Népsport, 1980. július (36. évfolyam, 154-183. szám)

1980-07-24 / 176. szám

XXXVI. 176. ♦ 1980. július 24 „Gyermekkoromtól kezdve készültem az olimpiai győzelemre" Tamási Áron regényhőse, Ábel hazaérkezett Amerikából. A sok viszontagság után meghatottan borult édesapja vállára, s megcsókolta. Az apa pedig, palástolva a maga meghatottságát, mintegy kitérőleg azt mondta: „Te csókos lettél...” Valami ilyesmi zajlott le a Növényi családban is kedden késő este. Az ifjabb Norbert hazatelefonált Moszkvából, s bejelentette édesapjának, az egykori kiváló birkózónak, aki a sportág felé irányította, aki úgymond felfedezte és a szőnyegen is felnevelte, hogy olimpiai bajnok lett. Az apa egy ideig hallgatott. Bár a távolból nehéz megítélni az ilyesmit, alighanem szorgalmasan nyelte a könnyeit. Azután úgy szólalt meg, mint Abel édesapja, kitérőleg: — Hát fiam, azért megborotválkozhattál volna, ha már a tévé elé kellett állnod . . . A mama pedig sokáig nem szólt semmit. Sem kitérőleg, sem másképp, ő nem tudta eltitkolni könnyeit. Növényi Norbert csakugyan nem borotválkozott a döntő napján. Az ilyesmi afféle babona. Szerdán reggel viszont annál frissebben borotválva és széles mosollyal jelent meg a CSZKA- birkózóteremben. Nem volt sok nyugalma. Fotósok vették körül, autogramgyűjtők jöttek hosszú, tömött sorban, újságírók halmozták el kérdésözönnel. Norbert pedig már rohant volna vissza, a terembe, mert a többiek birkóztak — és őt az ünneplés felszabadult napján is a csapat érdekelte elsősorban. A többiek, akikkel együtt készült fel, s akikkel együtt vágyott a nagy sikerre A legnagyobbra, így aztán úgy kezdtük el a beszélgetésünket, hogy megállapodtunk: felmegyünk az egyik tribünre, leülünk , és semmit sem hagyunk ki a többiek küzdelméből. Egyetlen percet sem. Ám amíg visszatértünk a sportcsarnokba, dőlt belőle a panasz: — Az ember legszebb perceit is megkeserítik! . . . Amit szegény Tóth Pistával csináltak a bírók, az egész egyszerűen felháborító. Én — most már — nagyon jól tudom, talán mindenkinél jobban átérzem, mit is jelenthet, ha valakitől elveszik a legnagyobbat, amit pedig megszerzett, amiért megküzdött. És én is tudom, hogy „Totya” éppoly fanatikusan csinálta végig ezt az egész másfél éves felkészülési időszakot, mint például én, akinek sikerült.. . Hát, ez lélekromboló valami! Borzalmas. Újabb fotóriporterek álltak utunkba. Arra kérték Norbertet, emelje fel arca mellé az aranyérmet, így aztán, úgymond, megint „témánál” voltunk. A nagy témánál, Növényi Norbert olimpiai aranyérménél. Várt győzelem volt ez, bármily furcsának tűnik is. Dr. Hegedűs Csaba szövetségi kapitány San Diego óta a legelsők között említette, akitől aranyérmet vár. Növényi sem akárhogyan készült a döntőre. Már az előző este, amikor legyőzte a szovjet Kanigint, az öltözőbe rohanva verni kezdte a falat, s azt kiáltotta: „Meg akarom verni Dicut Olimpiai bajnok akarok lenni!” — Az utolsó mérkőzésen pontozásos vereség is elég lett volna ... — mondtuk a 107. magyar olimpiai aranyérem szerzőjének, akivel végre leülhettünk a lelátón. — Ezzel a lehetőséggel nem is számoltam. Figyelmen kívül hagytam. Én olimpiai bajnok akartam lenni, nem matematikus ... A végső győzelemnek egyetlen nagy titka van ebben a sportágban: mindenkit le kell győzni! — Tavaly lett újonc a válogatottban. Mikor gondolt arra először, hogy akár még az olimpiát is megnyerheti? — Gyermekkoromtól kezdve készültem az olimpiai győzelemre. Nem tudom, el lehet-e jutni idáig másképpen? .. . Egészen komolyan viszont első világversenyemen, a tavalyi Európa-bajnokság után jutott eszembe. Ezüstérmes lettem, csak Andersson győzött le. Akkor érett meg bennem az elhatározás, hogy alig több mint egy év múlva én már Anderssont is megverhetem. Miért is ne?. . . Csaba szinte belénk sulykolta azt, hogy ha annyit teszünk meg a sikerért, amenynyinél többet az ellenfelek egyszerűen nem tehetnek, akkor nyugodt lelkiismerettel állhatunk ki a szőnyegre. — Sajnálja, hogy nem találkozott Anderssonnal? —■ Nagyon szerettem volna visszavágni neki, ő azonban előbb kiesett, így aztán ez a feladat még hátravan ... — Látszólag mindvégig elszántan, szinte élvezettel birkózott . .. Csupán a görög Pozidisz elleni mérkőzésen éreztem némi bizonytalanságot. Gyors tussal akartam nyerni, de nem voltam eléggé belemelegedve, így aztán néhány percig kicsit gyötrődtem. Végül viszont meglett a tus. — Tartott a szovjet Igor Kanigintől, aki az idén hatalmasat lépett előre? — Soha senkitől nem tartottam. Engem a verseny légköre mindig feldob, és mindig győzni indulok a szőnyegre. Más kérdés, hogy sikerül-e, végül, vagy nem... Kaniginnal birkóztam már két éve, amikor feltűnt, s amikor máris szinte legendás lett fantasztikus fizikai ereje, Szófiában, a Nikola Petrov-emlékversenyen legyőzött. Ő azonban akkor már szovjet válogatott volt, én pedig csak afféle tanuló. Az idén nagyszerű formába lendült, de hát én is mindent rátettem az olimpiai győzelemre. Az jót tett, hogy végignézhettem az EB-t Prievidzában, holott nem indultam. Ott láttam Kanigint is. " Volt ellene előre kidolgozott taktika, amelyet a felkészülés idején különösen sokat gyakorolt? — Természetesen több ellenféllel szemben dolgoztunk ki elképzeléseket Hegedűs Csabával, akinek utóda vagyok a válogatottban, s akinek nagyon-nagyon sokatköszönhetek. Kanigin ellen például a pörgetés hárítására készültünk fel alaposan, hiszen ez az ő nagy fegyvere. Sokszor szinte sebes lett a derekam a sok gyakorlástól. A mérkőzésünkön háromszor voltam olyan helyzetben, hogy megpörgethetett volna. De én úgy nyúltam el a szőnyegen, hogy olykor ötméteresnek éreztem magam . . . — Hogyan telt a nap a Dicu elleni döntő előtt? — Nem csináltam semmi szertartást. Délelőtt kijöttem a versenyre a srácokkal, segítettem, ahol tudtam. Ebéd után nagyot pihentem, és koncentráltam. Bocsánat... A szőnyegre figyelt. Gaál Károly küzdött éppen. Percek múltán — immár rekedten — fordult vissza felénk: — Hol is tartottunk? — Hát, a győzelemnél... — Csodálatos érzés. Erről mást képtelenség elmondani. Tulajdonképpen nem is kell. Elég csak ránézni. Elég csak emlékezni arra, amit például kétszeres Európa-bajnokunk, Kiss Ferenc mesélt el róla. Az olimpia előtti edzéseken, a küzdőgyakorlatok közepette Kiss is, Hegedűs Csaba is szinte lepattant Növényi Norbertről, ő pedig vicsorított. — Mindenkit meg akarok verni! A nagy győzelmek csakis ilyen akaratból táplálkozhatnak. Három magyar birkózó — három érem! A magassági és helyezési sorrend megegyezik. Növényi Norbert (középen) 186 centiméter — aranyérem, Tóth István (balra) 169 — ezüst, Seres Ferenc (jobbra) 154 — bronz. S ha a három arcra pillantunk, a mosolyuk is ilyen „helyezést” árul el A pályán versenyeznek, mérkőznek, küzdenek, olimpiai aranyéremért, helyezésért, helytállásért lépnek csatasorba az úszók, a birkózók, az ökölvívók, az öttusázók, a kézilabdázók. Ők mind, valamennyi. A pályán kívül, a megnyitó ünnepségen, az olimpiai zászló felvonásakor égbe röppen egy tucatnál több galamb, együtt repülnek a stadion felett, csak egyetlen egy téveszt irányt, s lecsücsül az eredményjelző tábla tetején. Még mindig a Lenin-stadionban, zöld sapkás lányok állnak a pálya szélén, s a parádé kezdetekor, miközben félkört vonnak egyesével, és feszes vigyázzban várják a bevonulást, az egyik lány fejéről elindul egy kalap. Egy zöld kis kalap besétál az 1-es pályára, ott megáll, körülnéz, szegény kislány nem merutánamenni. Mindenki észreveszi ezt a kicsiny hibát a monumentalitásban, a szél játékát. A kalap besétál a 2-es futópályára, átcsoszog a 3-asra, a 4-esre, egyszer csak a kislány nekibátorodik, kifut a mozdulatlanul álló félkörből, s visszaszerzi. Százháromezer ember szurkolt neki. A pályán kívül mindenki kérdezi, hétfőn legalábbis így volt, hogy ki az a Varga Károly, aki az első magyar aranyéremmel térhet haza. Nem ismerik a nevét úgy, mint Németh Miklósét. Most majd megtanulják. Valami Varga Károly nyert lövészetben, azt se tudják, milyen számban. Aztán a hírekből kiderül, hogy abban, amiben valamikor Hammeri dr. Megvan a neve: „Hammeri II.” így nevezik a pálya szélén. Valaki jön, azt mondja, Kollár Károly is győzött, ez már kacsa, de sokan elhiszik, ha volt egy „ismeretlen”, miért ne lehetne belőlük kettő is. A pálya szélén, a lovasstadionban, az öttusa első napján, miközben minden szem az akadályokra tapad, hatalmas táblára festik (piros almákkal), ki mennyit lovagolt. Két fiú a nyakán tartja a harmadikat, aki rajzol,mert különben nem éri fel a magasságot. Minek ide tábla, gondolják, az eredmény a lényeg. Utoljára gyerekkoromban tartottam bakot, dinnyelopáskor. Most megkívánom azt a régi pillanatot. Az öttusa lovasversenyen, hihetetlen. Miközben minden szem a lovasokon ragad. A pálya szélén kis kocsit tör Robert Nightingale. Ugye, ismerik? Az öttusa VB-n, Budapesten nem kapott pontot a lovaglásban. Megmakacsolta magát a lova. Mitiscsiben, az öttusa lövészet után Nightingale gyerekkocsit tol, benne a kétéves lánya. Olyan furcsa, Lednyov lehajtott fejjel közeledik, a magyarokat fényképezik, a svéd Horvat nyilatkozik, Nightingale gyerekkocsit görget apai buzgalommal. Robert nem lehet vigasztalan. Ha megjelensz valamelyik pálya sajtóhelyén, a katona tiszteleg, amikor belépsz, zavarodban nagy jó reggeliet köszönsz, megköszönöd, neked tisztelegni? Ugyan, leplezd, hogy gondban vagy. A sajtószobába belépsz, a lányok nem mérik a mosolyukat. „Miben segíthetek?” — kérdezik, beszélnek háromnégy nyelven, szolgálatkészek, szépek, kedvesek, csinosak, önérzetesek. Ez utóbbitól mások a lányok a sajtószobában, mint másutt. A pálya szélén, a sajtóközpontban, vagy a Rosszija szállóban, ahol lakunk, a belépéskor jól megnézik a nyakunkban csüngő akkreditálási lapot, az utcán, ha mész, belepillant a járókelő, a lőtér bejáratánál, a buszban felírják az akkreditálási lap számát. Ha bennünket látnak, magyarokat, csak azt vésik a papírra: Magyarország, ennyi és ennyi személy. Mintha az kerülne a papírra: barát. A pálya szélén, a széles sugárutak mentén a legbelső sáv, olimpiai sáv. Itt csak a kijelölt autóbuszok, autók, taxik közlekednek, nincs fennakadás, a város szívet és sávot is nyitott a vendégeknek. A legnyitó a Lenin-stadionban. Az ünnepség végén, a pálya szélén, nem találom meg az autóbuszunkat. Megyek, megyek, visz az ár, a táncosokkal repülök, de hogy jutok haza? Sietek. Kicsit odébb, már lábamban a futás, autót stoppolok le, mellettem még vagy nyolc újságíró. Egymás hegyénhátán, tízen vagyunk a Volgában, százzal megy a sofőr, mi lesz, ha felfordulok. Lassít, megáll a sajtóközpont előtt. „Mivel tartozunk?" „Semmivel”. Nevet, a „szpasziva" a fizetség. Máskor ez nem ilyen egyszerű. A sofőr a boldogabb. Kő András *0Wlsstemi levél A pálya szélén NÉPSPORT 5 Búcsú a világbajnoktól MOST JÖN A NEHEZE Szinte hihetetlen, hogy filz,3. Gyarmati Dezső szövetségi kapitánnyá történt kinevezése óta — az olimpiákat, a világ- és Európa-bajnokságokat együttvéve — a magyar vízilabda-válogatott eddig csak egyetlen vereséget szenvedett. Azt is immár több mint öt éve, 1975- ben Caliban. Ritka sorozatnak lehettünk tehát tanúi, amely a moszkvai játékok eredményeitől függetlenül kimagasló elismerést érdemel. Hogy miért, éppen most méltatjuk az egészen egyedi teljesítményt? Ennek több oka is van. • 1. Az aggódás. Törvényszerű, hogy ez a győzelmi széria egyszer véget ér. A nyerési sorozat már most jóval hosszabb, mint amire valamennyien számíthattunk! • 2. Egyre több az ijesztő példa. Montrealban az 1975-ben lezajlott világbajnokságon győztes Szovjetunió bukott el. Moszkvában, ha nem is minket sújtott, de megismétlődött a sors: az olasz csapat esett ki. Ismét a legutóbbi világbajnok! Azok az azzurrik, akik néhány hónapja Budapesten (!) a Tungsram Kupán a mieinkkel döntetlent játszottak. Most viszont vereséget szenvedtek a Szovjetuniótól (6-8), majd döntetlent értek el a svédekkel szemben. 1975-ben 10-3, 1976-ban 8-3, 1978-ban 5-1 volt a két csapat egymás közötti eredménye. Valamennyiszer ISS fen azonban annak ellenére, hogy hat másodperccel a befejezés előtt Gianni de Magistris négyméterest hibázott — a játék összképe alapján tulajdonképpen még az olaszok örülhettek a pontszerzésnek. Még a történtek után sem temették az együttest. Egyértelmű volt, hogy a világbajnok nyer a világbajnoki 11. helyezett Spanyolország ellen. A döntőbe pedig az egymás elleni eredményeket nem viszik magukkal a csapatok, így a korábbi kisiklásoknak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Azután, hogy frázisokat is pufogtassunk, robbant a bomba: Spanyolország—Olaszország 5-4! Olasz szemmel: tragédia. Magyarral? Tanulság. • Három. — Négy ... 12 ... 28... Annak ellenére tehát, hogy a magyar csapat ezúttal is esélyes, a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Illetve attól már nem kell tartani, hiszen sikerült a döntőbe jutás! Pedig mekkora volt az ijedtség. Félreértés ne essék, a románokkal szembeni döntetlent követően nem a csapat rettent meg. Inkább a kívülálló, az egyszerű szurkoló. Hiszen — és talán ez az élet rendje — akitől megszoktuk, hogy mindig erős, arról már-már el sem tudjuk képzelni, sőt, attól már el sem tudjuk fogadni a megtorpanást. A tőszomszédságban nem egyszer század másodpercen múlik, hogy az időfutam után, melyik úszó csomagolhat, és ki küzdhet tovább az aranyéremért. A súlyemelők között is sokszor csupán a könnyebb testsúly, azaz néhány deka dönt. A példákat még sorolhatnék. Egészen a vízilabdázókig ... Faragó Tamás nagyon találóan mondta: „Nincsenek esélyesek, csak nehéz mérkőzések vannak. Egy pontos kapáslövés, húzás, vagy csavar egy-egy század másodperccel, centiméterrel ér fel.” Különösen most. Megváltozott vízilabdában. A magyar csapat nagy előnye, hogy bár az elmúlt évtizedben a játékszabályok jelentősen módosultak, a mieink eddig minden körülményhez kitűnően alkalmazkodtak. Volt, hogy a lövőerő kapta a legnagyobb szerepet - mi nyertünk. Volt, hogy a taktikai érzék szerepe nőtt meg — akkor is ünnepelhettünk. Akárcsak akkor, amikor a center játék került az előtérbe. A sportág legutóbbi reformja óta az úszástudás mellett leginkább az emberelőnyben, illetve az emberhátrányban történő helytállás a döntő. A találkozók tetemes részében az egyik csapatból rendre kevesebb, a másikban több játékos van a vízben. Hogy ki, mikor, hány emberrel játszik , azt a bírók döntik el! Megrövidült az azonos feltételek között zajló játék. A legközelibb példák: a mieink a románok ellen 10:5-ös, a hollandokkal 6:3-as kiállítás mellett vízilabdáztak (hiszen az ellenféltől csak a negyedik negyed utolsó másodpercében állították ki Burikot). A görögökkel sem volt más a kép. Az egyik oldalon 7, a másikon 3 volt a megítélt (!) súlyos hibák száma. A 6:3-as, de még a 7:3-as kiállítási arányt is — a nagyobb tudás alapján valahogy — át lehet vészelni. A 10:5-öt viszont már nagyon nehéz, szinte lehetetlen, hiszen alig marad valami a játékidőből. Egy kiállítás 45 mp-ig szól... Ennek hatása a miné-nyek is mutatják — nemcsak a magyar válogatottat érinti. Egyedül a Szovjetunió nem vesztett pontot. Ennek ellenére Popov edző tanítványainak nem volt könnyű az útjuk. (Olaszország ellen 6-5, Spanyolországgal keservesen 5-4). Az aranyérem egyik várományosa, Jugoszlávia pedig Kubával nem bírt (6-6)! A nagyok tehát egyáltalán nincsenek biztonságban. Az elkövetkező két napon egymás ellen mérkőznek. A sorsolás alapján a mieink csütörtökön a Szovjetunióval, majd sorrendben Jugoszláviával, Spanyolországgal, Kubával, végül a románokat verő Hollandiával játszanak. Csoporttársunk, Hollandia szereplése mutatja, menynyire kiszámíthatatlan most minden. Románia Magyarországtól pontot rabolt, majd az örömmámort — mélységes csalódás követte. Reméljük — mi megkímélhetjük magunkat ettől! A SZOVJET CSAPATBÓL Az olimpia házigazdája 1976- ban Montrealban 8., 1977-ben az EB-n 4., 1978-ban a VB-n 4. 1,979-ben a Világ Kupán ugyancsak 4. lett. A válogatott eddigi legnagyobb eredménye: 1972-ben olimpiai bajnokságot nyert. Az akkori csapatból már csak a kapus Szobcsenko, valamint Barkalov és Kabanov tagja a jelenlegi együttesnek. Az olimpiák történetében a müncheni aranyérem mellett eddig két ezüst (1960. Róma, 1968. Mexikóváros) és két bronzérmet szerzett (1956. Melbourne, 1964. Tokió). A VB-n egy első (1975. Cali), egy második és egy negyedik hely a mérleg. EB-n két első (1966. Utrecht, 1970. Barcelona), egy második és két harmadik helyezést ért el a szovjet csapat. CSEREBERE A magyar csapat legsúlyosabb egyénisége kétségkívül a skeetlövő Talabos. Súlya valahol a 120 és 125 kilogramm között mozog, ö meg az egyetem befejezése felé halad. Itt a lőtéren kezében jelvényekkel teletűzdelt tábla, már ismerik, jönnek hozzá cserélni. Ö meg a föld öszszes élő és holt nyelvén magyarázza, hogy csak Misa mackó jelvényt és bármiféle olimpiai jelvényt cserél. Nekünk meg elmondja, hogy a Misa mackót Simon Tibornak gyűjti, az olimpiai jelvényeket Nagy Sándornak. — És saját magának? — kérdezzük. — Magamnak semmit, engem a jelvények nem érdekelnek. Csak a csere ...