Nemzet, 1890. október (9. évfolyam, 2907-2937. szám)
1890-10-10 / 2916. szám
Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, 1. emalet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2916. (279.) szám. Budapest, 1890. Péntek, október 10. Budó-hivatal ! f*A vancsiek-tere, Athenaeum-építlet. felászÍS. Előfizetési díj: A raggal és otti kiadás postán egyszerre küldve vagy Budáépesten kétezer házhoz hordva; 1 hónapra ....................... % tiz hónapra , s • hónapra .................................... . . . 19 t Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 / Ára 5 kr. vidéken 8 kr. (est lapjjal együtt Szer.) IX. évi folyam. Budapest, október 9. Nagy szerencséje Magyarországnak, hogy nálunk az egyház nem csinál politikát. Mert — hozzá tehetjük — ahol csak csinál, mindenütt a világon rosszat csinál. Elég az egyháznak a maga etnikai és culturai hivatása. Csak tudja ezeket jól szolgálni, nem hogy még a politikába is ártsa magát. Akik az egyházban vagy az egyház által politikát akarnak csinálni, azok nem használnak a politikának s ártanak az egyháznak. Nem kell messze menni példáért. Itt van a lutheránus egyház, mely két napja tartja egyetemes conventjét a fővárosban s e két nap alatt is bebizonyította, hogy mily kárt okoz az egyháznak, ha egy-két tagja politikát űz az egyház palástja alatt. Hogy egyházi és világi elemek, egyházkerületek és egyetemes conventek, sőt az egyház és az állam között is mily sok kellemetlenséget, viszályt és szakadást idézhet elő néhány tapintatlan vagy hazafiatlan politikus; erre »fényes« bizonyíték az ág. evangélikus egyház, melynek kebelében a lappangó panszlavismus még most is erős hullámokat ver föl s ez az ellenséges hullámverés megakadályozza az egyházat abban, hogy saját isteni és emberi, etnikai és culturális hivatásában a csöndes munka és biztos siker békés révpartjára jusson. Nagy örömmel veszszük tudomásul azokat a hazafias nyilatkozatokat, melyekkel az ág. evangelicus egyház conventjének előkelő tagjai documentálták az egész egyház hazafias érzelmeit s szives örömest constatáljuk velük együtt, hogy a lutheránus egyházban nincsen panszlavismus, csupán egyes pánszlávok vannak, a kiknek ellenében a derék magyar lutheránusok harczához valláskülönbség nélkül kíván az egész nemzet kitartást, erőt és sikert. Az ő harczuk sikerét nem csak egyházuk érdeke, de a magyar állam méltósága is megköveteli. Annak a pánszláv agitátornak, ki tavaly Kievbe utazott hazáját elárulni, az ügye most ismét szóba került a conventen s nagy vihart idézett elő. Ez ügynek azonban nem tulajdonítunk nagy fontosságot, mert jelentéktelen az az egyén, akihez fűzve van. Hogy nem tudják kilökni helyéről, az lehet boszantó a magyar érzelmű lutheránusokra, de nem veszedelmes sem az egyházra, sem az államra. A panszlavismusnak külföldről fizetett hívei nálunk mindaddig lesznek, amíg az ilyenek számára azon a bizonyos »külföldön« pénz lesz. A panszlavismusnak a dolgok lényegére ható, mélyebb alapú s következményeiben messzebbre kiható jelenségei kerültek a convent elé, melyek megérdemlik az egész közvélemény érdeklődését. E jelenségek egyike a dunáninneni egyházkerületnek a conventhez intézett ama kérvénye volt, melyben az anyakönyveknek a convent által régebben elrendelt magyar nyelven való vezetése ellen szólal föl a kerület; a másik pedig ugyancsak a kerületnek ama petitiója volt, melyben a conventnek 1882-iki ama határozatát kéri megváltoztatni, mely a panszlavismust canoni vétségnek mondotta ki. Az első kérvény tegnap, a második ma került tárgyalásra; mind a kettő valóságos vihart támasztott a conventen; mind a kettőt elvetették , és mind a kettőt Baltik dunáninneni püspök védelmezte. Az a Baltik, a ki csak rövid idővel ezelőtt járta be a miniszteri szobákat s ezekben a magyar államnak esküdött örök hűséget nagy alázatosan s az a Baltik, a ki tegnap nyújtotta a hazafias conventnek »testvéri jobbját« nagy kegyesen. Egy püspök a ki vizet prédicál és vitriolt iszik. Szép phrasisokkal teli dictiót mond, melynek minden sorában a hazát emlegeti, ezért a beszédért a conventen ünnepelteti magát s mikor a megtért bárány szerepét eljátszotta, akkor felölti a farkas bőrét s feláll oly kérvények támogatására, melyek egyenes sérelmek a magyar állam és nyelve ellen. Sajátságos egy felfogás uralkodhatik a hazafiságról a dunáninneni egyházkerület többségében, mely két ily kérvényt küldött fel a conventhez s sajátságos fogalmai lehetnek a kerület püspökének, Baltikurnak az ő »testvéri jobbjának« értékéről, mikor azt hiszi, hogy ezért a lutheránus convent odaadja a magyar állam integritását és nyelvét. De az a fogadtatás, melyben úgy a két kérvény, mint Baltikur támogatása, valamint egy-két pánszláv agitátor henczegése a conventen részesült, valószínűleg kiábrándította ezeket az urakat s lehűtötte izgató hevüket. A lutheránus convent továbbra is érvényben hagyta azon határozatait, melyekkel egyfelől a panszlavismust canoni vétségnek declarálta s ezzel az isten házából kizárta a magyar állam elleni izgatást; másfelől pedig érvényt szerzett az állam hivatalos nyelvének, midőn elrendelte, hogy az anyakönyvek magyarul vezettessenek s kivétel e szabály alól csak ott engedhető meg, hol az anyakönyvek vezetője oly idős, hogy a magyar nyelvet nem képes többé elsajátítani. Az egyetemes conventnek ez a hazafisága szolgáljon például Baltik úrnak és sokszor megbélyegzett kerületének, mert teljes béke a lutheránus egyházban csak akkor lesz, ha úgy egyházi, mint világi elemei találkoznak az ország törvényeinek tiszteletében, a magyar államiság minden követelményének respectálásában s a közös hazafias szellemben. A nemzet rokonszenvére is csak ezen feltételek mellett számíthat a lutheránus egyház. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 9. Műcsarnok. — Makart Hans olajfestménye : »Bacchus és Ariadne«. — Az emberi szellem minden megnyilatkozása között a művészet viseli legjobban magán azon kornak bélyegét, mely létrehozta; nyitott könyv ez, melyből csak ki kell olvasni, hogy mily hatalmas külviszonyok hatottak irányítólag, alakítólag, döntőleg a művészek fölfogására, phantasiájuk mérvére; mily külesemények és okok hatottak fejlesztőleg az egyes kor fiainak érzelmi világára. S valamint a külső okokból, az emberiség életének külső folyásából inductive ki lehet fejteni akármelyik korszak, akármelyik nép művészetének philosophiáját, úgy viszont művészetéből, deductive, majdnem mathematikai pontossággal lehet következtetni a szülő okokra. A kifejlett, de mivel egyoldalú, tehát sivár értelmi élet túlnyomósága a meddő hitviták ideje, a hitért való véres küzdelmek, mikor az emberiség egyedüli rendeltetését a túlvilági boldog élet biztosításában látták s ennek alárendeltek mindent; az önsanyargatás, tehát az emberi test cultusának tökéletes lerontása, a száraz scholasticismus, kellett, hogy elnyomják az emberiség érzelmi világát, hogy mindent absorbeálóvá fejleszszék az értelmet. Ennek kikerülhetetlen következménye volt a szellemi élet harmóniájának hiánya, pedig csak e harmóniával van művészet, mint ahogy ezt a görög nép példája fényesen mutatja, s e harmónia nélkül, mely a művészetnek éltető föltétele, elkerülhetetlen a művészet decadentiája. Nézzük meg Olaszországban a renaissance virágzása előtti festményeket, Firenze, Pisa, Pistoia műemlékeit e korból, ez anatómia nélküli, megnyújtott merev alakokat, melyeknek arczában is alig van kifejezés, testüket pedig a ruha bő redőzete vonja el az emberi szem elől; valamennyien az értelmi élet, túlnyomólag hitágazati themák szolgálatában állanak és az általuk kifejeztetni szándékolt gondolat nem ritkán, elég naivul oda van írva valamennyinek szájához, körrel bekerítve. A görög császárság bukása következtében Olaszországba vonult görög tudósok elterjesztették a classicusok ismeretét, az antik művészet tanulmányozását ; a föld mélyéből napfényre került antik szobrok megtanították a művészeket a szabadabb mozgás, az arányos, szép emberi test ábrázolására; a renaissance beköszöntése maga után vonta az emberi szellem föllendülését minden nyilvánulásában s támadtak oly titánok a művészet minden terén, kiknek dicsősége el nem halványul soha. A catholicismus, mely vesztett mélységében, de nyert öntudatban, megteremtette a szent Péter-templomot. Egyes versenyző családok herczegségeket szereztek maguknak, s az Esték, a Viscontiak, a Mediciek egymást túlszárnyalni igyekeztek nemcsak hatalomban, hanem udvaruk fényével, tudósaik és művévészeik seregével. A firenzei Pitti-palota, Luca Pitti becsvágyának köszöni létét. Velencze világkereskedelme a lagúnák városába gyűjtötte a világ minden kincsét, bankárjai uralták az egész akkori pénzpiaczot s e gazdagság kifolyást kellett, hogy nyerjen, hogy elhelyezhető legyen. E finomult, e pompaszerető, e gazdag korszak teremtette meg a Palladiókat, Sansovinokat, Tizianokat, Veroneseket, Giorgionekat; ami nagyszerű, ami remek, Velenczében található, a doge-palota egész belső díszítése, a Marc-könyvtár, a Vendramin-Catargi, Foscari paloták s a velenczei képtár gyöngyei mind e kornak köszönik létüket. így vonult végig a külviszonyok hatalma korszakokon és osztályokon keresztül, egész napjainkig; igy volt alávetve a művészet ragyogásnak s elhomályosodásnak, föllendülésnek s hanyatlásnak az idők folyamán. Korunk művészete sincs ez alól kivéve. Nem mutathat föl oly határozott nemzeti jelleget, mint hajdan, mert a nemzetek sincsenek úgy elhatárolva, sőt mindennap nagyobb köztük az érintkezés, a keveredés; nem képezhet oly külön álló, egymástól annyira különböző iskolákat, mint a hollandi és az olasz, mert napjainkban nincs távolság, a festmények keresztül-kasul vándorolnak a világon, előidézve a felfogás, a technica egyenlősítését. Egy-egy új művészeti irány, vonatkozzék az akár a fölfogásra, akár a külső technicára, holnap már ismeretes mindenütt s nivellálja a közfelfogást, a közízlést. De keletkeznek itt ott tartósabb hatást gyakorló okok, melyek egyegy művészi központ irányát, ízlését elterelik a biablon útjáról s élesebb jelleget kölcsönöznek neki. Mikor a hetvenes években Ausztriában föllendült a vállalkozási kedv, s nem maradt tőle rejtve semmi tér: mikor egyre-másra keletkeztek a solid s szédelgő bankok, pénzintézetek, a kiterjedt vasúti hálózatnak korhadt talpfákon nyugvó sincs Bécstől Csernovitzig; ez a lázas ipari tevékenység, a gründolásnak ez a fékezhetetlen szelleme természetesen leginkább nyilvánult Bécsben. A csalogató konczok növekvő mennyisége, a hirtelen meggazdagodás leküzdhetetlen vágya, a mindezt elősegítő, vagy legalább is elnéző corruptio, a Strussbergek, Ofenheimok, hallatlan sikerei csoportonként csalogatták a szerencsevadászokat, a dunamenti császárvárosba. A ringstrassei Mammon-templom sohasem volt oly hangos, mint akkor; a nyüzsgő börzsánerek articulálatlan zsivaja sohasem volt oly fülsértő, mint akkor; százezreket, milliókat nyertek és vesztettek pár percz alatt, egy-egy távirattól számosaknak szerencséje, vagy bukása függött. Milliomosok pár nap alatt tönkre mentek, ismeretlen alakok pedig mint milliók urai vergődtek föl az áradat tetejébe. A meggondolatlanul, könnyen jött pénz, a szerencse állandó kedvezése és az újdonsült pénzkirályok föltámadt hiúsága soha nem látott pazarlást idézett elő. Kifejlesztette a fényűzést, nagyra növelte a pompaszeretetet. Kápráztató paloták egész sora keletkezett, melyeket a legkörmönfontabb kényelemmel, s valódi keleti fényűzéssel rendeztek be. Virult a műipar, virágzott a művészet, mely hogy a fényűző ízlés követelményeit kielégíthesse, egy Elans Makartnak kellett támadnia. Az ő művészete teljesen simult az akkori közízléshez, mely az ő művészetét megteremtette. Csak az ő óriási vásznai illettek az új palotákba, melyek az ő vásznainak előidéző okai voltak; csak az ő érzéki alakjai feleltek meg a világi hatalmasok érzéki ízlésének, kik a művészetet is hátsó gondolattal pártolták. E léha áramlat volt Makart művészetének szerencsétlensége, mikor büszke aristocrata hölgyek nem átallották modelül állni neki, nem a művészet szent czéljai, hanem a hiúságuk kielégítésére, puszta divatból; e léha áramlat tette Makart művészetét decorativ irányúvá, a külső hatások hajhászójává, az emberek érzékeire számítóvá; e léha áramlat folytán nélkülözik Makart képei azt a valamit, a hátsó gondolat nélküli, absolut, örök szépet, mely egy képet örökbecsűvé tesz, végig az idők folyamán. Az ő képei divatosak voltak, ő maga valóságos cultustárgya volt, ám a divat s a szertelen cultus, éppen mert ephemer jellegűek , megölői a művészetnek. És mégis. Ha nem philosophálunk, Makart festményei tetszenek nekünk, mert emberek vagyunk és semmi emberi nem idegen tőlünk. Meleg, sokszor lángoló színei, szokatlan csoportosításai, képeinek tárgya, rajzának, ha sokszor nem is pontossága, de kecsessége, nőinek ragyogó szépsége s az egész színhatás megveszteget, elbájol, bár jól tudjuk, hogy nem minden correct, nem minden helyes nála. De hiszen egyébbel is így vagyunk a világon : az erényt, a correctet, a kifogástalant, a pedánsul hibanélkülit hányszor nem szeretjük, bár minden tisztelettel adózunk neki. Ez utóvégre is egyéni temperamentum dolga; sok ember belátja Vautier, Knaus, vagy Defregger műveinek józan korrectségét s jóval nagyobb művészi becsét, tudja, hogy ezek művészete tartósabb becsű, sőt elévülhetetlen, Makartot mégis jobban szereti, minden hibái daczára. S e megvesztegető tulajdonságai biztosítják neki azt, hogy neve Bécs művészetének évlapjaira örök betűkkel lesz bevésve, mint ha kifejezője, tolmácsolója azon kor ízlésének, mely őt szülte. Műcsarnokunkban jelenleg látható festménye is hű tükre Bécs aranykorának; abból a pompaszerető évekből való, mely megkövetelte a festménynek még terjedelmében is a luxust, abból a műteremből, melynek berendezésére Makart, a kor bőkezűsége folytán, negyedmilliót ölt bele. Az ilyen műteremben természetesen nem is gondolhatott másra, mint rengeteg arányú, a pompakedvelő ízlést kielégítő, külső hatást hajhászó képek festésére, ő, a pompának maga is nagy kedvelője, világraszóló díszmenet tervezője és főrendezője. Bachus és Ariadne története hálás tárgyul kínálkozott neki az ő kedvencz themája, a meztelen női test szépségének föltüntetésére; a történet színhelye pedig csodás gazdagságú szinskálájának ragyogtatására.Minos, Kréta királya, arra kényszerítette Athéné lakóit, hogy minden kilenczedik évben hét ifjút és hét hajadont szolgáltassanak ki, akiket azután az emberevő Minotaurosnak, a Labyrinthosban őrzött szörnyetegnek áldoztak föl. Theseos, Aegeos király fia, vállalkozott arra, hogy Athénét ettől a véres zsoldtól megszabadítsa. Az áldozatra szánt ifjakhoz csatlakozott, meghódította Ariadnénak, Minos király leányának szívét, aki hosszú fonállal látta el, melynek segélyével, Minotauros agyonverése után kiszabadult a Labyrinthos útvesztő folyosóiból. Theseos Ariadnéval Naxos szigetére szökött s ott nagy boldogságban élt vele. De nem sokára ráunt a szép királyleányra, a ki gyanútlan álmából egy nap arra ébredt, hogy kedvese hűtlenül elhagyta. Végtelen fájdalom fogta el Ariadne szívét, amikor fölismerte reménytelen helyzetét. De váratlanul, örömzajos környezettel, mámoros zenekísérettel, indiai diadalútjáról jövet, Bacchus jelent meg előtte, a boldogságot árasztó — örökifjú isten. Meghódolt az elhagyott királyleány bájai előtt, eloszlatta kétségbeesett fájdalmát, megosztotta vele szerelmét és dicsősségét.« Homer Odysseájának idézett versei lebegtek Makart előtt, amikor Bacchus és Ariadne találkozását ábrázolta, síjének és bacchánsnők elragadó csoportja között. A mester gazdag képzelő tehetsége szabadon, tartózkodás nélkül, nagy alkotó kedvvel és erővel, de egyszersmind bölcs mérséklettel s alakjainak életteljes megtestesítésével nyilvánul e festményen. E vidám bacchanalia színhelye buja növényzettel benőtt eszményi táj, Naxos-szigetének a tenger hatalmas hullámai közül kiemelkedő, festői partvidékén. Ez a kép tárgya. Ariadne, amint leplezetlen, karcsú szépségének egész teljében fölemelkedik, a legigézőbb bécsi szépség, ugyanaz a főúri hölgy, kinek Rembrant-kalapos arczképe sokféle másolatban ismeretes előttünk. De bécsi a többi alak is, jó ismerősök Makart többi nagyszabású festményeiről. »V. Károly bevonulása Antwerpenbe«, »Cornaro Katalin«, »Diana vadászata« egytől-egyig ugyanezen arczokkal ékes, annyira bécsi, hogy kiöli a képből a classicitásnak minden árnyékát, mintha nem is mythologiai tárgya volna. De hisz ez nem volna oly nagy baj. Rubens, a flamand óriás, akivel Makartot, e képen lévő alakjainak elevensége és színezése miatt, némely criticusa összehasonlítani szereti, nem egy faunos, satyros, bacchansnős képet festett s alakjai hatalmas izmu flamandok, a fénympha pedig sok esetben saját gyönyörű leánya alakját és arczát örökíti meg; de nyoma sincs nála annak a decorativ iránynak, mely Makartnál túlnyomó, a külsőség azon hajhászásának, mely az érzékekre számít. Alig egyéb ez a kép, mint szép bécsi nők tableauja, »néma képlete«, amint Bacchus és Ariadne történetét ábrázolják, mint ahogy Makart eredetileg a legtágabb nyilvánosságnak is szánta, az azóta leégett Ringszínház függönyére. Hanem az alakok kecsessége, egészséges üde bája, oly megvesztegető, oly igéző, hogy a színezés okozta boszankodást teljesen feledteti velünk. Nem azért, mintha Makart nem lett volna nagy colorista, hiszen az ő színeinél mélyebbet, melegebbet, világítóbbat nem producált senki az osztrák művészek között, hiszen többi képeinél is, míg frissek voltak, legelső sorban ezt csodáltuk. De bántó hatású, mint változnak meg, mint oxydálódnak meg a színek a technicai kivitel gondosságának souverain megvetése miatt, mint vesztik el eredeti frisseségüket, mint fakulnak meg, mint sötétednek el. A bitümnek és sötét okkernek, az indigónak, ultramasinnak szertelen használata, a túl sötét aláfestés kegyetlenül meg fogja magát bosszulni e képen. A fatörzs, a lombozat, a füves part igaz, hogy eredetileg sem volt zöld, mert Makart mindig ösztönszerű idegenkedésével viseltetett a zöld szín, mint kevésbbé meleg szin iránt, mint a mi nem illett bele meleg szinscalátába s szerette a fonyadt, sárguló lombot, vöröses ágakat, a Makart-csokor szárazsága fűszálakat, de oly sötét sem volt, nem lehetett, mint amilyen az már most is. A kátrány ellenállhatatlanul áttör a festékrétegen, s elnyeli a levelek rajzát és színét. A tenger babjai, különösen a partszélen, sohasem oly sötét indigókékek, mint e képen. Nem lehet még azzal sem indokolni, hogy e hullámok árnyékban vannak, mert hiszen, mint a képen első tekintetre is látszik, Makart a világítást jobbról és éleiről vette fel. Az egyik ősz faun teste, ki különben inkább Rabi, vagy Ammerling valamely őszfej tanulmányára, mint faunra emlékeztet, már aggasztóan megváltozott s foltokat kezd feltüntetni. Hasonló oxidálást mutat föl a két kos feje, különösen orra színe s az egész háttér ege, melyen lassan, de biztosan pusztít az elsötétülés. Két-három évtized múlva alig lesz egyéb kivehető a képen, mint az elsötétülésnek kevésbbé kitett színekkel, vörös, fehér, cinóber, világos okker s hasonlókkal festett nőalakok, mint egyes világító foltok. S így külsőleg is beteljesül Makart végzete, hogy míg élt, szertelen cultus tárgya volt, halála után pedig mintha egyszerre megszűnt volna a varázslat, egyszerre kiesett a közízlésből az ő művészete, hiszen hagyatékának nagy részét vissza kellett tartani, oly méltánytalan árakat ígértek érte. Dicsőségét festményei sem soká élik túl eredeti alakjukban, folytonos restaurálásra fognak szorulni, pusztulnak, s így félő, hogy alkotójuk neve inkább a műtörténelemben, mint műveiben fog élni. NYITRAY JÓZSEF: Kolera és politika. Budapest, okt. 9. Lapunk esti kiadásában közöltük az » Agence de Constantinople« jelentését, amely szerint az orosz trónörökös konstantinápolyi látogatása elmarad. Az orosz hivatalos értesítés erről megérkezett Konstantinápolyba és a kolerával indokolja azt, hogy a czárevics nem megy a török fővárosba. Ez az indokolás annál alaposabb és elfogadhatóbb, mert Konstantinápolyban tudvalevőleg nem uralkodik a kolera, sőt az egész esztendő folyamán egyetlen koleraeset sem fordult ott elő. Aki tehát ezt az indokolást kigondolta, az vagy méltó tagja annak az orosz diplomatiának, amelyet teljesen jogtalanul néznek némelyek válogatott Talleyrand-csapatnak, vagy pedig annyira semmibe sem veszi Törökországot és uralkodóját, hogy elégnek tartja ilyen kézzelfogható valótlansággal leleplezni az orosz trónörökösi látogatás elmaradásának igazi okait. Mikor először hire ment, hogy Leuchtenberg herczeg, majd a czárevics meglátogatják a szultánt, az általános feltűnést keltett és senki nem volt kétségben az iránt, hogy ezek a látogatások politikai jelleggel bírnak. Oroszország a macedóniai bolgár püspök kérdésben szenvedett érzékeny vereség után kezdte szükségét érezni annak, hogy ilyen látogatásokkal gyakoroljon »szelíd« pressiót a portára és a szultánra. Kellett tennie valamit, hogy kiköszörülje a csorbát, amely éppen vallási téren érte nymbusát. A nagyszabású actio egyes phasisait a kiszivárgott hírek segítségével, következőleg lehet összeállítani. Leuchtenberg herczeg megjelenik a török udvarnál, hogy ott előkészítse az orosz trónörökös szíves látását. Azután jön a czárevics és teljesen leveszi a lábukról a török minisztereket, a nagyvezért, sőt magát a szultánt is. Amikor eltávozik, kétségtelenül valóságos bagamia-láz uralkodik a portán és a Yildizkioszkban. Ezt a kedvező alkalmat nyomban fölhasználja Nelidov konstantinápolyi orosz nagykövet és előterjeszti az orosz-török szövetségi szerződést, amelyet a czárevics látogatásának hódító benyomása alatt a szultán természetesen rögtön aláírt volna. Hanem az egész tervből csak a Leuchtenberg herczeg szambuli látogatása sült el és ez is roszszul. A szultán olyan hidegen fogadta a herczeget, hogy szegény kénytelen a czár egyetlen barátjához, a montenegrói apóshoz sietni egy kicsit fölmelegedni. Mindjárt a Leuchtenberg hg. kellemetlenül sikerült látogatása után kezdték rebesgetni, hogy a czárevics nem megy Konstantinápolyba. Eleintén a görög-keleti patriarcha-válsággal próbálták indokolni a látogatás elmaradását, míg most legújabban fölfedezték a konstantinápolyi kolerát. Leuchtenberg herczeg fogadása fölnyitotta az orosz diplomatia szemét, hogy Abdul Hamid szultánt nem lehet ilyen közönséges fogásokkal elámítani. Ezért lett »kolerás« Konstantinápoly a czárevics részére. De e miatt a kolera miatt csak Oroszország állít guarantainet a török politikai provenientiák részére. Közép-Európában inkább örömmel tapasztaljuk, hogy a politikai józanság »kolerája« uralkodik Konstantinápolyban és hogy olyan éleslátásu szultánja van Törökországnak, aki fölismeri országa érdekeit és tudja, hogy a romboló betegséget Oroszországból szokták Törökországba behurczolni. BELFÖLD. Az ág. evangelicusok conventje. Második nap. — Budapest, okt. 9. Az ág. ev. egyház egyetemes conventje ma véget ért. Prónay Dezső báró délután öt órakor megnyitja a gyűlést. A napirend tárgyalása előtt Dulla Máté szólalt fel személyes kérdésben. Az egyetemes felügyelő a tegnapi gyűlésen egy kérdés letárgyalása után azt a kérdést intézte: Quesque tandem abutere. Abban a nézetben volt, hogy e kérdés nem vonatkozhatik sem rá, sem Mudronra. Ma azután a lapokból értesült arról, hogy e kérdést az egyetemes felügyelő Mudronhoz és egyik lap szerint hozzá is intézte. Erre akar pár szóval válaszolni s mivel ő ezt tót ember létére házi kérdésnek tekinti, engedjék meg, hogy e pár szót tótul mondhassa. (Felkiáltások : Magyarul! Magyarul ! Tud magyarul, beszéljen hát magyarul!) A szónok a nagy zajban elkezdett tótul beszélni, de a közgyűlés zaja elnémította ajkán a tót beszédet. Kijelenti, hogy az egyetemes felügyelő tud tótul s bár neki itt joga van tót szóval élni, eláll ettől s elmondja azt magyarul is, mit a felügyelő úrhoz akar intézni. Elmondta ezután, hogy mig a felügyelő úr viselni fogja méltóságát, találkozni fog mindig olyanokkal, mint ők ketten Mudronnal, tót evangelicusokkal. Különben a felügyelőnek hosszú életet kíván. (A közgyűlés zajosan és lelkesen megéljenezte e pánszláv szívből eredt fanyar kívánságot.) A szónok ezután vakmerőséggel jelenti ki, hogy Magyarországon az első evangelicusok tótok voltak s mig Magyarország fenn fog állani, e hazában mindig lesznek tót evangélicusok. (Ohó! kiáltások.) Nem lehet rossz néven venni a tótoktól azt, ha ők, mint más nemzet, arra törekesznek, hogy köz- és magánjogokat akarnak szerezni. Végül kifejezést ad annak a nézetének, hogy a tótok eddig is megfértek békességben Magyarországon s ő azt hiszi, ezután is békén megférnek. Szavaira Prónay Dezső rögtön válaszolt. Kijelente, hogy Dulla személyes kérdésben szólalt fel, de ő nem látta benne a személyes kérdést sehol. Ez eszébe juttatja azt az anecdotát, melyet a főrendiházban hallott. Egy főrendiházi tag ugyanis, a régi időben még, indokolni akarta szavazatát s ahelyett, hogy azt mondta volna: Pártolom az üzenetet, igy fejezte ki magát: Én is, az is, igen is. A főrendiházban akkor elnöklő József nádor a szavazat ilyen indokolására a főúrnak a következőket mondotta: »Dominus comes aliquid protulit, sed nescio votum, quod protulit.« Ő is Dullának csak azt mondhatja: »Dominus Dulla a liquid protulit, sed nescio votum quod protulit.« (Általános helyeslés.) Következik a napirend tárgyalása. A stipendialis és pénzügyi bizottságok jelentései után felolvassák a vallás és közoktatásügyi minisztérium leiratát, mely szerint a hit- és erkölcstan tanítását a kereskedelmi iskolákban már részben elrendelte, de minthogy azok szakiskoláknak tekintetnek, a vallásoktatást bennük kötelezővé tenni nem lehet. Ezután a tavalyi egyetemes gyűlés határozatait olvassák föl az 1891. évben megtartandó zsinatra vonatkozólag. A tavalyi egyetemes gyűlés azt a felszólítást intézte a kerületekhez, hogy nyilatkozzanak az iránt, hogy kivánják-e utasításokkal ellátni a zsinati követeket ? Szontágh Pál (nógrádi) a bányai egyházkerület nevében jelenti, hogy a zsinati követeket nem fogják ellátni utasításokkal s azoknak kezeiket nem fogják megkötni. Ugyancsak a bányai kerület nevében azt kéri, hogy a nógrádi esperességi kerület ne négy, hanem hat követet küldhessen. A tiszai kerület nevében Farbaky József főesperes, a dunántúli kerület nevében Radó Kálmán főispán jelentik, hogy az utasítást a kor szellemével össze nem férőnek tartják s követeikben meg fognak bízni utasítások nélkül is. Baltik püspök sem az utasítások, sem a zsinati költségek tárgyában most nem mondhat semmit; a kerület most foglalkozik az előmunkálatokkal s addig, míg a közgyűlést meg nem tartják, nem szólhat semmit. Prónay Dezső báró kijelenti, hogy akár határozott a dunáninneni kerület, akár nem, az már most mindegy. Az egyházkerületek többsége kimondotta, hogy nem ad utasítást követeinek s ez már kötelező a Dunáninnenre nézve is. Pulszky Ágost orsz. képviselő is a mellett van, hogy miután az utasítás kérdésében a három egyházkerület határozata meg van, nem szükséges a dunáninneni kerület véleményét is bevárni. A követek nem kötelesek elfogadni az utasításokat küldőiktől. Indít-