Népsport, 1971. június (27. évfolyam, 129-153. szám)

1971-06-01 / 129. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÓ Célratörőbben játszott a Fradi! Érdekesnek ígérkezik a bajnokság hajrája Fortuna kegyeibe fogadta a rangadót, mert míg vasárnap zuhogó esőben, dörgés, villám­lás, égiháború közepette, úgy­szólván sötétben küzdöttek a csapatok, szombaton nagyszerű volt az időjárás, kitűnő a talaj. Elég sokan voltak a Megyeri úti stadion nézőterén, s akik kint voltak, nagyon jó iramú, izgal­mas mérkőzést láthattak. Akik a tévé képernyője előtt szurkol­ták végig a két csapat össze­csapását, talán kevésbé voltak elégedettek. Azért említjük ezt meg, mert míg a sajtó általában dicsérte a rangadót, a tévé­nézők közül többen azt mond­ták: nem volt jó a játék. Hát kétségtelen, hogy a színvonal lehetett volna jóval magasabb is, de Szófia után m­ennyit se vártunk!... Végig lüktető volt a tempó, s a játék­ gyors ritmusát, hul­lámzásait a tévé nézői nyilván kevésbé tudták követni, élvezni, mint azok, akik kint voltak a Megyeri úton. És, hogy küzde­lem volt a javából, az elsősor­ban a Ferencvárosnak köszön­hető, mert a zöld-fehérek sok­kal többet rukkoltak ki, mint amit az utóbbi hetek formája alapján várni lehetett tőlük. Som Ferenc, a klub elnökhelyet­tese hétfőn lelkendezve mondta: — Remek ez az 1:0! .. . De ha 0:1 lett volna az eredmény, ak­kor is elismeréssel adóztam volna a fiúk nagyszerű küzdő­­szellemének, harcos játékfelfo­gásának, sőt az együttes teljesít­ményének is. Nem számítottam arra, hogy a szakvezetés képes lesz egy lelkileg, akaratilag ennyire összeforrt csapatot pá­lyára küldeni. Mindenki meg­állás nélkül harcolt, mozgéko­nyak, frissek voltak a játékosok. Most már reményünk lehet arra, hogy megszerezzük a második helyet! Igen, ami elsősorban kieme­lést érdemel, az a játékosok nagy igyekezete, bátor­sága. A bökkenő a kemény játék­ban ott van, hogy a mieink erre való törekvése közben dur­­váskodnak, törlesztenek. Vépi, Mucha, Zámbó joggal ka­pott figyelmeztetést, Noskó pe­dig örülhet, hogy Zsolt eny­­nyivel beérte. Az újpestiek vá­logatottja a rangadón elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy rúg­­dosta Branikovitsot, ezzel el­vonta a játéktól saját fi­gyelmét, s csapatának közel sem tudott annyit segíteni, mint amennyit általában szokott. A sok szándékos szabálytalanság volt az oka annak, hogy a csa­patjáték lendülete itt is, ott is gyakran megtört. Aligha vitatható, hogy ezen a mérkőzésen a Ferencváros t­u­­datosabban, célratö­rőbben játszott, mint a baj­nokcsapat. Taktikailag alaposan felkészültek, fegyelmezetten be­tartották azt, amit megbeszél­tek, elterveztek, s ráadásul já­ték közben üresen variáltak is. Bebizonyították, nem szükséges feltétlenül VM-rendszerben — öt csatárral — játszani ahhoz, hogy egy csapat a biztonságos védekezés mellett, támadni is tudjon. A Fradi lényegében 1—4—2—3- at játszott. Bálint főleg Benére, Juhász pedig Dunai II-re ügyelt, Páncsics mögöttük területet vé­­­dett, a középpályán pedig Rá­kosi és Mucha bátran ütközött Dunai Edével és Zámbóval, s ha megszerezték a labdát, megmozdult az egész csapat, mégpedig úgy, hogy aki csak te­hette, mértéktartó módon fel­ment, lépcsőzetesen tagozódott. Juhász például nemegyszer bát­ran támadásokat indított — pél­dául a győztes gól előtt is —, s megtette ezt Bálint is. S nagyon ügyesen, jobbára az rohant fel, akinek az embere visszahúzó­dott, s ha nem ez volt a hely­zet, akkor gyorsan kisegítették egymást. Juhász, aki valamikor csatár volt, s kombinációban, cselezésben jártasabb, jobban passzol, mint Bálint, s a góllö­véshez is jobban ért, többször vállalkozott előretörésre, s ilyenkor Bálint és Páncsics is jobban ügyelt a szorosabb vé­dekezésre. Az Új­pesti Dózsa azért ér­demel dicséretet, mert noha már biztos bajnoknak tekintheti ma­gát, presztízsmérkőzés­nek szánta ezt a rangadót, s mindenképpen győzni akart! Csapatjátéka azonban nem volt elég folyamatos, mert az újpesti csatárok ezúttal, részben a ven­dégek állhatatos, szívós játékfel­fogása miatt, nem tudták érvé­nyesíteni az erényeiket — jövő- és cselezőkészség, kombinációk­ban való gazdagság, egyéni bra­vúr stb. — és képtelenek voltak a hazai légkör kamatoztatására. De így is tarsolyukban érezhették az egyik pontot a végig döntetlen színezetű mér­kőzésen ! És milyen érdekes, a két pont sorsát végülis egy olyan játé­kos döntötte el, aki Füsivel együtt mérsékelten játszott: Szőke! Egy villámgyors táma­dás, a Dózsa bal oldali védel­mének megtorpanása elég volt ahhoz, hogy a fürgelábú jobb­szélső megugorjon, s bravúrosan a bal felső sarokba bombázza a labdát. Ez a mozzanat nagysze­rű csatárteljesítmény volt, hiszen mások sokkal kedvezőbb hely­zetből, közelebbről sem tudtak a hálóba találni. Nem csoda, hogy Szőke nehezen tudott kitörni az ölelgetők gyűrűjéből. Újra nyílt a verseny a második helyért, még­pedig három csapat között — Ferencváros, Vasas, Bp. Honvéd —, hiszen lesz még egy Vasas— Újpesti Dózsa, Ferencváros—Bp. Honvéd, Vasas—MTK és egy Bp. Honvéd—Vasas mérkőzés is! És ha azt is számításba vesz­­szük, hogy nagy lesz a verseny­­futás a legjobb vidéki csapat címéért a Salgótarján és a Ta­tabánya között, akkor elmond­hatjuk: érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik a bajnokság hajrája! A Fradi is, a Dózsa is elszántan küzdött. Branikovitsot talán még soha nem láttuk ilyen harcosan, nagy akarattal játszani. Egy tucatszor felrúgták, de most nem méltat­lankodott, hanem fölállt, s ment tovább, csupán egyszer ragad­tatta el magát Noskóval szem­ben. Feljegyeztük Nem Volt elég . A közelmúltban két labdarúgót i­s sújtott agyon a villám. Kisst, a Budafoki MTK-Kinizsi­t és Szucsányit, az MTK játékosát. Az MLSZ közmegelégedésre hozta meg ezek után határo­zatát: ha dörög és válámlik, nem szabad megrendezni a mérkőzést, vagy ha már tart a találkozó, akkor félbe kell szakítani. Hegyes — az MTK—Tatabánya viadal játékveze­tője — mégis végig lejátszatta a bajnoki összecsapást. Pe­dig dörgött, villámlott, és az MTK-játékosok közül nem egy — élénken emlékezve Szucsányi András tragikus ha­lálára — megrettenve guggolt le egy-egy villám után, vagy a villámlást követő dörejre. Hegyes, szemmel láthatóan, bátran viselte az égzengést, holott — nem volt joga bá­tornak lenni! Bármennyire fontos is, hogy a bajnokság ne szakadozzon szét, ne­­maradjanak el bajnoki mérkőzések — az emberélet drágább, többet ér a bajnokság folyama­tosságánál. Jó lenne, ha ezt minden játékvezető tudomá­sul venné! A megbízhatóság többet ér! Bányász válogatott kapusát most már országszerte nagy tehet­ségű kapusnak tartják a szakemberek. Fiatal, magas, ruga­nyos, bátor, jószemű és — ha odafigyel — biztos kezű. Ez­zel az utóbbival azonban időnként baj van. Mármint a biz­tos kezűséggel. Az MTK elleni mérkőzésen is védett két „nagy labdát” is, aztán­­ megfosztotta csapatát egy ponttól. Miközben felment Kunszt szabadrúgására, már azt figyelte, hová dobja ki a labdát? A labdát azonban már csak közép­kezdéshez dobhatta ki.. . Ez az eset is azt bizonyítja, amit már oly sokan emlegettek Rothermellel kapcsolatban: a jó kapus fő erénye a megbízhatóság! Ez a tulajdonság többet ér, mint a látványos és bravúros­­ legénykedés. A hazai fiósző Dunaújvárosban legalább tíz­** "­­ szer előfordult a kétszer 45 perc alatt, hogy valamelyik pécsi játékos teljesen egye­dül tört a hazaiak kapujára, s amikor rúgni akart, nem volt sehol sem a labda. Azaz volt. Néhány méterrel hát­rébb, valamelyik tócsában. Egy néző, áld egyébként so­kat bosszankodott a Kohász mérsékelt játéka miatt, az egyik ilyen labdaelvesztéses jelenet után nem kis iróniá­val jegyezte meg: „Most már értem, mi a hazai pálya előnye! A pocsolyák is velünk játszanak, s ők a legjob­bak a védelemben . . Tpffi ni fitt­uFtsk­ A komlói pályán tető alatt ültek MCIU llflfCC UléUtím az eflzgyE, az orvosok, a gyúrók, a cserejátékosok. Zuhogott az eső, de rájuk szinte egyetlen csepp sem hullt, mert a Kossuth Bányaüzem vezetői és a Gagarin szocialista brigád tagjai ízléses, átlátszó műanyag­borítású kis fülkét eszkábáltak a kispadok fölé. A komlói kezdeményezés dicséretes. Követhetnék más pályákon is. Győzelm 22 év után A Ferencváros—Újpest mér­kőzéseket a Népstadion meg­nyitója után, egészen 1968-ig be­zárólag, majd mindig a Nép­stadionban rendezték, még ak­kor is, amikor az Újpesti Dózsa volt a pályaválasztó. Most Új­pesten játszottak, s ott 1949. szeptember 18-án nyert utoljá­ra a Ferencváros. 40 ezer né­ző előtt, az azóta elhunyt Pa­lásti vezette akkor a rangadót. A Ferencvárosban a többi kö­zött szerepelt Lakat, Kispéter, Mészáros, az újpestieknél Nagymarosi, Várnai stb. 4:1-re nyertek akkor a zöld-fehérek. A mostani vereséggel megsza­kadt a lila-fehérek 1970—71. évi hazai veretlenségi sorozata is, pedig még azt is hozzá lehet tenni, hogy az Ú. Dózsa vajmi ritkán kapott ki otthon a leg­utóbbi években. 1962—63: Pécsi Dózsa 0:3. Utána ötéves veret­lenségi sorozat. 1968: Csepel 1:2. 1969: Tatabánya 1:2. Még egy érdekesség: a Ferencváros 1967 óta most nyert először az V. Dózsa ellen, azóta ugyanis még a Népstadionban sem sikerült ellene győznie. A Csepelnek Az esőre hajló délutánon is sokan kimentek a salgótarjáni sporttelepre. Nem véletlenül. A tavaszi idényben három fő­­városi együttes, az Újpesti Dó­zsa, a Vasas és az MTK ven­dégeskedett a Karancs alján, s mindhárom gárda megviselten, pont nélkül tért vissza Buda­pestre. Utolsónak a Csepel kö­vetkezett, s a szurkolók ter­mészetesen látni akarták, amint a vasgyáriak is lógó orral kullognak le a játéktérről, osz­tozva elődeik keserű sorsában. A játék úgy indult, ahogy azt a hazai hívők elképzelték. Az SBTC beszorította ellenfelét a kapuja elé, s minden pillanat­ban várható volt a gól. A labda kerülgette Fatér kapuját, s a csepeli védők nem győzték kap­kodni a levegőt. Végül negyedóra után meg­született a gól is. Persze egé­szen másképpen, mint ahogyan azt a többség várta. A „Stécé” rohamozott, s az ostromlók szá­ma egyre nőtt a kapu előtt. Ott voltak a visszahúzódott csepe­li csatárok is, de még a tar­jáni védelemből is akadt em­ber. A félpálya táján csak Gondár és Csordás szerényke­dett, akikre nem sokat bedön­töttek a hazaiak. Nos, ez a két támadó produkálta a gólt, két húzásból. A hazai lendületet aztán az időközben megérkezett vihar fékezte csak le. Olyannyira, hogy negyedóráig kénytelenek voltak a csapatok az öltözőbe húzódni. A közönség viszont kitartott. Ázott, zengett felette az ég, de nem mozdult a he­lyéről. Az egyenlítő gólt óriási ová­ció fogadta, de a második fél­időben már voltak időszakok, amikor a vendégek beleuntak a saját kapujuk előtti játékba, s vezettek néhány támadást! Vál­tozatosabb, lendületesebb lett méginkább a küzdelem. Sokszor bizony szikrázott a levegő egy­­egy összecsapás után, de sze­rencsére a szándékos „belé­pők” ida számban fordultak csak elő. Az újabb csepeli gól látható­an meghökkentette a bányász­csapatot. Talán az volt az első pillanat, amikor rádöbbentek ar­ra, hogy ezen a mérkőzésen veszteni is lehet!... Nagy haj­rát vágtak ki, de a csepeli vé­delem „elbarikádozta” kapu­ját. A mérkőzés végén, amikor a két edző kezet fogott, termé­szetesen Keszthelyi Mihály arca mosolygott. Sportszerű volt, amikor megjegyezte: — Ti támadtatok többet, mégis nekünk sikerült egy gól­lal többet rúgnunk. Moór Ede kesernyésen bólin­tott rá. És az öltözőben sem szidta játékosait. — Ne lógassák az orrukat, ebben a játékban ki is lehet kapni. Küzdöttek, igyekeztek, mégsem sikerült. Hogy voltak hibák? Ezeket majd igyekszünk kiküszöbölni... — mondta a meccs végén. Igen. Ebben a játékban időnként a vereséget is be kell kalkulálni. A kivételesen jó szériában levő SBTC-nek is. Félidőben, az MTK-pályán... A bokán felül érő tócsát fűrészporral szerették volna feliltatni. Egy kosár azonban még a kapuk előtti terület „kezeléséhez” is kevésnek bizonyult. (MTI Fotó : Petrovics László felv.) A forduló főszereplői: a víz, a labda és­­ az agyonázott, sokat csúszkáló játékosok. A képen Kozma csatázik Várhelyivel és a­­ pocsolyával... (MTI Fotó : Kovács Gyula felv.) Videoton-gondokról — őszintén Nyílt titok, hogy a Videoton mestere Kovács Imre — szer­ződésének lejárta előtt — az Újpesti Dózsába tart. Eddig a lila-fehérek vezetői nyilatkoztak ebben a­ kérdésben, s hallatta szavát a Videoton elnöksége is. Bárhogyan is alakul az edzőkér­dés az Újpesti Dózsában és a Videotonnál, egy bizonyos: nem jó, ha idény közben folynak a tárgyalások! Most már Soroza­tban­­láttuk­ a Videotont játszani. Úgy tűnik, néhányan nem játszanak annyi­ra fegyelmezetten, jól, mint ko­rábban. Olyan labdarúgók — mint például Nagy III — követ­nek el fegyelmezetlenséget, akikkel, úgy tudjuk, korábban nem volt különösebb baj. A csa­pat egyes tagjaiban, ha csak tu­dat alatt is, de felütötte a fejét valamiféle hányavetiség. Talán azt gondolják: „A mester úgy is elmegy. Már nem kell annyi­ra odafigyelni, arra, amit mond.” A szakosztály vezetői, s a jó­zanul gondolkodó játékosok ter­mészetesen mindent elkövetnek azért, hogy rend legyen a csapat háza táján. Ezért örült minden­ki olyan nagyon a Haladás el­leni győzelemnek. Abban bíznak az egyesület irányítói, hogy túl vannak a krízisen, s a hátra­levő mérkőzéseken végleg elsi­mulnak az ellentétek. A csapat még háromszor játszik otthon, a Tatabányát, a Diósgyőrt és a Salgótarjánt fogadja, csupán egyszer megy idegenbe, mégpe­dig június 20-án, a Megyeri út­ra! A Videoton szakvezetői öröm­mel beszéltek arról, hogy eddig nyolc (!) játékosuk szerepelt az A-, illetve­ az A-válogatottban. Nagyon bíznak abban, hogy si­kerül jó középcsapattá formálni együttesüket, s a maguk terü­letén segíteni tudják az egye­temes magyar labdarúgást. Az edző körüli csendes hullámverést múló dolognak tartják, s remé­lik, bárhogyan is alakulnak a dolgok az idény befejezése után, a jó viszony, amely a közös munka során az edző és az egyesület között kialakult, to­vábbra is fennmarad! > Kedd, 1971. június 1. 3 I Bi azt mondjuk, hogy a Diósgyőr—Va­­sas mérkőzés viharos volt, akkor ezt, ezúttal , sajnos, képletesen is kell értenünk. Nem­csak az ég zengett, hanem a lelátó is, méghozzá olyan megjegyzésektől, bekiabálá­soktól, szavalókórusok­tól, amelyekre aligha il­lik a sportszerű jelző és amelyek egyáltalán nem vetnek jó fényt a hazai kö­zönségre. Tény, hogy a pályán kez­dődött, Kolláth és Molnár Dezső „magánjelenetével”, majd utána még egy-két kakaskodással, de a játék­téren Müncz rendet tudott csinálni és végeredményben zavartalanul, a megfelelő keretek között zajlott le a mérkőzés. Amit azonban a nézők egy része művelt a mérkő­zés folyamán, főleg pedig utána, arról ismét szót kell ejteni. Az egyik magáról megfeledkezett hazai szur­koló újságpapírba csoma­golt, törött szódásüveget dobott a levonuló játékveze­tő felé, s tettének elítélendő voltát egyáltalán nem menti, hogy­­ hazai ren­dezőt talált fejbe. A Vasas-játékosokat a szidalmak özönével árasz­tották el, minősíthetetlen jelzőkkel illették mind a három bírót, a vendégcsapat autóbuszát is fújolások és nyomdafestéket nem tűrő megjegyzések kíséretében engedték útjára. A rendezők mindent meg­tettek, de annyi embert képtelenek voltak jobb be­látásra bírni. Igen elszomorító dolog, hogy a diósgyőri közönség nem tud rendet tartani so­rai közt, s a magáról meg­feledkezett kisebbség maga­tartása rossz színben tünte­ti fel a többséget is. A Va­sas nem szolgált rá erre a sportszerűtlen fogadtatásra, s még kevésbé a játékveze­tő, a hazai csapat veresége fölött érzett keserűség leve­zetésének nem ez a módja. És­ mivel mindez már nem először történt meg Diósgyőrött, nem ártana, ha a szurkolók elgondolkodná­nak a sportszerű vendéglá­tás kritériumai fölött, a ve­zetők pedig azon, hogy mi­ként tudnának rendet és egészséges légkört teremteni stadionjuk lelátóján!

Next