Népsport, 1982. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-09 / 6. szám
A SOKARCÚ MACSKA NÉHÁNY ÉVE nagy nyugalomban várakoztunk Varsó repülőterén az útlevél- és vámvizsgálatra. Utaztunk haza Budapestre. Velünk tartott az egyik jeles lengyel cselgáncsegyüttes is, amelynek edzője Kazimir jó barátom. Évek során fonódott ez a barátság elszakíthatatlanná. Akkor is a mi meghívásunkra jöttek versenyezni a Körcsarnokba. Végre ránk került a sor. Álltunk glédában a bőröndjeink mellett, sorjáztunk lassacskán befelé. Egyszercsak közénk robbant egy termetes asszonyság. Tarka, fodros ruhában törtetett át a csoporton. A fejét érdekes módon tartotta egyenesen. Arcán annyi festék rétegeződött, hogy előrebukott volna, ha a kontyába, egészen hátra, a tarkó mögé nem tűz egy jókora kovácsolt vas hajcsatot. A karjáról három táska is lógott lefelé. Csapódtak jobbra, balra a temperamentumos járás lendületétől. KICSI EMBERKE az én barátom, vidám szemű, huncut tekintetű, széles vállú fickó. Udvarias, de nagyon önérzetes. Mikor ez a vasékes termetesség csak úgy félrependerítette az útjából, elmosolyodott, és valami furcsa dac áradt szét az arcán. Intett az előttünk sorakozó versenyzőknek, hogy gyorsan engedjék előre, engem karon kapott és vitt magával. Ott értük utol az asszonyságot, ahol végigtapogatták az utasokat: nincs-e náluk fegyver, netán bomba? Kazimir szorosan az asszony mögé állt és mérhetetlen nyugodttá vált. Mindenki felkapta a fejét. Macskanyávogást hallottunk. A szűk helyen körülnéztünk, a motozó ingerülten kérdezte: „Asszonyom, magánál van macska? Élő állatot, tetszik tudni, nem szabad .. Kimondhatta, de nem folytathatta. A hájas maskara olyan szóáradatba kezdett, hogy szinte frecsegett... És ekkor újra elnyávogta magát a macska. A motozó azonnal lecsapott a három táskára. Konyákig beletúrt mindbe. Semmi. Tétován, fürkészve lesett körül. És a macska újra nyávogott. Kérdőn ránk tekintett, hiszen nálunk az égvilágon semmi sem volt, egyetlen útiszatyor sem. Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Kazimir csak egy rövid fejmozdulattal jelezte, hogy: talán a fodros ruha alatt?!... VETTE A LAPOT a fegyverkutató. Hirtelen mozdulattal végigtapogatta az igencsak szócséplő asszonyságot. Az meg tiltakozott, hadonászva söpörte félre a kényes testrészeknél hosszasabban matató kezet. Szinte ordított. Amire a macska elnyújtott, szomorú nyávogása felelt, úgy, mintha már szeretne több levegőt kapni a szegény állat. Nem volt többé mese. Vitték az asszonyságot hátra, egy félreeső szobába. Mi pedig besétáltunk a várócsarnokba. Kényelmesen leültünk. Éppen a furcsa esetről akartam mondani valamit, amikor váratlanul megszólalt a macska .. . Döbbentem néztem. Kazimir mosolygott és újra megnyávogtatta a macskát. Egyetlen arcizma, a szája sem mozdult. Furcsa módon, a torkában képezte a macskanyávogást tökéletesen utánzó hangot. Hatalmas nevetési inger tört ránk, amelyet csak fokozott, hogy úgy húsz perc múlva feldúlva, magából kikelve, szitkozódva és átkozódva beviharzott a csarnokba az erőszakos cifra hölgy. AZ ÜT kényelmesen telt. A verseny izgalmas volt. Hétfőn hajóval indultunk Visegrádra. Ott panorámabuszba szálltunk. Ruháskosárban gőzölgő főtt kukoricával megrakottan feltolakodott a buszra egy Kékszoknyás nénike is. Azonnal megrohantuk: „Adjon nekünk főtt kukoricát, legyen szíves, megfizetjük.” „Csak a Fellegvár előtt árulhatok, itt nem.” A rideg-hideg válasz nem tűrt ellentmondást. De ekkor megszólalt a macska. Elnyújtottam szenvedő hangon nyávogott. A sofőr szigorúan kérdezte: „Kinél van macska?” Körbenéztünk, aztán meghúztuk a vállunkat. Újra keserves nyávogás törte meg a csendet. A sofőr megállt. Kijelentette, hogy addig nem megy tovább, amíg nem látja, hogy hol a macska! Hallott egy esetről, hogy a buszvezető ölébe ugrott egy macska és a sofőr ijedtében csaknem az árokba hajtott. Szónokolt a meredek domboldalba vájt úton. És a macska megint elnyávogta magát. . A FŐTT KUKORICÁK vászonkendővel voltak letakarva. Intettünk, hogy: talán az alatt?... „Mutassa a kosarat!” Csak úgy terjengett a főtt kukorica ínycsiklandó illata. De a macska — sehol. „Az már ízléstelen lenne, ha a csövek alá tetszett volna rakni” — jegyezte meg az egyik versenyző, aki átlátta a helyzetet. Bekapta a sofőr a horgot. „Tessék néhány csövet felemelni!” Az árus felemelt kettőt, de semmi sem tisztázódott. „Még egy párat!...” A tiltakozó nénike nem értette az egészet, a mellette ülő fiatal versenyző kezébe nyomta a két cső kukoricát és újabbat emelt fel. És erre röviden, alig hallhatóan elnyávogta magát a macska. Most már a sofőr biztos volt a dolgában. Ő maga is beletúrt a kosárba, az árus meg csak adogatta sorban a párolgó csemegét. Már a kosár feneke is látszott, amikor az asszony felkiáltott: „Jaj, megették a kukoricámat!” Boldogan fizettük ki az árát. Mire a Fellegvárba értünk, már csak a lerágott csutka volt a fiúk kezében ... NAGY VIHANCOLÁS, nevetés következett. Az ugrabugrálásban megrándult az egyik versenyző bokája. Este rohanás a Sportkórházba. Fel a sebészet egyik szobájába, ahol még égett a lámpa. Mondták, már nincs rendelés, majd reggel. Az késő volt. Hajnalban utaztak tovább a lengyel csapat tagjai. „Értsék meg, nem lehet. Ne tessék beljebb jönni, már sterilizáltuk a szobát” — magyarázta elutasítóan az igen csinos nővérke. Mire megszólalt a macska: „Jaj, látják, mi lett belőle. Nyitva hagyták az ajtót, valami dög macska besurrant." A vitára előkerült az orvos. Mi akkor már a székeket tologattuk félre, „kerestük” a betolakodott macskát. A nővér sopánkodott, az orvos türelmetlenül kérdezte: „Tulajdonképpen mit akarnak?” A fiú mutatta bedagadt bokáját. Leültette az orvos, bekente a bokát, nyugtatgatta Kazimirt, hogy csak enyhe rándulás__ Az meg csak nézett és hirtelen elfordulva toppantott egyet. „Sicc!” És még ki is lesett a folyosóra, mintha a rohanó macskát nézné, hova menekül__ NAGYON SOKSZOR hallottam még ezt a macskát, s tapasztaltam, aki egyszer hallotta a tökéletes utánzást, mind meg akarta tanulni. Senkinek sem sikerült. Azaz, bocsánat! Tbilisziben egy grúz legény megkérte Kazimirt: „Csinálja csak még egyszer!” És aztán már ő is tökéletesen utánozta. Ebből lett a kalamajka. Az utcán kutyáját sétáltató gyönyörű lány mellett nyávogta el magát. A hatalmas állat felvukkantott, kitépte pórázát a finom kézből és uccu neki, elrohant. Egyre többen akarták elfogni, mind nagyobb tömeg hajkurászta. Lehet, hogy azért voltak olyan kevesen a verseny alatt a lelátókon? ... Kaszás Sándor KESZTUMII Ordítottam, ahogy a torkomon kifért: — Ambrus! Kesztumin?! Az anyád jóistenit, nem érted? Kesztumin! .. Dehogynem értette. Sőt! Ambrus svábul értett a legjobban, hála munkaadó gazdánknak, a hangyaszorgalmú sváb kertésznek. A kesztumi amolyan varázsszó volt és olyasmit jelentett, hogy „mész te nekem?!" A német gehts du mich-ből svábosította a kertész, s erre a kosztümira kellett Ambrusnak önmagától megfordulnia a kút kör alakú öröktaposójában, hogy a kerekdobos rendszerű, egy- lóerős szerkezet elé fogva újabb tartály vizet húzzon fel. A víz földbe vájt árkokban csörgedezett a távoli kelkáposzta-, karalábé- és karfiolágyások felé, hogy ott a markomba és a hónom alá szorított öblös szórólapáttal a növényekre fröcsköljem. Nem volt könynyű munka, Ambrus pedig lustaságával még tovább nehezítette. Elég volt reggel hattól az esti szürkületig a jéghideg vízben tapicskálni, a lapátba férő 5-6 liternyi vizet több ezerszer meglendíteni, miközben a tűző nyári nap sós izzadságot facsart ki belőlem. Hát még Ambrussal küszködni! Ő ugyanis néhány forduló után rendszeresen megállt, ezt mindig az árokban megfogyatkozott víz jelezte. Ilyenkor kezdődött a rendszerint eredménytelenül végződő ordítozás, a káromkodásokkal körbevett kosztümizás, majd rohanás a kúthoz, Ambrust jobb belátásra bírni, ostorral, pálcával, kapanyéllel. Ambrus nehéz teremtés volt termetre, természetre egyaránt. Vastag csontú, száradt izomzatú, kopottbarna, több mázsás testét nehezen mozdította, a szóra nehezen hajlott, pedig — Szerintem — mivel az orosz frontot is megjárta — legalább három nyelven értett. Ha akart! Mert mondhatta az ember a magáét, ha az öreg csotrogánynak nem volt kedve, akkor meg nem indult a világ minden kincséért. Pontosan senki sem tudta a korát, de húszévesnél biztosan több volt, ez pedig a lovaknál aggastyánnak számít. Ezt egy cigánykupec mondta, aki a gazda kérésére megnézte a ló kopott, sárgásbarna fogait, pókos lábait, dörzsölgette hulló szőrét. — Ajaj naccságos úr! Nem sok zsákot esik ezs mán magánál. Vín ló ezs, fáj ennek mán mindene. Visszagondolva, alighanem ez volt az igazi oka Ambrus lustaságának. „A szakvélemény” persze mit sem változtatott a sorsán. A háború vége felé járt a szovjet csapatok már a közelben űzték a németet. Az élelemnek nagy foga volt, a piacon várták a karalábét, a káposztát, a zöldséget. Ambrusnak dolgoznia kellett. És ő lassan, nyugodtan lépegetve, kemény biztatásra, de végezte a dolgát, örök körforgásban húztaa vizet a kútból. Gyakran rávertem ezzel-azzal, ennek ellenére lassan valamiféle barátság alakult ki közöttünk. Délidőben zöldet téptem neki a föld végéből, nagyritkán egy-egy szem savanyúcukrot is nyújtottam, amit a tenyeremből puha, bársonyos pofájával egy mozdulattal besepert, s miközben szinte tövig kopott fogaival ropogtatta, még a szemét is lehunyta. Befogáskor sosem felejtettem el megpaskolni a farát, megsimogatni meleg orrát. Amikor tekintetét rám emelte, okos, barna szemeiből mintha köszönet sugárzott volna. Úgy éreztem, összetartozunk, mi, szegények, akik egész nap az isten ege alatt egy csobogó, ezüstös vízcsíkkal összekötve dolgozunk. Ez bátorított fel egyik este, mielőtt a gazda nem messze lévő házához indultunk volna, hogy Ambrust a víztartó betonkád széléhez tereljem, s mivel az összehajtott pokrócot már előzőleg a hátára dobtam, a peremről a hátára ugorjak. Ugrottam? Legalábbis így meséltem el a haveroknak. Holott csak Ambrus békés természetén múlott, hogy tűrte ügyefogyottságomat, majd lassú poroszkálás után a célhoz érkezve gyászos lecsusszanásomat. Ahogy múltak a napok, úgy szoktuk meg mindketten, hogy a földre menet és viszsza Ambrus hátán teszem meg az alig kilométeres utat. Dagadtam a büszkeségtől. Én, a sportember, aki nemcsak a labdát rúgja vasárnaponkét az ifi kettőben, s fut alig hét perc alatt reggelente mezítláb, egy szál klottgatyában otthonról a kertészetig, hanem lovagol is, mint a cowboyok a ronggyá olvasott sárga ponyvaregényekben, vagy a zsokék a lóversenytéren, ahová rendszerint a Fehér úti víztorot vágti Le amik giga' csen' gyet! lábai egyeve, 1 lett ban Vigy Ki, arra ni, a hadd Amir vissz Ba: netto folyó be a akad nyed volta foszli A amik szak, de A a csr össze Elind érten az a meg! kapa, ki, t Air. úgy : gettei és ak temi volta: den. annyi mind déleli nítás. Koncz, Koncz, Ko Este hét múlt néhány perccel. A Vígszínház nézőtere zsúfolt, a színészek , beöltözve, a hangszóró sorolja az utasításokat a világosítónak, a magnósnak, a statisztáknak. A portásnő nyugalomra int, ő már tudja, megszokta, hogy Koncz Gábor az utolsó pillanatra mindig megérkezik. Alighogy befejezi, már jön is. Hosszú, fekete báránybunda és kucsma, fekete csizma, farmer. Míg sietünk fel az öltözőbe, megkérdezi: — Sokat késtem? Pedig nem szoktam, de most fejeztünk be a Hunniában egy forgatást és ebben az időpontban szinte lehetetlen közlekedni. Az ajtóban észreveszi a bizonytalanságomat, s nevetve bátorít: — Jöjjön nyugodtan, fürdőnadrág van rajtam ! A bunda mély zsebéből előkerül egy mandarin és egy alma (nagyon szereti a gyümölcsöt, de a mandarint nekem adja), s még elrohan a büfébe feketéért és kefirért • zsemlével (ez a vacsorája). A sminkasztalnál szorgoskodik, de úgy látszik, a késés nem hagyja nyugodni. — Egyszer Zsurzs Évával filmeztem, s már nem tudom miért, de késtem fél órát. Azon törtem a fejem.