Népsport, 1978. április (34. évfolyam, 77-102. szám)
1978-04-30 / 102. szám
XXXIV. 102. ♦ 1978. április 30NÉPSPORT 5 T ELJES ÉLET Portrévázlat egy bányásszá lett válogatott kapusról Hosszúra nyúlt rés fölött még február végén is láttak délnek húzó vadlibacsapatotót. A márnai, abaligeti, orfűi asszonyok is hiába járták a Mecsek déli lejtőit, március közepéig nem terült hóvirág a pécsi piacra. Azt a kemény, hosszú telet a várakozás bizsergető melegsége enyhítette. Jeges fagyban, sűrű hóesésben is százával álldogáltak az emberek a Széchenyi téren, várták a híreket, fogadásokat kötöttek, nagyokat legyintettek, körbe állták a jólértesülteket, a titokzatosan mosolygókat, tovább adták, amit megtudtak, így aztán minden információ, mely ..." csapatról érkezett, órák lőitt bejárna a várost. A diákok leszegett fejjel, hónuk alá csapott iskolatáskával rohantak tanítás után a Tüzér utcai pályára, órákig toporogtak a zöldre festett korlátok mögött, nehogy egyetlen percet is elmulasszanak a futballisták edzéséből. S aki szerencsés volt, aki elcsípett valami hírt, rohanhatott vissza a Széchenyi térre, hogy a szélre, jégre, fagyra fittyet hányó törzsszurkolóknak elújságolja. Szép, hősi, szívdobogtató napok voltak A szurkolókat határtalan önbizalom feszítette. Volt valami gyermekien szép abban, ahogy a csapatot magukénak érezték és vallották már akkor is, amikor ez a csapat — a Pécsi Dózsa — tulajdonképpen még nem is létezett. Irányított átigazolással jöttek a játékosok a Pécsi Tokomotívból, Bányászból, PEAC-ból, Komlóról, Székesfehérvárról, Budapestről. Azzal sem törődött senki, hogy az NB I-es besorolást is ajándékba, a Kőbányai Dózsa jogán kapta Pécs. Azokban a napokban láttam először Danka Imrét. A havat csak a Tüzér utcai pálya egynegyedéről kotorták le, a lila melegítős játékosok a sziklakeményre fagyott salakon botladoztak, kerülgették egymást. Lövések süvöltöttek a kapu felé, ahol egy nyúlánk, szökésbarna fiatalember röpködött. Gimnazista társaimmal tátott szájjal bámultuk, s magunkban alighanem megkérdőjeleztük Török Elemér tanár úr fizikatételeit. A tömegvonzást elsősorban, mert úgy tűnt, erre a fiatalemberre ez érvényes a legkevésbé. Mintha nem lett volna súlya, mintha nem kötődne a földhöz. Különben hogyan pattanhatna fel, repülhetne a túlsó sarokba, s aztán ugyanazzal a lendülettel vissza, hogy Keszler „Matyi" bődületes lövését tornázza ki a léc alól? Ha jól emlékszem, kell lennie egy füzetnek is Danka autogramjával abból az időből. Mindenféle emlékek kavarognak. Huszonhárom tórS villannak fel, nem időrendi sorrendben, hanem rendszertelenül, ahogy a képzelet hozza. S ahogyan a táj is változik. Jobbról elmaradnak a Mecsek szelíd lankái, a nyiladozó szőlőskertek, az égőrózsaszín őszibarackosok, a szerpentin meredek ormok és mély völgyek szegélyén kanyarog, az út mentén patak rohan, a fehéren tajtékzó víz tompa dübörgéssel zuhan aztán a szilvák közé, a mélybe. Idefönt, a Jakabhegy hágói között már nem érezni a mediterrán napsütést, a zöldellő erdőben még hófoltok is vannak. De a levegő kristálytiszta, a kitárulkozó panoráma vad szépsége megállít, lélegzetet sem vesz el az ámulattól. A fák közül gépek morajaszűrődik át, a zöldből vasbeton épülettömbök bomlanak elő, ám nem érz el disszonanciát, mert az uralkodó szín a zöld és az ég kékje, s mert a gépi zajjal együtt hangzik a madárfütty. A Mecseki Ércbánya Vállalat négyes üzeménél vagyunk-Műszakváltás lehet, az eligazítóba beszűrődik a kas dübörgése, hunyorgó szemű bányászok lépnek ki a csapóajtó mögül. Útbaigazítanak: Danikát at, emeleten találom. Közben két ismerős arc: dr. Györkő Antal, egykori olimpiai válogatott labdarúgó, az üzem jogtanácsosa és Lovász Lázár, a mexikói olimpia kalapácsvető-bronzérmese jön szemközt. S aztán Danka Imre. Megfestésedett, arca barázdáltabb, szemüveget visel, de ugyanolyan jellegzetesen ruganyos léptekkel jár, mint akkor . .. M.. 1855 tavaszán, • • • , amikor sérüléséből felépülve először állt a Pécsi Dózsa kapujában. Vasárnap volt, március huszadika, az ellenfél pedig a világsztárokkal kiálló Budapesti Honvéd. Lehel és Brada góljával — jól emlékszem — a Pécs nyert 2-0- ra, de a 2-5 vagy akár 2-7 is lehetett volna az eredmény, ha a nyurga kapus nem véd olyan csodálatosan. Mint azon a Tüzér utcai edzésen . . . Másnap egyetlen NB I-es mérkőzéssel a háta mögött, meghívták a B-válogatottba, öt hét múlva, az osztrák—magyaron, Bécsben, Oláh mögött ő volt a tartalék. Az emlékezetes, diadalmas másod skandináv portyán pedig már az első számú kapus. A dán Dagens Nyheter a magyarok 6-0-ás koppenhágai győzelme után két megállapítást tett: „Dániában még nem láttak labdarúgócsapatot így játszani!’’ és: „Danka, a magyar kapus fenomenális!” Még egy mérkőzésen védett a válogatottban: 1955. május 29- én, a Népstadionban, a skótok ellen. Az első félidő végén Smith, a skót középenallár gólt lőtt, közben ütközött Bankával porcleválás .. . Négy szereplés után búcsú az A-válogatottságtól. De a karrier így is szédítő, gyorsan ívelő volt. Hány életpálya tört ketté, mert váratlanul és gyorsan jött a siker, a fény. Ülünk az íróasztal két oldalán. — Nem gondolta akkor, hogy minden egyszerű és minden nagyon könnyű lesz? Hiszen huszonöt éves volt, egy város legnépszerűbb labdarúgója és válogatott? Mit tervezett azokban a napokban, hogyan szerette volna alakítani az életét? Danka megtörli a szemüvegét, töpreng. Lorriskip tulajdonképpen rm muvjt, ismerem a választ, hiszen a vállalat egyik vezetőjével, Bujtor Béla gazdaságpolitikai tanácsadóval korábban beszélgettünk arról, hogyan alakult Imre életútja, hogyan lett élsportolóból bányász, s miként lépett a munkahelyén is egyre följebb. Bujtor azelőtt egy évtizedig volt a Pécsi Dózsa labdarúgószakosztályának egyik vezetője, később, az üzemnél Danka felelte is. — Imre — mondta " nagyszerű ember! Életét céltudatosabban alakító, becsületesebben, nagyobb odaadással dolgozó élsportolót én még nem ismertem. 1951 óta párttag, az ellenforradalom leverésében nyújtott helytállásáért meglépta a Munkás—Paraszt Hatalomért Emlékérmet. De sem azt, hogy élsportoló, sem azt, hogy az egész város, a megye szerette, nem használta fel arra, hogy kényelmesebb munkakörbe kerüljön. 1956. január másodikén került a vállalathoz, azóta más munkahelye nem volt. Danka Imre fölpillant: — Operátor voltam, bányamérő, aknász. 1959-ben elvégeztem a bányaipari technikumot. Már akkor elhatároztam, hogy az ércbányához kötöm az életemet, amikor még válogatott, népszerű sportoló voltam. Számot vetettem a jövővel. Lett volna könnyebb munka, talán több pénz is. Akkor... De később? Nagy elégtétel nekem, hogy végül is jól jártam. Végigjártam a szamárlétrát, míg körletvezető-helyettes lettem. Ez nálunk már komoly beosztás, felelős poszt. Mindig hajnalban kel, valamivel öt óra után indul az autóbusz Pécsről. Háromnegyed hatkor már a munkahelyén van. Kilencig elvégzi az irodai munkát, aztán leszáll a bányába, ott van délig. Kora délután megbeszéli a váltást a délutáni műszakkal, háromkor indul haza. Lehoczki Mátyás üzemvezető és Bús János geofizikus, az üzem párttitkára, miközben jegyzetelek, közbeszólnak: — Hát a brigádod, Imre ... — Ja, igen... — mosolyodik el mackósan. — A 44. számú szocialista brigádot patronálom. Beregszászi Lászlót, Raffai Mihályt, Raffai Istvánt, Körösi Andrást, Szepesi Józsefet, Szalahov Károlyt. Kitűnő kollektíva, tavaly ők hozták a legtöbb ércet, tervüket 121 8 százalékra teljesítették. — Munkaidőn kívül.. .? — Patronáljuk az istenkuti iskolát, eljárunk közösen szórakozni, sportolni. Kitaláltunk egy kitűnő játékot, az üzemi tízpróbát, van ebben atlétika, foci, honvédelmi sportok, minden. Igen, foci is... A fiatalabb ércbányászok mesélték, hogy Danka még most is káprázatos dolgokra képes. Ha beáll a kapuba, szinte megfiatalodik, mintha el sem szaladtak volna az évek, s mintha ma sem kötnék a fizika törvényei, vetődik, repül a labda után. Elmosolyodik. — Pedig hát az évek múlását tudomásul kell venni. Néhány hete nagypapa lettem ... A sudár fák ak kényílm fenn, a hegyek között csodálatosan szép a tavasz. Elköszönök Danikától, a körletvezető-helyettes, Nyári János geofizikus gondjaira bsz. Kettesben ballagunk le a hegyről, elhagyjuk a kis tisztást, ahol május elsején majd az ércbányász-majálist rendezik, s a város felé vezető útra térünk. — Milyen embernek tartja Danka Imrét? — kérdezem Nyáritól. — Milyennek? Milyennek...? — töpreng. — Olyan — teljes az élete . . . Vincze Jenő A tantermek ablakaikat kitárva hívogatnak: nézz ki, csodáld meg az ébredő természetet! A szem jóleső érzéssel pihen meg a tájon. A tavasz már tagadhatatlanul beköszöntött. A környező erdőkben zsenge leveleket fújdogál a szellő, a kertekben messziről integethető a virágba borult gyümölcsfák. A házak ablakai, udvarai tulipánok, jázminok és jácintok szivárvány színeiben pompáznak. Az iskola előtt végeláthatatlan rét, minden zöld. Csupa zöld. Minden más szín halványulna, ha ... Ha nem lenne az a negyvenszer hetven méteres bekerített terület__ Murakereszti község a jugoszláv határ mellett. Háromezer-kétszáz lakosa van, ebből háromszázötven általános iskolás, aki a Zrínyi Miklós nevét viselő iskolába jár Zsúfolt termelő, szertárakból kialakított osztálya:. Negyven, négyzetméteres tornaszoba, gerenda, zsámolyok, bordásfal, ugrószekrény. Egy lenne csak a több ezer iskola közül, ha ... Ha nem lenne az a negyvenszer hetven méteres bekerített terület ... Azon a negyvenszer hetven méteres területen háromszázötven gyerek kóstolgatta a munka ízeit... A legtöbben itt ismerkedtek meg vele. Mert ezeknek a gyerekeknek is már csak történelem, hogy szüleiknek kiskoruktól dolgozni kellett, s nem nagyon tudták, mi a játék öröme, mit jelent — a szó valódi értelmében — gyereknek lenni. Ízlelgették a munkát. A lányok és a kisebb fiúk: a gyeptéglákat vágták ki, s hordták halomba. Ebből építettél fel később a lelátót, mert egy igazi sportpályán a nézőknek is legyen hely. A felsős fiúk a Gyékényesről és Nagykanizsáról hozott salakot raktál fel rétegesen, egyengettél, végül simitoltál el kézi hengerrel. Nagy igyekezet, megható esetlenség. Az első focimeccs után például annyira fellazult a salak, hogy a játékosok szinte térdig süppedtek. Kezdődhetett a hengerlés elölről, de ma már bármilyen megpróbáltatást kiáll a pálya. • Kővágó István a vasúton dolgozik, az anyagellátási brigád vezetője. Régen kinőtt már az iskolapadból, de itt is fellelkesítette a sportpálya gondolata. Felajánlotta segítségét, s legtöbbször a brigádtagokkal együtt dolgozott az iskolában. Vállalták mindannyian, pedig anélkül is mindig akad tennivaló: ott a család, a ház körüli munka, a gyümölcsös — és persze, a munkában is helyt kell állni. Így aztán közvetlenül az éjszakai műszak után, hazafelé menet, hajnalban tértek be az iskolába, fogtak munka után — újra munkához. Dróthálóból megcsinálták a kerítést, felállították a kosárlabdapalánk okát, a pálya átadása óta pedig rendszeresen ők kaszálják a füvet. Amikor aztán Kővágó István — az iskola és a községi népfrontbizottság javaslatára — kiváló társadalmi munkás kitüntetést kapott, Kővágó Annusnál nem volt büszkébb gyermek az egész iskolában. Pedig — mondják — maga is a legszorgalmasabbak közé tartozott• Gajcsi József két éve került Murakeresztúrra. Mint minden fiatal tanár, világmegváltó elképzelésekkel és tervekkel. De a lehetőségek, amelyek várták, nem biztatták sok jóval. Egy tornaszoba és a réten leszúrt két kapu vált minden korábbi kincsük. És most ez a negyvenszer hetven méteres bekerített terület, melyért tavaly karácsony előtt vehették át a Népsport Pályaépítők Klubjánál vándorserlecjét. Gajcsi József elképzelte a pályát, és az egész falu dajkálta valósággá az ötletet. Szülők, KISZ-esel, régi diákok dolgoztak együtt a tanulókkal. Örömmel tették, hisz még a szülők többsége is ebben az épületben ismerkedett meg az írás-olvasás tudományával. Melyikükben ne élne még az emlék, a régi testnevelésórák hangulatáról, mivel a padokra álltak fel a tantermekben — olyan kevés volt a hely —, úgy végezték a gyakorlatokat. Tavaly a gyermeknapon háromszázötven murakeresztúri gyerek — mosolygó arccal, csillogó szemmel — birtokba vette a sportpályát. A szem jóleső érzéssel pihen meg a tájon. A tavasz már tagadhatatlanul beköszöntött. Murakeresztúr is ölelkezik az ébredő természettel, mint történetének hosszú évein át mindig. Az a negyvenszer hetven méteres terület mintha mindig ott lett volna, úgy simul a tájba. Beke Csilla Tavaszi táj, emlékekkel s ida kerekén. Igsem tudom, azon a május elsején égetőn tűzött azff nap, eső esett, vagy szél fújt. A krónikák azt öröltetették meg, hogy a nyolcórás munkaidőért tüntető chicagói munkások tömegét brutálisan szétverték. S amikor négy nappal később ez ellen tiltakoztak, bomba robbant Haymartetben, de nem a tetteseket — hanem négy munkásvezetőt végeztek ki. Május volt — tavaszünnep. De töprengésre késztető, véres május!... A Föld élőlényei között sokáig szinte az ember volt a legvédtelenebb. Mióta csak él, mozog, azóta harcolnia is kell, de a küzdelem megedzette, s ma már csak egy ellensége lehet az embernek a Földön: maga az ember. Önpusztító lény? Még a gondolata is borzaszt. De rövid történetünk több mint negyvenezer háborúja is figyelmeztet: ember, vigyázz, hogy ember maradhass. Könnyű ezt elfelejteni? Amikor 1886-ban, Chicagóban, eldördültek a fegyverek, az emlékezet, is csődöt mondott. A kizsákmányolok és az agresszorok érdekei feledétennyé tesznek. Ám az önérdekből másokra törő felejthet, a népek sohasem felejtenek! /Amikor beköszönt az emberszívű hajnal, mindig arra (és a vörös májusra emlékezik a világ. A II. Internacionálé alakuló kongresszusának eszméi hátnál: május elsején a munkásosztály nemzetközi összetartozását, szolidaritását ünnepeljük. Esőben, tűzben, viharban, békében, háborúban. A párizsi kongresszus 1889-ben döntött, de harminc évig magyar ember nem ünnepelhette szabadon május elsejét. Mégis ünnepelte! Már az első alkalommal hatvanezren vonultak ki. S utána évről évre hiába rontott katonaság, rendőrség a munkásság legnagyobb ünnepét köszöntőkre, nem használt. A munkásság emlétezett! S mily gyorsan forog az időkerék. 1919. május elsején vörösbe öltözött Budapest. Felvonulás a Vérmezőtől a Városligetig. A feldíszített utakon Marx, Lenin, a munka, a vöröskatona szobrai. Ujjong a felszabadult, de a harcra kész ember. S a munkássportolók menete előtt az ország legjobb futói futnak: Vörös, Steiner, Király, Eese, Fonyó, Csubay és a futók után az MTE, a MAC más sportolói is jönnek. Százak vagy ezrek a százezrekben? Mindegy! Május elseje és a sport régen összeforrott. S amikor a kakastollas rémuralom gyalázta legjobbjainket, az idő akkor sem állt meg. S az időt valóban mi hoztuk magunkkal. Szabad május? Ő oka nem volt reménytelen álom! De a tanúk, az életben maradottak, az igazság szavai megrendítvén hirdették 1945-ben: „Huszonhat sötét esztendő után végre szabadon ünnepelheti a munkásság nagy ünnepét, május elsejét... Hány bátor férfit gyötörtek halálra, a reakció hóhérai, hányat juttattak bitó alá. S a munka mégis folyt... mert tudtuk, szilárdan, biztosan tudtuk, hogy eljön a szabadulás órája.” Iszonyú veszteségek árán. S a fasiszta kannibalizmus áldozatai között sportolóink számos nagysága, is ott volt. Petschauer, Kabos Endre, Elemért, Tolnai, Kertész, Vágó Antal, s a névtelenek sokasága. Gyilkos kéz, bomba, gyógyszerhiány végzett velük. Mert ”... a munkássport létharca kicsinyben mindig ugyanazt tükrözte, amit a munkásság harca országos politikai viszonylatban... a munkássportot ugyanúgy elnyomták, megbénították, s ha kellett, egészen fel is számolták, mint politikai vonalon a baloldal valamennyi legális megmozdulását.” Harminchárom évvel ezelőtt romokban hevert az ország, romokban a sport is. De az első szabad május elsején mindent elölről kezdve a sport is újjászületett! Csak néhány év kellett hozzá, hogy mélységesen komoly demonstrációvá, roppant arányú, de vidám, forgataggá váljon hazánkban május elseje. S amit agysejtjeinkben, idegeinkben, minden porcikánkban hordoztunk, az kiáradt, hatott, s az országépítés közben új emberek is születtek. Újak, de nekünk is megint újjá kell születnünk. Emlékezünk! Az ellenforradalom leverése utáni május elsején eső- rajrbe hajló és néha esőbe átcsapó időben vonultunk. Borzongva bújtunk a lódenekbe, de a belső tűz újból melegített. „Az idei május elseje ismét, a szó legszorosabb értelmében a szocializmus erőinek nagy harci seregszemléje” — írta a krónikás. Május elsején a tömegek valóban tüntetni mentek az utcára. A népi hatalomhoz, a párthoz, a munkás-paraszt kormányhoz való ragaszkodásukat bizonyították. Hogy rohan az idő. A májusi seregszemle azóta hányszor melengetett. Már nem a fasiszta ejtőernyőkből készült alkalmi zászlók, igazi vörös selyem borítja lángba a tribünöket. Míg a szabadság első évében az új, erős, egészséges munkásosztály nevelése volt a jelszó, ez a munkásság a parasztsággal és az új értelmiséggel új sportot is teremtett. Az emberszívű május évente hazánk gazdagodásáról, fiainak, lányainak egészségéről, boldogságáról beszél. Óbudán a melegházból frissen hozott orgonákkal díszítettél fel a napokban a tavaly ősszel átadott, meghatóan szép iskola és az új óvoda környékét. Aki arra jár, nem tud egy percre meg nem állni. De nem állhatunk meg minden új lakóháznál, minden megfúrt méternél a Metró-építésen, minden csille szénnél, s nem jutunk el minden új gyárhoz, szociális, kulturális, tudományos létesítményhez. Nem is szükséges! Enélkül is tudjuk, hogy hol és merre tartunk. Különben csak a puszta tények és számok nem is mindig elegendők. Hisz ha leírjuk, hogy tavaly több mint félezer új sportlétesítményt adtak át hazánkban, csupán egy adat, míg ha látjuk Gedővárit, Gergelyt vagy Kocsist győzni, az élmény. S amikor arról olvasunk, hogy hazánk felszabadulása alkalmából milyen futásra vállalkoztál: sportemberek, vagy látjuk az úttörő olimpia felemelő aktusait, akkor megindul agyunkban a gépezet, íme, a sport. Íme, az ember, íme, május elseje. /Mert minden összefügg. Amikor elítéljük a terror//1 akciókat, vagy a területhódító kalandorpolitikát, egyaránt az emberért kiáltunk. A népei barátságáért, a neutronbomba árnyékától, a holnapi emlékezetkihagyás veszélyétől mentes világért! Május elseje életünk, harcunk, holnapunk jelképe is. A szocializmust építő országok fiaival vállvetve küzdünk, hogy ember az embert többé ne taposhassa sárba, s mind erősebbé váljon a béke. Mert az idő nem áll meg. S a májusok időterekén csak akkor foroghatunk hazánk és a világ népeinek boldogsága felé, ha ezért az ünnepek között is egyre tapasztaltabban és áldozatkészebben a legtöbbet tesszük. Z. Vincze György