével. Az államot a magyar faj a maga erejéből alkotta ; a kereszténység felvételénél Róma nyújtott ahoz hatalmas segédkezet. A magyar királyság megalapítása összeesik a keresztény hit elfogadásával Magyarországon s akik ma teljes mértékben méltányolni tudják, mily roppant horderejű esemény volt a kereszténység felvétele s mennyire kihatott a nemzet jövőjére és sorsára, éppoly hálás elismeréssel adózunk Rómának, mely a magyar állam bölcsőjénél őrködött s azt tartós alapokra fektetni segített. Később sem vette le a pápa hatalmas kezét Magyarországról s különösen a mohamedán világhatalom elleni százados harczainkban nem egyszer éreztük és tapasztaltuk támogatását. Buda visszavétele is, melynek kétszázados évfordulóját ma ünnepeljük s a melynek alkalmából az encyclica íratott, nagy részben XI. Incze pápa áldozatkészségének köszönhető, mely fölötti hálás és kegyeletes elismerésünknek egy más alkalommal nem is késtünk kifejezést adni. Most ismételjük azt. Szóval a magyar nemzet története, mégpedig a legfontosabb korszakalkotó időkben és viszonyok közt, sokszorosan össze van szövődve a római szentszék s a pápák messze kiható, jótékony hatású működésével. S a mit a catholicismus kívülről tett ez országért s ez ország érdekében, mind csekély ahhoz képest, a mit idehaza tett érte. Mint culturális és mint politikai tényezőnek, a magyar catholica egyháznak története öszsze van forrva Magyarország történetével; s ha voltak is idők, mikor e nemzet vallási kérdések miatt hasonlóit meg s szemben állt egymással catholicus és protestáns: a historia kiszolgáltatta már az igazságot, hogy a küzdő felek közül hazafiatlanság miatt nem érhette vád egyiket sem. Nagy múltjához méltó a catholica egyház helyzete hazánkban ma is. A vallásszabadságnak nálunk századok óta fejlődött eszméje meghozta ugyan az annyi ideig sóvárgott egyenjogúságot a többi vallások egyházainak is, de azért a magyarországi catholicus egyház helyzete fölött panaszkodni joggal és igazságosan bizonyára nem fog senki, aki a viszonyokat ismeri. Sőt egész Európában, még Spanyolországot sem véve ki, méltán irigység tárgyát képezheti az a sok tekintetben előnyös és kiváltságos helyzet, melynek nálunk a catholica egyház örvend. Lehet e tárgya nálunk annak a törekvésnek, hogy a főpapság az egyház szabadságát visszaszerezni igyekezzék, midőn azt a legnagyobb mértékben háborítatlanul élvezi ? Avagy nem örvend elég tekintélynek nymbusnak és befolyásnak nálunk az egyház ? Erre nézve cáfolatul csak egyszerűen utalunk a főrendiházra, melyben a catholicus főpapság a főrendek élén oly kiváló helyet foglal el. A koronázás — a magyar államélet eme legfontosabb momentuma — közjogi ténykedés, de egyúttal catholicus egyházi actus s szent István catholicus ünnepét üljük nemzeti ünnepül mindnyájan, kik magyarok vagyunk. S a magyar társadalom nem kevésbbé tiszteletben tartja a catholicismust, mint a magyar közjog. Főpapjainkat a közszeretet szólítja nemzeti és társadalmi mozgalmaink élére, mindenütt, ahol az elől maguk el nem vonják magukat. Az ország bibornok herczegprimásának jubileumára az egész ország készül. A kalocsai bibornok érsek az összes társadalmi tényezők által oly ünnepeltetésben részesül, minőre másutt alig van példa. A nagyváradi és szatmári püspökök, hogy többet ne említsünk, valódi és őszinte lelkesedéssel találkoznak közéletünk minden ágazatában. S e fényes képnek nincs ellentéte sehol. Az egyház ellen Magyarországban nincsenek támadások. Nincsenek abban az irányban sem, amelyet a pápai levél emleget: a rationalismus, a naturalismus, a socialismus nem gyakorol nálunk egy irányban sem hatást. A házasság oly mértékben egyházi intézmény itt, mint Európának egy részén sem s legkevésbé a tisztán catholicus államokban s a magyar társadalmi élet évszázadok óta megmutatta, hogy a vegyes házasságok intézménye nálunk nem a vallási közöny, hanem a kölcsönös vallástisztelet intézménye. S iskoláink, ahol nem felekezeti jellegűek is, nem vallástalanok, annál kevésbé vallásellenesek. A magyar állami és községi vezértényezők — s ezek kezében vannak nem felekezeti intézeteink szinte mind — mind tisztelik a vallást s föltenni róluk, hogy iskoláikban a vallás ellen törnek, már azért is helytelen, mert nélkülük a magyar közélet vallásos egyátalán nem lehetne. S ha egyes — előbb tisztán catholicus — intézmények (például az egyetem) ma az állam gondozása alá kerültek, s így jellegük is állami lett, aki ismeri ezen fejlődés történetét, tudni fogja, hogy ebben sem nyilatkozott ellenségesség vagy támadás a catholicismus ellen. Nincs tehát e felhozott vádak között egyetlenegy sem, mely a magyar catholicismus jogos sérelme gyanánt lenne feltünthető. S erős a hitünk, hogy állam és egyház Magyarországon nem is lesznek harczoló felek soha: sem az állam az egyház ellen, sem az egyház az állam ellen. Nem még akkor sem, ha a magyar belügyek kívülről való érintése szélesebb körökre terjesztené is ki eme kérdések körül az eddig szűkkörű vitát. Mert közéletünk vezértényezői — catholicusok s protestánsok — mindig meg fogják találni kellő módját annak, hogy a tiszteletreméltó s rokonszenves hangot, mely a pápa leveléből szól, köszönettel vegyék, de ez ország törvényhozási ügyeiben akként járjanak el, mint azt Magyarország — souverainitása érzetében — mindig tenni tudta. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 31. Magyarország adó terhe, melylyel Buda visszavételéhez járult. (Dr. Károlyi Árpád monographiájából.) Óriási kobzott fekvőség, valami 600 nagy és kis birtok volt még a fiskus kezeiben 1686 tavaszán fölhalmozva s mivel Caprara s később a commisio, Caprara elnöklete alatt, legkevesebb két annyit visszaszolgáltatott, 1685 végéig, tulajdonosaiknak, a fiscus legalább ezt akarta volna szigorúbban megvizsgálni s a mit lehet, belőlük visszatartani. De Lipót tanácsában az 1686 januárjában tartott conferentián győzött a politikai raison s határozatba ment, hogy amit a király királyi szavára megígért, azt minden körülmények között meg kell tartania. Azt hitték azonban a bécsi udvarnál, hogy ennyi engedékenység elég s ennél tovább nem szabad menniük. Feledték vagy nem akarták tudni, hogy egy csomó mélyreható sérelem az ország minden lakosát elkeseríti s hogy e sérelmek némelyike épen a leghívebbek, a mindig engedelmeskedők lelkét nyomja már agyon. Merült föl ugyan egy terv, az ország politikai, egyházi s katonai ügyei czélszerű reformja végett tanácskozó bizottságokat állítani még a tél folyamán, de ezt a tervet elejtették. »Az udvarnál úgy okoskodnak — mondja Velencze követe — hogy az ezen sérelmek orvoslását kívánókra nem kell nagy súlyt fektetni, mert vagy ki lehet őket kevéssel is engesztelni, vagy nézeteikben meghasonlást idézni elő s ha kevesen maradnak, bizony nem lesznek elegendők annak véghezvitelére, a mit forrongó lelkük táplál. Egyik főkivánságuk vala a »híveknek« a nemzeti véderőnek az idők kívánalmai szerint való átalakítása s rendezése. A másik nagy sérelem volt a vallás ügye, melynek fejtegetésébe e helyütt nem bocsátkozhatom; csak azt említem meg, hogy nem valami békítőleg hathatott a kedélyekre, midőn a király azt határozá, hogy a töröktől visszahódítandó várakban nem fog protestánst megtűrni ; hogy visszatetszést kelle szülnie a kamarai tisztek erőszakos eljárásának, kik a megyék kérelmei, sőt Caprara jóakarata ellen, a honnan lehete, elűzték a protestáns lelkészeket s hogy végre csak elkeseredést okozhatott az alig megtért kassaiakban, midőn Fischer Péter, a szepesi administrator, a protestáns Féja Dávid, kassai biró újra megválasztásában »a katholikus rendek gyalázatát, a kamara megcsúfolását« látta s annak megsemmisítésére törekedett. De mindezeknél s valamennyi politikai sérelemnél nagyobb, mert életbe vágó, a materiális existentiát fenyegető sérelem vala a »porcziók« ügye s ezzel összeköttetésben a katonaság féktelen kihágásainak nemorvoslása. Régesrégi baj, mely tetőpontjára a XVII. század 70-es és 80-as éveiben jutott s abban gyökerezett, hogy sem a német, sem a magyar katona nem kapta zsoldját sélelmét úgy, a mint kelle vala s a mit nem kapott felülről, a helyett tíz busz annyit von, ha tudott, a föld népén. A magyar katona egyáltalán alig-alig látott egy kis zsoldot: az erőszakos requirálásra, rablásra volt utalva. A szabad katona, aki török zsákmány kedvéért szegődött magyaron buzott-vont, ha törököt nem sikerült fogni. A német katonát ez idétt télen át nem készpénzzel vagy éléssel s posztóval fizette a hadi tanács, hanem beszállásolta az ezredeket a megyék területére s kiosztotta közöttük e területeket és azt, hogy föntartásukra meg zsoldjuk fejében mennyi havi portrét vehetnek természetben és pénzben a megyén. Gondolni lehet, mily súlyos, mily elviselhetetlen volt e hármas teher. Örökös a megyék panasza, a pusztulás ijesztő mérvű, mert az idegen zsoldos önkényére bízott földnépe tömegekben hagyta el lakóhelyét, mikor egy-egy ezred csillogó vértjei feltűntek a láthatáron. Persze hogy az elfutott nép üresenhagyta házakban, ha egyszer leesett a hó , a zsoldos is fázott, éhezett s pusztult vagy fölszedte magát s ment tovább, hogy oly területet éljen ki, mely még tudott valamit nyújtani. A Caprara hadtestéhez tartozó S. Croix-ezred 1685—86. telén pl. Beregbe volt beosztva, de a föld népe az egész megyéből Lengyelországba futott; a Magni-féle ezred Ungban — »in einem schier ganz oden Land« — csaknem ében veszett; Gömörből két ezred nem tudta magát csak három hóig élelmezni. Belchamps, a felsőmagyarországi főhadbiztos, azt irta a haditanácsnak 1695 őszén, hogy Kishont-, Gömör-, Borsod-, Abauj- és Sárosmegyéket annyira elpusztulva találta, hogy a szántóföldeket magas tüskebokrok lepik el s rajtuk gabona helyett tövis terem; a falvak lerombolvák, sehol egy lakó bennük s a legelőkelőbb helyek, mint Rimaszombat, Sajó-Szt.-Péter, Miskolcz, csaknem puszták, tehetetlenek ; Eperjes polgárainak alig van meg a mindennapi kenyerük. »Zemplént, Ungvárt, Tornát és Szepest a Schultz-féle hadtest szívta ki.« Csak például hozom föl, hogy az elkobzott abaújmegyei nagyobb birtokok sorában a negyedik, Semse, Semsey Pálé, mily szomorúan nézett ki: 20 jobbágycsalád lakott itt összesen, kik közül csak egyetlen egynek volt 20 birkája, egy másiknak 2 ökre, a többinek semmije. De más része sem volt különben az országnak. Petneházy Dávid egyházasbásti birtoka évi 40 frt jövedelmet hajtott, a kamara ennek alapján az egészet csak 800 frtra becsülte. Nyugati-Magyarország tán több kíméletet érdemelt volna az osztrákok szempontjából, mint a mindig forrongó keleti rész; a pusztulás azonban itt sem volt kisebb. Csányi János krónikájában olvassuk 1685. végéről, hogy a tatárdulás, aztán pedig a német katonák két téli szállásolása teljesen tönkre tette a megye népét, mely koldulni jár be a városba. »Az a magyar paraszt, a kinek azelőtt 12 ökre, 12 lova, 20 disznója s juhnyája volt s évenként háromszáz kereszt gabonáját a mi (sopronyi) kapásaink aratták le, most a darab kenyérért hozzánk jár be s mivel eleintén nem akarták a városba ereszteni, a csalány gyökeréből készítettek maguknak künn a mezőn eledelt. Ebből megítélhetni, mily éhséget kell nekik eszenvedniök.« De nem is csoda. Soprony és Vas megye összesen 13.000 napi portiót szolgáltattak a német katonaságnak. Portióját csak 5 garassal, azaz 25 krajczárjával számítva, a nádornak, Eszterházy Pálnak, egy elkeseredett beadványa szerint, e két megye maga adott naponként 3250 irtot, ami más mellékes szolgáltatásokkal hat hóban 720,000 írtra rúg. Irtózatos összeg ez azon időben. Hát még a rablások, a kártételek, melyek még ennél is többet emésztenek föl! mondja a nádor. Hiába sürgetik a megyék a királyt s a hatóságokat, hogy könnyitsenek a portrék igazságtalan terhén: a válasz tagadó. Csoda-e, ha a föld népe elfut — kérdé a nádor — s hihető-e, hogy Magyarországból e gazdálkodással más legyen, mint vadon erdő, sivár puszta s lakatlan hegyvidék, melyen csak a fenevad kóborol ? És mi lesz fölséged is egyéb, mint nép télen erdők, síkok és hegyek királya ? »Sóhajait küldi az elnyomott ország az Egek urához, de nem kívánom, hogy e sóhajokat a mennyei fölség meghallgassa!« 1686. elejéről, épen abból az időből, midőn Tököly visszatért a magyar földre, Cornaro Frigyes a következőket írja a magyarországi viszonyokról: A magyarok egyáltalán elégedetlenek ; a túlságos adózások miatt a legvégsőig el vannak keseredve; a katonaság féktelen kihágásai vérig boszantják őket. Nyíltan és szabadon be-beüzenik az udvarhoz, hogy a szolgaság e jármát lerázandók, inkább készek a legvakmerőbb kockáztatásokra, mint e gyötrelmek s a fejetlenség tovább tűrésére. Gyakran tartanak conventiculumokat, a főbb mágnások sokszor jönnek össze értekezletekre azon ürügy alatt, hogy az udvar nem tartja meg a nekik tett ígéreteket, tehát maguknak kell egyesülniük a baj orvoslása végett... Nincs kétség benne, hogy a dolgok oly állapotban vannak, melyből ha ég és támad, elhamvasztja annak lehetőségét, hogy a császár a magyarokkal egyesülten, az ő közreműködésükkel hódítsa vissza Magyarországot. Az udvar czéljai ez ország lakóinak elégedettekké tételére irányulnak, de az eszközök a czéltól épen ellenkező irányba, távol vezetnek. A katonai kihágások, a tűrhetetlen zaklatások, melyeket senki nem büntet meg, sőt inkább mindenki elnéz, okai e zavaroknak s ezt az udvarban tudják. De a szükség, hogy a hadsereg nagyobb részét Magyarországnak kell eltartania, azért, hogy az örökös tartományokon segítve legyen, e szükség orvosolhatlanná teszi a bajt, mely pedig az összes viszonyokra a legkárosabb következményekkel járhat. Hiába van a sok miniszteri conferentia a felmerülő panaszok fölött, ha a határozatok nem czélszerűek, inkább élő méreggé válnak, mint üdvös orvossággá!« Mikor a pártos magyarokat oly kíméletlenül elitélő, Tökölyt a sokfejű hidrához hasonlító olasz, ki rendesen a bécsi politikus körök szemüvegén keresztül nézi a magyar viszonyokat — igy beszél: a panaszoknak erős alapjuknak kelle lenni. S mikor hazájuk felszabadításáról, Lipót győzelmes fegyverei előnyomulásának elősegítéséről van szó s a magyarok mégis a régi sérelmi politikával hozakodnak elő a helyett, hogy minden sérelmet félretéve, önként hoznák meg a nagy czélokért a legnagyobb áldozatokat, akkor csak két eset lehetséges. Vagy egy oly nemzettel van dolgunk, melynek legjobbjai is szüklátköznek, a közért, az összeségért egyéni áldozatot hozni nem tudók s kis tekintetekből az állam érdekeit mindig háttérbe szorítok, tehát oly nemzettel, mely nem érdemes arra, hogy mint nemzet érje meg a szülemlő újkor hajnalát. Vagy a rárakott teher valóban oly óriási, mely alatt előbb-utóbb összeroskad s melyet lerázni igyekeznie addig, mig ereje van, saját létérdekében, természetes dolog. — Én az utóbbit hiszem s megkísérlem a következőkben vázolni azt az óriás, minden képzeletet s minden arányt meghaladó adóterhet, mely Buda fölszabadítása idején a magyar nép erejét elzsibbasztá s mely valamennyi tényező közt a legelődkelőbb volt, az 1685-től kezdődő felszabadító hadjáratok sikerében. I. Lipót hadi kiadásai budgetjének vázolásánál (a) pont alatt) említem, hogy az úgynevezett »havi portiók« értékét körülbelül mennyire lehetett készpénzben becsülni. A havi portiók szerinti adóztatás abban állott, hogy kiszámiták, mennyi szükséges egy ezred törzsének, tisztjeinek, legénységének és a lóállománynak élelmezésére s zsoldjára egy hónapon keresztül, akár természetben, akár részleg, pénzben történik e szolgáltatás. Az összes ezredek havi szükséglete képezé a havi porziók összegét s ez aztán bizonyos arány szerint ki lön vetve a Lipót kormánya alatti országokra, respective tartományokra. 1685- ben azt találom, hogy az összes katonaság havi szükséglete kerek szám 141,000 havi porzióra rúgott, mely terület szerint igy oszlik meg: Felső-Magyarország 14 megyéjére esik 51,4771/2 havi portió Eger vidékére, 7 megyére 25,131 » » A nyugati Magyarország 11 megyéjére 19,565'/g » » — ■ ■ ■ - -------*"~T -Összeg 96,175 havi portió összeg 45,653'/,, havi portió. 1686- ban Buda, a Dunaköz s a Tiszántúli vidék elfoglalása után, a havi portrék száma kerek szám: 160,000-ben jön megállapítva. E számból jutott: Felső - Magyarországra (következő megyék Zemplén, Ung, Szepes, Bereg, Sáros, Gömör, Borsod, Torna, Abaúj, Kishont, Nógrád, Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Mármaros, Kővár, Bihar, Kraszna és a Partium) .... 33,666 emberportió, 18,806 lóportió Alsó-Magyarországra (Nagy- Ellenben Csehországra esik 16,426'/a Morvaországra » 5,299'/a Sléziára » 6,804,/2 Belső-Ausztriára » 10,456 Alsó » » 3,628 Felső » » 3,035 ronáján, midőn újból hű magyarjai közé lép, hogy egymásba olvadva, együtt és várhatlanul ragyogjon a trón és a haza dicsőségére. SILPÖLD, Budapest, aug. 31. (Az erdélyi r. k. status gyülés.) Az erdélyi róm. kath. statusgyülést, Lönhart püspök Gyulafehérvárra i. é. szeptember 20-ára összehívta. A meghívó szerint a gyűlés tárgyait fogják képezni: 1. az érd. r. k. igazgatótanácsnak jelentése az 1885-iki statusgyülés óta folytatott működéséről; 2. a radnóthi alapítványi uradalom gazdasági kezelésének megállapítása; 3. a r. k. középtanodai tanárok szolgálati és fegyelmi szabályainak megvitatása és életbeléptetése; 4. az igazgatótanácsból kilépő tagok helyeinek betöltése. Budapest, augusztus 31. (A cholera Horvátországban.) Miként lapunknak Zágrábból jelentik, a Horvátországban fellépett cholera, hivatalos adatok szerint, nem terjed ugyan intensitásban, de újabban ismét három községben pedig Kukuljevoban, Zlobinban és Porbumban jelentkezett. E hó 16. óta Pazec, Drasice, Jelenje és Lusak községeket kivéve az eddig inficiált területeken újabb choleraeset nem merült fel. E hó 25-től 30-ig megbetegedett Fiuméban 7, Susakban 8, Krelymben 1, Jelenjében 3, Draziceben 5, Cavleban 1, Pazecben 6,Kukuljevoban 1, Zlobinban és Podhumban 1-1 egyén; meghalt Fiuméban 6, Susakban 3, Jelenjében 1, Podkilovacban 1, Draziceben 3, Pazecben 2, Kukuljevoban 1 és Podhumban 1 egyén. Budavár visszavétele. Örvendetes jelenség, hogy a Budavár visszafoglalása alkalmából rendezett ünnepélyek irodalmunk gazdagításához is nagyban hozzájárultak. Történeti irodalmunk az utolsó napokban nemcsak mennyiségben szaporodott, hanem több igen becses és számottevő históriai mű jelent meg a reviudicationalis ünnep alkalmából. Salamon Ferencz a tizenhetedik század végét vázoló művének német fordítása, a Fraknói Vilmos által kiadott »Monumenta Vaticana«-nak egy a Budavár visszavételét tárgyazó kötete csak két három napja jelentek meg a könyvpiaczon és inkább a külföldi tudósainak fognak amaz ismertetésül, emez kútfőül szolgálni. Specialiter magyar történeti irom