Népsport, 1978. augusztus (34. évfolyam, 186-211. szám)
1978-08-03 / 187. szám
XXXIV. 187. ♦ 1978. augusztus 3 FOGATHAJTÁS Kenyeres boldogsága BESZÉLGETÉS A 13. JÓZSEFFEL gondoltam ■ volna, DailuoLUI hogy van nyelvéhség is. Pedig van! Sokáig ugyanis azt hittem, hogy a szürke, poros városban élő ember csak színekre, friss levegőre, egy csokor mezei virág látványára vágyik, arra hogy a táj üdeségével, frisseségével kimossa poros szemeit. Ok-okozat, összefüggés ... A pesti járdán azonban fülünk is beporosodik a sablonos, színtelen szavaktól. Olyanná vált beszédünk, mint építkezésünk: betondobozokban élünk, és szavaink néhány ,,kockává” szegényedettek. Hiszen már nem mondunk olyanokat, hogy kedves lány, ízletes ebéd, gyönyörű szemek, megfelelő munkahely, hanem klassz a csaj, a kaja, a néző, a meló is, és általában minden klassz, oké, vagy ciki . . . Őseinknek bizonyára tolmácsra lenne szükségük, ha napjainkban az EMKE környékére tévednének! „Édesapámtól tanultam ezt a beszédet, ha ismerte volna. Mily gyönyörűen beszélt, mily ízesen. Dömsödön láttam meg a napvilágot, viszont inkább Kecskemét és Szeged környékére illik az ezés. De én így tanultam, diákkoromban sem tudtam majmolni az elterjedt ezést, pedig végette el is neveztek Kenyeresnek.” Jó itt a pusztán, csend van, nyugalom és a határtalan szabadság. A végtelenbe futó látóhatár megbizsergeti a szürke falak rabságához szokott testünket. S megértjük, hogy a pusztai ember miért oly szilaj, forró vérű. Papp József, termetes alakjával, huncut bajuszával, fényes csizmájával beleolvad a tájba . . . Egy gondolat: érthetetlen, hogy a könyvekben, a filmekben az újságírókat miért ábrázolják mindig úgy, hogy füstös, presszóban, vagy szerkesztőségi szobában beszélget . . . Hiszen Papp József sem illik egy ilyen képbe. ,,Hogyan szerettem meg? . .. Hosszú ideje van annak. Glattgatyás gyerek voltam. Pettkó- Szandtner Tibor, a Magyar kocsizás című könyv írója itt tréningezett a határban. Be szép arab ötösfogata vót neki, csak úgy hasította a port a dülőúton. No, én pedig a látványtól megbabonázva rohantam utána. Szaladtam, szaladtam, míg a látókörből ki nem bújt. Már akkor megfogadtam, hogy hajtó leszek. Nagy szerencsémre a Jászberényi Tangazdaságban, ahol túljótai illenék, dehát két Lyilusell nyelmesebb és gyorsabb is: a szürke Volga vágtat a dömsödi határban. A por felszáll, majd a forróságban gyorsan leül, úgy mint beszélgetésünk alatt néhány emlék . . . Kezdődött 1965-ben: Papp József először indult négyesfogatversenyen. Majd 1970-ben országos bajnokságot nyert. 1971: a budapesti Európa-bajnokságon a győztes magyar csapat tagja. Sportpályafutása magas ívben szárnyal felfelé! „Huncutul összejött. Emlékszem, éppen nőnap volt, március 8-a, 1972-ben. Akadályt ugrattam, buktunk, a lovam meg rámesett. Három csigolyám eltört. Nem gondoltam, hogy még egyszer az életben lóra ülhetek.” Öt év óta készül a nagy viszszatérésre, de valami rendig közbejött. Igaz, az elmúlt években már ott volt a jók, de nem a legjobbak között. Tavaly azután végre felsóhajtott, egészséges, jóképességű fogata volt. „Még most is melegem lesz, ha rágondolok. Csúnya egy eset vót. Amikor meghallottam a hírt, hát úgy megindultam, hogy ölni tudtam volna. (Rámnéz, megsodorja bajuszát, lecsöndesül . . .) Az történt, hogy két felelőtlen személy részegen befogta a lovaimat, méghozzá fordítva, az elsőket hátra. Úgy meghajtották szegényeket, hogy Baronesznek és Kisasszonynak elszakadtak az inai. Naponta megkönnyezem őket .. Csak úgy mondja: „173 centiméter válam, amikor soroztak. Most már hazafelé megyek, 54 éves vagyok.” De Papp Józsefet nem olyan fából faragták, hogy a sors, csak úgy földhöz vágja. A súlyos baleset, amelynél két legjobb lovát elvesztette, sem törte le, hanem nekilátott, és új fogatot állított össze. S az idén minden versenyen remekül szerepelt, Hortobágyon és Apajpusztán is megnyerte a maratonhajtást, s Podebradyban, erős nemzetközi mezőnyben harmadik lett. Tarnárné takaros paraszt-f üludtek, ház előtt állunk meg. Színpompás rózsakert, fehérre meszelt falak, a szemek isszák a tisztaságot. Jó leülni a hús szobában. „Régi portám van. Nekem tetsző. Itt jó ám aludni. A 90 centis vályogfalak nyáron a hűvöset, télen pedig a család melegét őrzik. Boldogság? Jézusom, de nagy szó! Az életben jutott nekem ez is, meg az is . .. Tsz-elnök voltam 15 évig, most a lótenyésztési üzem vezetője vagyok, így, 54 évvel a vállaimon, mondhatom, a gyermekeim révén vagyok megelégedett ember.” Haszénát időben behordták, ha egy kemence jól sikerült, ha a halászlébe elég csípős paprika került — akkor Dömsödön azt szokták mondani: „El van találva, mint Papp József unokája.” Mosolyog a bajusza alatt: „Úgy ahogy mondja ... A mondás onnan van, hogy több mint 200 éve a családunkban, a férfi ágon mindig egy fiú és leány gyermek vót. Nékem is lányom és fiam van. S a fiúkat, mind Jóskának hittük. Én vagyok a 13. József a családban. Az unokák? Hát a kis Jóska mindegyikünket le fog pipálni. Az úgy ül a lovon, de úgy, mintha ráfaragták vóna. A lányok is szépek, kedvesek, csiripelnek folyton mondják a versenyek előtt, hogy „Tyatyikám” nagyon szurkolunk majd. A kis Andrea, akit én csak Andrásnak hívok, lejött velem a nyáron Hortobágyra. Csak velem, asszony nélkül. Oszt oly gyönyörű szobarendet csinált a hatéves kis csörtös, hogy csak ámultam . . . No, de hogy elbeszélgettük az időt. Hogy, a kecskeméti világbajnokságról még nem is szóltam? Hát majd nagyon igyekszem. Persze, nekem egy a fontos és ezt tiszta szívemből mondom. Az, hogy az eredményhirdetéskor magyar Himnuszt húzzanak. Mert mindegy, hetünk közül melyikünk nyer, én mindenképpen nagyon boldog leszek.” Salánki Miklós tanultam, vót egy gyönyörűséges négyes fogat.” tovább nőtt, mivel este, amikor körülültük a tengerparti Express táborban az egykor oly szelíd H-t, a lány már arról zengett, hogy Fidel miképp méltatta nyelvtudását, mennyire szerette volna elkérni baboskendőjét, röviden: az államfő mennyire jól érezte vele magát. Az is lehet, hogy meglátogat -■ súgta sejtelmesen. Nem akarom szaporítani a szót, de H.-t szemmel láthatóan nem hagyta érzéketlenül a találkozás. Másnap a reggelinél már senkihez sem szólt. Fekete-fehér Verőci Zsuzsa 12 táblán játszik szimultánt. A hetedik asztalnál a magyar bajnoknő a fekete, az afrikai srác a fehér. Az afrikai lép a lóval. Mintha bástya lenne. Zsuzsa először csak néz, aztán lopva körülnéz, majd egy hirtelen mozdulattal egy kockányit megtolja a bábut. A fehéret. Pedig mondom, most ő a fekete. „Magyarok” Havanna legelőkelőbb éjszakai mulatója a trópusi színeket felvonultató Tropicana. Hangulata van. Zárás után a csillagokkal teli, szokatlanul légy éjszakában hömpölyög a műsor hatását mélyen érző, soknemzetiségű vendégsereg. Valaki közéjük tévedt. Ha nem is látjuk, de halljuk őt. A Népstadion közönség-párbajairól már ismert, rekedtes elnyújtott hangján felbődül: — KI A JOBB?.!! És a válasz? Hát, jobb lett volna ha ettől a „válogatottól” csak egy klubcsapat neve hangzik el.. . Pihenő Magyar Klub. Éjfél is elmúlt. Megérkezünk. A parketten hatan táncolnak. Felénk az első, az első titkár, dr. Maróthy László. Mosoly az arcán, széles mozdulatok, dinamizmus. Pedig alighanem fáradt. Délelőtt chilei szolidaritási nagygyűlés, délben magyar—román találkozó, délután politikai vitakör, este fogadás szerepelt a programban. Most pedig táncol. A szerencsés Hajnali négy óra. Valamenynyi busz elment a magyar klubtól. Mi viszont maradtunk, egyrészt mert addig nagyon jól éreztük magunkat, másrészt, mert később már nem volt mivel. Szálláshelyünk nagyon messze, 27 km-re volt tőlünk, mi pedig közel voltunk a kétségbeeséshez. Ekkor tűnt fel a rendőrautó. Rohanás, jelvényt elő, mielőtt a vezető észbekapott volna, kidekoráltuk a mellét. — Én ebben a körzetben felelek a rendért, nem segíthetek — tisztelget a tiszt, majd az adó-vevőjén valakivel elkezdett tárgyalni. Az úton velünk is sokat beszélgetett. A lányok még azt is kisírták, hogy amikor a rendőrautó a táborba ér, egy kicsit szirénázzon is, hadd egye a többieket a penész”. A búcsúzáskor a rendőr Emesétől egy puszit kapott. Hogy ez milyen mázlista! Heinningtway és társai Hemmingway háza — San Francisco de Paulo. A ház előtt idős ember szivarozik. — Igen, én voltam az ö ireg halász. Drága barátom rólam írta csodálatos regényét. Valóban nagy harcot vívtam a cápával. Tudja, először azt hittem elvesztem, aztán . . . Aztán még hosszan mesélt. A ház mögött egy másik idős ember szivarozik. — Nem tagadom, Ernest sokat faggatott, mielőtt hozzákezdett nagy művéhez. Azóta már egy kicsit megvénültem, de mindenki tudja, hogy én voltam a halász. A ház mellett egy harmadik halász emlékezik: — Amikor jött a cápa, megrettentem, de tényleg minden úgy történt, ahogy Hemmingway barátom leírta. Egy középkorú helybéli velünk együtt csodálattal hallgatja őket. Álmodozik: még egy-két év és végre ő is mesélhet. A legújabb öreghalásziként. Fotó A Csajka úgy hatvan méterre hord. Pedig jó a lencséje. A Latin Amerika stadionban a dísztribün tőlem úgy 300 méterre lehet. A mögöttem ülőtől (most állótól) 302-re. Neki Prakticája van. Az talán még 150 méterre is jó. Nem látom az arcát. Persze most senkiét sem. Mindenkit fényképezőgépe takar. Kattogtatunk. Lencsét, fényt, időt nem állítunk. A dísztribünön Fidel Castro áll. Talán mások is arra gondolnak most, hogy milyen jó lesz a kész képet otthon megmutatni? Mert, hogy esetleg nem sikerül a felvétel, az ezekben a pillanatokban véletlenül sem jut senkinek az eszébe. Hogy fogjuk otthon az OFOTERT-ot szidni... Utcabál fut, a rendőr sípol. Rossz helyen ment át az úttesten. Mi lehet neki annyira sürgős? — Szabad? — kérdezi. Görög, olasz, vagy spanyol lehet. Kati elmegy vele táncolni. Magánélet i színhely Bacuraneo, az amerikaiak szálláshelye. — Este meglátogatnak minket a szovjet fiatalok — újságolja Margareth. — Meg akarjuk lepni őket egy műsorral. Az egyik csoport énekel, a másikban szavalnak, a harmadikban gitároznak. Sylvia viszont majdnem sír. — A vőlegényem venezuelai. Ők Havannába mennek nagygyűlésre. Azt mondta: menjek vele. Azt feleltem: jöjjön ő. Igaz, hogy ő a férfi, de akkor is. Maradok! Sylvia büszke. A mellén hatalmas jelvény. „Testvériség, Szabadság, EGYENLŐSÉG.” Epilógus Este meg akartam nézni egy kiállítást. Nyolc kilométert kellett gyalogolnom érte a város másik csücskébe. Az épület előtt egy mixer kínálta portékáit. Nem túlságosan szeretem az italokat, de nem tudtam elmenni mellette. Közben a kiállítás bezárt. Lemaradtam róla. Egy apróság miatt. (Havanna, 1978. augusztus) Gyárfás Tamás EVEZÉS Vargabetűk után — végre felfelé A megtalált ösztönzők Nem volt könnyű 1“$^ Az evezősök körében ez idén már sokkal kevesebb bírálat érte a tavaly bemutatkozó bajnoki rendszert, mint akkor, amikor először rendezték csak döntőkkel az országos bajnokságot. A mezőnyök most két, az ifjúságiak esetében egy héttel előbb, az összevontan rendezett Budapest- és vidék-bajnokságon alakultak ki. A két egymást követő hét végén sorra kerülő országos bajnokság után, a látottak alapján, az a vélemény alakult ki bennünk, hogy a sportág megtalálta a pillanatnyi helyzetének legjobban megfelelő bajnoki rendszerét. A kedvező benyomások részben ebből, részben pedig abból adódtak, hogy az egyesületek a tavalyi tapasztalatok felhasználásával már tudatosan készültek az egynapos bajnokságra (és arra a megkötöttségre is, hogy egy versenyző legfeljebb két számban indulhat.) Anélkül, hogy rózsaszínűbbnek akarnánk láttatni a bajnokság által mutatott képet, mint amilyen az a valóságban, elmondhatjuk, hogy végre sokkal több volt az örvendetes, a biztató jelenség, mint az elszomorító. Kezdjük azzal, hogy három női versenyszám kivételével megteltek az Albano-rendszerben kibójázott pályák Tatán, sőt a szövetség által meghívott — zömében ifjúsági bajnok — csapatok indulásával hétre, illetve nyolcra emelkedett a döntőkben részt vevő egységek száma. Ezúttal a küzdőszellemmel sem volt baj. Míg a tavalyi bajnokság után elkeseredetten és értetlenül tettük fel a kérdést, hová lett a versenyzőkből a becsvágy, az idén az esetek túlnyomó többségében remek küzdelmek után dőltek el a bajnoki helyezések! Mindössze két férfiszámban volt egy percnél nagyobb különbség az első és az utolsó befutó között, mindkét esetben csak a sereghajtó szakadt le jelentősen a többiektől. Kevés volt a fölényes, „utcahosszas’ győzelem, a mezőnyök a tavalyiakhoz hasonlítva sokkal tömörebbek voltak. Kiegyenlítettebb lett tehát evezőseink tudása, s ez a hazai színvonal emelkedésének jele. Az olyannyira áhított nemzetközi színvonalat, pedig csak egy állandóan emelkedő hazai nívó alapján lehet elérni! A SPífinhh benyomást a pár- HegyUUU evezősök keltették. A női kétpárevezősben három másodperc választotta el egymástól az első három helyezettet és a győztes által reális körülmények között elért időeredmény (3:30) is figyelemre méltó. A hajógyári bajnokpárost (Szijj, Ambrus) alaposan megszorongatta a Vasas két 19 éves versenyzője (Sugár, Bertényi) és Bertényi fél óra múltán az utolsó erőtartalékainak bevetésére kényszerítette a VB-bronzérmes Ambrust! A négypárevezősben is fej fej melletti küzdelemben dőlt el az elsőség kérdése. (Külön elemzésre érdemes kérdés, hogy ennyi jóképességű párevezős mellett miért nem sikerül egy igazán jó válogatott négypárevezőst összeállítani?) Hasonlóan jó érzéssel szemlélhettük a férfi párevezősök vetélkedését. A két kisegységben meghívott ifjúsági versenyzők győztek. Mind Odor (VVSI), mind a Hajdú, Hangay páros (sialógyár) nagy fölénnyel utasította maga mögé a felnőtt mezőnyt. A női és férfi váltottevezésről, sajnos, változatlanul inkább kedvezőtlen benyomásokat szereztünk. Az erőviszonyok itt is kiegyenlítettebbek lettek, de ismerve a nemzetközi összehasonlításra lehetőséget kapott csapatok eredményeit, akkor örülhetnénk igazán, ha akadt volna egy-egy hajó, amely jelentősen jobbnak bizonyult volna a külföldön többségben mérsékelt sikerrel szereplő egységeknél .. . Egy bíztató mozzanatot itt is feljegyezhettünk: nyolcasban az IBV-re készülő válogatott ifjúsági csapat második lett a jó színvonalat képviselő Csepel mögött, 11 másodpercet verve az FTC bronzérmet szerzett felnőtt legénységére. Itt az ideje, hogy a felnőtt bajnokság legörvendetesebb tányéré, a meghívott ifjúsági versenyzők nagyszerű szereplésére térjünk. A Q7ffivptQPdt elnöksége, foly- Hifüvetoegtatva a tavaly bevált gyakorlatot, idén is meghívott a felnőttek küzdelmére ifjúsági csapatokat. Az előző évhez viszonyítva jóval többen érdemelték ki ezt a megtiszteltetést. De — kiérdemelték! Ez a helyes kifejezés. Nem a szövetség elnöksége lett igénytelenebb, hanem valóban a tavalyinál több fiatal hívta fel magára a figyelmet az eddig lezajlott nemzetközi versenyeken (női IBV, kijevi torna, magyar—lengyel találkozó). Mindenekelőtt a két egypárevezős ifibajnokról kell beszélni. Pauli Anikó (MTK-VM) előbb a felnőttek között Kijevben, majd az IBV-n is második helyen végzett, Tatán pedig a felnőtt mezőnyben, szoros versenyben, bajnoki bronzérmet szerzett (az ifibajnoki címe mellé). Fejlődése szembetűnő és ha jelenlegi edzője, Ribáry Zoltán továbbra is kemény kézzel vezeti, elhárítja az elbizakodottság feltámadásának veszélyét, még sok örömet szerezhet nekünk ez a jó képességű kislány. Már úttörő kora óta figyelhetjük Ódor Lajos tehetségének kibontakozását. Az idén győzött Kijevben, az ifibajnokságon, majd a tavaly szerzett ezüstérmét aranyai cserélte fel a felnőtt bajnokságban. A jelek szerint nem ártott neki a VVSZ idei edzőválsága, fejlődése töretlen. Jó „ajánlólevéllel” érkezett Tatára a kétpárevezős ifibajnok Hajdú, Hangay páros. Tavaly már bronzérmesek voltak a felnőtt OB-n, az idén győztek a magyar—lengyel viadalon, a felnőtt OB-n és hátra van még az IBV ... Az FTC —VVSZ vegyes ifjúsági csapat sikeréről a felnőtt nyolcas mezőnyben már szóltunk. A női nyolcasban ifjúságiak lettek a harmadikak. Vérmérséklettől, beállítottságtól függően tekinthető az ifjúságiak (és elsőéves felnőttek) sikere úgy, hogy ilyen remek az utánpótlásunk, de úgy is, hogy ilyen gyenge a felnőtt mezőny! Mi az első megállapítás igaza mellett törünk lándzsát. A fiatal női párevezősök rangos ellenfeleket szorítottak meg, nemzetközileg is „jegyzett” időeredményekkel. Arra pedig belátható időn belül nem volt példa — talán soha nem is fordult elő —, hogy ifjúsági versenyző győzött volna a felnőtt férfi párevezősök bajnokságában. Még nem tudhatjuk, hogy mit érnek a mai eredmények később, de az biztos, hogy ezek a fiatalok jobb felkészülés révén jobb alapokkal rendelkeznek, mint a felnőttek túlnyomó többsége! Az idén már leírtuk egyszer, hogy vannak a magyar evezőssportnak aranytartalékai és most jó szívvel ismételjük meg ezt a kijelentést a bajnokság után. Azt is örömmel nyugtató meddő vita, vargabetű, tévedés és küszködés után a sportág vezérkara rátalált néhány olyan ösztönzőre (ilyen például az újszerű bajnoki rendszer is), amely serkenti az „aranybányászokat”, hatékonyabbá teszi munkájukat. Bár most lelkesedünk — joggal! — nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy nagyon mélyről indul a sportág, a felfelé vezető úton , még szívós, kitartó munkára, sok türelemre lesz szükség. Pap Kornélia NÉPSPORT 5