Népsport, 1971. június (27. évfolyam, 129-153. szám)
1971-06-01 / 129. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÓ Célratörőbben játszott a Fradi! Érdekesnek ígérkezik a bajnokság hajrája Fortuna kegyeibe fogadta a rangadót, mert míg vasárnap zuhogó esőben, dörgés, villámlás, égiháború közepette, úgyszólván sötétben küzdöttek a csapatok, szombaton nagyszerű volt az időjárás, kitűnő a talaj. Elég sokan voltak a Megyeri úti stadion nézőterén, s akik kint voltak, nagyon jó iramú, izgalmas mérkőzést láthattak. Akik a tévé képernyője előtt szurkolták végig a két csapat összecsapását, talán kevésbé voltak elégedettek. Azért említjük ezt meg, mert míg a sajtó általában dicsérte a rangadót, a tévénézők közül többen azt mondták: nem volt jó a játék. Hát kétségtelen, hogy a színvonal lehetett volna jóval magasabb is, de Szófia után mennyit se vártunk!... Végig lüktető volt a tempó, s a játék gyors ritmusát, hullámzásait a tévé nézői nyilván kevésbé tudták követni, élvezni, mint azok, akik kint voltak a Megyeri úton. És, hogy küzdelem volt a javából, az elsősorban a Ferencvárosnak köszönhető, mert a zöld-fehérek sokkal többet rukkoltak ki, mint amit az utóbbi hetek formája alapján várni lehetett tőlük. Som Ferenc, a klub elnökhelyettese hétfőn lelkendezve mondta: — Remek ez az 1:0! .. . De ha 0:1 lett volna az eredmény, akkor is elismeréssel adóztam volna a fiúk nagyszerű küzdőszellemének, harcos játékfelfogásának, sőt az együttes teljesítményének is. Nem számítottam arra, hogy a szakvezetés képes lesz egy lelkileg, akaratilag ennyire összeforrt csapatot pályára küldeni. Mindenki megállás nélkül harcolt, mozgékonyak, frissek voltak a játékosok. Most már reményünk lehet arra, hogy megszerezzük a második helyet! Igen, ami elsősorban kiemelést érdemel, az a játékosok nagy igyekezete, bátorsága. A bökkenő a kemény játékban ott van, hogy a mieink erre való törekvése közben durváskodnak, törlesztenek. Vépi, Mucha, Zámbó joggal kapott figyelmeztetést, Noskó pedig örülhet, hogy Zsolt enynyivel beérte. Az újpestiek válogatottja a rangadón elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy rúgdosta Branikovitsot, ezzel elvonta a játéktól saját figyelmét, s csapatának közel sem tudott annyit segíteni, mint amennyit általában szokott. A sok szándékos szabálytalanság volt az oka annak, hogy a csapatjáték lendülete itt is, ott is gyakran megtört. Aligha vitatható, hogy ezen a mérkőzésen a Ferencváros tudatosabban, célratörőbben játszott, mint a bajnokcsapat. Taktikailag alaposan felkészültek, fegyelmezetten betartották azt, amit megbeszéltek, elterveztek, s ráadásul játék közben üresen variáltak is. Bebizonyították, nem szükséges feltétlenül VM-rendszerben — öt csatárral — játszani ahhoz, hogy egy csapat a biztonságos védekezés mellett, támadni is tudjon. A Fradi lényegében 1—4—2—3- at játszott. Bálint főleg Benére, Juhász pedig Dunai II-re ügyelt, Páncsics mögöttük területet védett, a középpályán pedig Rákosi és Mucha bátran ütközött Dunai Edével és Zámbóval, s ha megszerezték a labdát, megmozdult az egész csapat, mégpedig úgy, hogy aki csak tehette, mértéktartó módon felment, lépcsőzetesen tagozódott. Juhász például nemegyszer bátran támadásokat indított — például a győztes gól előtt is —, s megtette ezt Bálint is. S nagyon ügyesen, jobbára az rohant fel, akinek az embere visszahúzódott, s ha nem ez volt a helyzet, akkor gyorsan kisegítették egymást. Juhász, aki valamikor csatár volt, s kombinációban, cselezésben jártasabb, jobban passzol, mint Bálint, s a góllövéshez is jobban ért, többször vállalkozott előretörésre, s ilyenkor Bálint és Páncsics is jobban ügyelt a szorosabb védekezésre. Az Újpesti Dózsa azért érdemel dicséretet, mert noha már biztos bajnoknak tekintheti magát, presztízsmérkőzésnek szánta ezt a rangadót, s mindenképpen győzni akart! Csapatjátéka azonban nem volt elég folyamatos, mert az újpesti csatárok ezúttal, részben a vendégek állhatatos, szívós játékfelfogása miatt, nem tudták érvényesíteni az erényeiket — jövő- és cselezőkészség, kombinációkban való gazdagság, egyéni bravúr stb. — és képtelenek voltak a hazai légkör kamatoztatására. De így is tarsolyukban érezhették az egyik pontot a végig döntetlen színezetű mérkőzésen ! És milyen érdekes, a két pont sorsát végülis egy olyan játékos döntötte el, aki Füsivel együtt mérsékelten játszott: Szőke! Egy villámgyors támadás, a Dózsa bal oldali védelmének megtorpanása elég volt ahhoz, hogy a fürgelábú jobbszélső megugorjon, s bravúrosan a bal felső sarokba bombázza a labdát. Ez a mozzanat nagyszerű csatárteljesítmény volt, hiszen mások sokkal kedvezőbb helyzetből, közelebbről sem tudtak a hálóba találni. Nem csoda, hogy Szőke nehezen tudott kitörni az ölelgetők gyűrűjéből. Újra nyílt a verseny a második helyért, mégpedig három csapat között — Ferencváros, Vasas, Bp. Honvéd —, hiszen lesz még egy Vasas— Újpesti Dózsa, Ferencváros—Bp. Honvéd, Vasas—MTK és egy Bp. Honvéd—Vasas mérkőzés is! És ha azt is számításba veszszük, hogy nagy lesz a versenyfutás a legjobb vidéki csapat címéért a Salgótarján és a Tatabánya között, akkor elmondhatjuk: érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik a bajnokság hajrája! A Fradi is, a Dózsa is elszántan küzdött. Branikovitsot talán még soha nem láttuk ilyen harcosan, nagy akarattal játszani. Egy tucatszor felrúgták, de most nem méltatlankodott, hanem fölállt, s ment tovább, csupán egyszer ragadtatta el magát Noskóval szemben. Feljegyeztük Nem Volt elég . A közelmúltban két labdarúgót is sújtott agyon a villám. Kisst, a Budafoki MTK-Kinizsit és Szucsányit, az MTK játékosát. Az MLSZ közmegelégedésre hozta meg ezek után határozatát: ha dörög és válámlik, nem szabad megrendezni a mérkőzést, vagy ha már tart a találkozó, akkor félbe kell szakítani. Hegyes — az MTK—Tatabánya viadal játékvezetője — mégis végig lejátszatta a bajnoki összecsapást. Pedig dörgött, villámlott, és az MTK-játékosok közül nem egy — élénken emlékezve Szucsányi András tragikus halálára — megrettenve guggolt le egy-egy villám után, vagy a villámlást követő dörejre. Hegyes, szemmel láthatóan, bátran viselte az égzengést, holott — nem volt joga bátornak lenni! Bármennyire fontos is, hogy a bajnokság ne szakadozzon szét, nemaradjanak el bajnoki mérkőzések — az emberélet drágább, többet ér a bajnokság folyamatosságánál. Jó lenne, ha ezt minden játékvezető tudomásul venné! A megbízhatóság többet ér! Bányász válogatott kapusát most már országszerte nagy tehetségű kapusnak tartják a szakemberek. Fiatal, magas, ruganyos, bátor, jószemű és — ha odafigyel — biztos kezű. Ezzel az utóbbival azonban időnként baj van. Mármint a biztos kezűséggel. Az MTK elleni mérkőzésen is védett két „nagy labdát” is, aztán megfosztotta csapatát egy ponttól. Miközben felment Kunszt szabadrúgására, már azt figyelte, hová dobja ki a labdát? A labdát azonban már csak középkezdéshez dobhatta ki.. . Ez az eset is azt bizonyítja, amit már oly sokan emlegettek Rothermellel kapcsolatban: a jó kapus fő erénye a megbízhatóság! Ez a tulajdonság többet ér, mint a látványos és bravúros legénykedés. A hazai fiósző Dunaújvárosban legalább tíz** " szer előfordult a kétszer 45 perc alatt, hogy valamelyik pécsi játékos teljesen egyedül tört a hazaiak kapujára, s amikor rúgni akart, nem volt sehol sem a labda. Azaz volt. Néhány méterrel hátrébb, valamelyik tócsában. Egy néző, áld egyébként sokat bosszankodott a Kohász mérsékelt játéka miatt, az egyik ilyen labdaelvesztéses jelenet után nem kis iróniával jegyezte meg: „Most már értem, mi a hazai pálya előnye! A pocsolyák is velünk játszanak, s ők a legjobbak a védelemben . . Tpffi ni fittuFtsk A komlói pályán tető alatt ültek MCIU llflfCC UléUtím az eflzgyE, az orvosok, a gyúrók, a cserejátékosok. Zuhogott az eső, de rájuk szinte egyetlen csepp sem hullt, mert a Kossuth Bányaüzem vezetői és a Gagarin szocialista brigád tagjai ízléses, átlátszó műanyagborítású kis fülkét eszkábáltak a kispadok fölé. A komlói kezdeményezés dicséretes. Követhetnék más pályákon is. Győzelm 22 év után A Ferencváros—Újpest mérkőzéseket a Népstadion megnyitója után, egészen 1968-ig bezárólag, majd mindig a Népstadionban rendezték, még akkor is, amikor az Újpesti Dózsa volt a pályaválasztó. Most Újpesten játszottak, s ott 1949. szeptember 18-án nyert utoljára a Ferencváros. 40 ezer néző előtt, az azóta elhunyt Palásti vezette akkor a rangadót. A Ferencvárosban a többi között szerepelt Lakat, Kispéter, Mészáros, az újpestieknél Nagymarosi, Várnai stb. 4:1-re nyertek akkor a zöld-fehérek. A mostani vereséggel megszakadt a lila-fehérek 1970—71. évi hazai veretlenségi sorozata is, pedig még azt is hozzá lehet tenni, hogy az Ú. Dózsa vajmi ritkán kapott ki otthon a legutóbbi években. 1962—63: Pécsi Dózsa 0:3. Utána ötéves veretlenségi sorozat. 1968: Csepel 1:2. 1969: Tatabánya 1:2. Még egy érdekesség: a Ferencváros 1967 óta most nyert először az V. Dózsa ellen, azóta ugyanis még a Népstadionban sem sikerült ellene győznie. A Csepelnek Az esőre hajló délutánon is sokan kimentek a salgótarjáni sporttelepre. Nem véletlenül. A tavaszi idényben három fővárosi együttes, az Újpesti Dózsa, a Vasas és az MTK vendégeskedett a Karancs alján, s mindhárom gárda megviselten, pont nélkül tért vissza Budapestre. Utolsónak a Csepel következett, s a szurkolók természetesen látni akarták, amint a vasgyáriak is lógó orral kullognak le a játéktérről, osztozva elődeik keserű sorsában. A játék úgy indult, ahogy azt a hazai hívők elképzelték. Az SBTC beszorította ellenfelét a kapuja elé, s minden pillanatban várható volt a gól. A labda kerülgette Fatér kapuját, s a csepeli védők nem győzték kapkodni a levegőt. Végül negyedóra után megszületett a gól is. Persze egészen másképpen, mint ahogyan azt a többség várta. A „Stécé” rohamozott, s az ostromlók száma egyre nőtt a kapu előtt. Ott voltak a visszahúzódott csepeli csatárok is, de még a tarjáni védelemből is akadt ember. A félpálya táján csak Gondár és Csordás szerénykedett, akikre nem sokat bedöntöttek a hazaiak. Nos, ez a két támadó produkálta a gólt, két húzásból. A hazai lendületet aztán az időközben megérkezett vihar fékezte csak le. Olyannyira, hogy negyedóráig kénytelenek voltak a csapatok az öltözőbe húzódni. A közönség viszont kitartott. Ázott, zengett felette az ég, de nem mozdult a helyéről. Az egyenlítő gólt óriási ováció fogadta, de a második félidőben már voltak időszakok, amikor a vendégek beleuntak a saját kapujuk előtti játékba, s vezettek néhány támadást! Változatosabb, lendületesebb lett méginkább a küzdelem. Sokszor bizony szikrázott a levegő egyegy összecsapás után, de szerencsére a szándékos „belépők” ida számban fordultak csak elő. Az újabb csepeli gól láthatóan meghökkentette a bányászcsapatot. Talán az volt az első pillanat, amikor rádöbbentek arra, hogy ezen a mérkőzésen veszteni is lehet!... Nagy hajrát vágtak ki, de a csepeli védelem „elbarikádozta” kapuját. A mérkőzés végén, amikor a két edző kezet fogott, természetesen Keszthelyi Mihály arca mosolygott. Sportszerű volt, amikor megjegyezte: — Ti támadtatok többet, mégis nekünk sikerült egy góllal többet rúgnunk. Moór Ede kesernyésen bólintott rá. És az öltözőben sem szidta játékosait. — Ne lógassák az orrukat, ebben a játékban ki is lehet kapni. Küzdöttek, igyekeztek, mégsem sikerült. Hogy voltak hibák? Ezeket majd igyekszünk kiküszöbölni... — mondta a meccs végén. Igen. Ebben a játékban időnként a vereséget is be kell kalkulálni. A kivételesen jó szériában levő SBTC-nek is. Félidőben, az MTK-pályán... A bokán felül érő tócsát fűrészporral szerették volna feliltatni. Egy kosár azonban még a kapuk előtti terület „kezeléséhez” is kevésnek bizonyult. (MTI Fotó : Petrovics László felv.) A forduló főszereplői: a víz, a labda és az agyonázott, sokat csúszkáló játékosok. A képen Kozma csatázik Várhelyivel és a pocsolyával... (MTI Fotó : Kovács Gyula felv.) Videoton-gondokról — őszintén Nyílt titok, hogy a Videoton mestere Kovács Imre — szerződésének lejárta előtt — az Újpesti Dózsába tart. Eddig a lila-fehérek vezetői nyilatkoztak ebben a kérdésben, s hallatta szavát a Videoton elnöksége is. Bárhogyan is alakul az edzőkérdés az Újpesti Dózsában és a Videotonnál, egy bizonyos: nem jó, ha idény közben folynak a tárgyalások! Most már Sorozatbanláttuk a Videotont játszani. Úgy tűnik, néhányan nem játszanak annyira fegyelmezetten, jól, mint korábban. Olyan labdarúgók — mint például Nagy III — követnek el fegyelmezetlenséget, akikkel, úgy tudjuk, korábban nem volt különösebb baj. A csapat egyes tagjaiban, ha csak tudat alatt is, de felütötte a fejét valamiféle hányavetiség. Talán azt gondolják: „A mester úgy is elmegy. Már nem kell annyira odafigyelni, arra, amit mond.” A szakosztály vezetői, s a józanul gondolkodó játékosok természetesen mindent elkövetnek azért, hogy rend legyen a csapat háza táján. Ezért örült mindenki olyan nagyon a Haladás elleni győzelemnek. Abban bíznak az egyesület irányítói, hogy túl vannak a krízisen, s a hátralevő mérkőzéseken végleg elsimulnak az ellentétek. A csapat még háromszor játszik otthon, a Tatabányát, a Diósgyőrt és a Salgótarjánt fogadja, csupán egyszer megy idegenbe, mégpedig június 20-án, a Megyeri útra! A Videoton szakvezetői örömmel beszéltek arról, hogy eddig nyolc (!) játékosuk szerepelt az A-, illetve az A-válogatottban. Nagyon bíznak abban, hogy sikerül jó középcsapattá formálni együttesüket, s a maguk területén segíteni tudják az egyetemes magyar labdarúgást. Az edző körüli csendes hullámverést múló dolognak tartják, s remélik, bárhogyan is alakulnak a dolgok az idény befejezése után, a jó viszony, amely a közös munka során az edző és az egyesület között kialakult, továbbra is fennmarad! > Kedd, 1971. június 1. 3 I Bi azt mondjuk, hogy a Diósgyőr—Vasas mérkőzés viharos volt, akkor ezt, ezúttal , sajnos, képletesen is kell értenünk. Nemcsak az ég zengett, hanem a lelátó is, méghozzá olyan megjegyzésektől, bekiabálásoktól, szavalókórusoktól, amelyekre aligha illik a sportszerű jelző és amelyek egyáltalán nem vetnek jó fényt a hazai közönségre. Tény, hogy a pályán kezdődött, Kolláth és Molnár Dezső „magánjelenetével”, majd utána még egy-két kakaskodással, de a játéktéren Müncz rendet tudott csinálni és végeredményben zavartalanul, a megfelelő keretek között zajlott le a mérkőzés. Amit azonban a nézők egy része művelt a mérkőzés folyamán, főleg pedig utána, arról ismét szót kell ejteni. Az egyik magáról megfeledkezett hazai szurkoló újságpapírba csomagolt, törött szódásüveget dobott a levonuló játékvezető felé, s tettének elítélendő voltát egyáltalán nem menti, hogy hazai rendezőt talált fejbe. A Vasas-játékosokat a szidalmak özönével árasztották el, minősíthetetlen jelzőkkel illették mind a három bírót, a vendégcsapat autóbuszát is fújolások és nyomdafestéket nem tűrő megjegyzések kíséretében engedték útjára. A rendezők mindent megtettek, de annyi embert képtelenek voltak jobb belátásra bírni. Igen elszomorító dolog, hogy a diósgyőri közönség nem tud rendet tartani sorai közt, s a magáról megfeledkezett kisebbség magatartása rossz színben tünteti fel a többséget is. A Vasas nem szolgált rá erre a sportszerűtlen fogadtatásra, s még kevésbé a játékvezető, a hazai csapat veresége fölött érzett keserűség levezetésének nem ez a módja. És mivel mindez már nem először történt meg Diósgyőrött, nem ártana, ha a szurkolók elgondolkodnának a sportszerű vendéglátás kritériumai fölött, a vezetők pedig azon, hogy miként tudnának rendet és egészséges légkört teremteni stadionjuk lelátóján!