Népsport, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-17 / 13. szám
a NÉPSPORT SZABÁLYAVATÓ UTÁN „Senki sem szimulált...” Ijjú Cselgáncs Éppen csak hazaért a Felkelő Nap országából, máris lefeküdt.. . Persze, érthető volt dr. Putnik Bálint vágya a puha ágy után, hiszen egyfolytában harminc órát röpködött az Európai Cselgáncs Szövetség (EJU) sportigazgatóhelyettese, míg hazaért Tokióból, ahol az elmúlt hét végén rangos nemzetközi versenyt rendeztek. Különös jelentőséget adott a viadalnak, hogy most és ott alkalmazták először, a lapunkban már többször említett, a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség (IJF) által létrehozott új szabályokat. Putnik doktor az európai szövetség hivatalos képviselőjeként, megfigyelőjelként volt jelen a viadalon. — Kérjük, számoljon be a verseny néhány „alapadatáról’. — Tokióban, a Budokanban rendezték a versenyt, 15 ország 97 sportolója lépett tatamira. Ott voltak — többek között — a szovjetek, a franciák, az osztrákok, a lengyelek, az NDK-beliek, a kubaiak, s indultak a KNDSC-beliek és a dél-koreai versenyzők is. A viadal a III. Csoriki Főiskolai Kupa volt, amely minden esztendőben idénynyitó verseny az ázsiai országban. Egyéni- és csapatversenyt is rendeztek. Az utóbbit a japánok nyerték a szovjet, az NDK-beli és a dél-koreai válogatott előtt. Az egyéni versenyben hat aranyérem jutott a házigazdáknak, mindössze a 83 kgos osztrák Seisenbacher és a 78 kilós szovjet Sesztakov tudott közéjük férkőzni. Egyébként a megszerezhető 21 éremből (csak egy harmadik helyezett volt, ugyanis egyenes kieséses rendszerben, visszamérkőzés nélkül bonyolították a versenyt a japánok) 17-et otthon tartottak. Már most kitűnő formában vannak, nagyon készülnek a szöuli világbajnokságra . . . — Beszéltünk a szabályok premierjéről. Meglepetten hallottuk, hogy a franciák — Párizsban is nagy nemzetközi torna volt az elmúlt héten — nem alkalmazták a kíméleti idő eltörlésére vonatkozót... Vajon a lavánok is „megijedtek" az újtól? — Erről szó sincs, ők tartották a szavukat, s valamennyi új szabály élt a tatamin. Felmérést végeztünk a két versenynap során, s egy ötórás verseny időtartamát körülbelül 30—40 perccel rövidítik le a megváltozott regulák. — A leglényegesebb módosítás, hogy eltörölték a kíméleti időt, tehát nincs esélye a jövőben a szimulánsoknak. Próbálkoztak-e alibizni a cselgáncsozók a tokiói viadalon? — Nem, fejben is felnőttek a változáshoz a versenyzők. Senki nem kért ápolást színlelt sérülése gyógyíttatására. Természetesen néhány esetben szükség volt orvosi beavatkozásra, mint például orrvérzés, köröm-, vagy fülsérülés esetében. De ez mindöszsze néhány másodpercig tartott, tehát a hosszas, felesleges „fetrengéseket” azt hiszem örökre száműztük a tatamiról. Az új szabályrendszer másik lényeges pontja, hogy a döntők és az érmekért folytatott találkozók is csupán ötpercesek lesznek a jövőben. Így volt-e ez Tokióban is? — Igen, s így jóval gyorsabbá, lendületesebbé, következésképpen érdekesebbé váltak a küzdelmek a nézők számára. Eddig hét perc volt a döntő, most rövidebb idő áll rendelkezésre, így óhatatlanul is bátrabb akciókeresést követel meg az új szabály a versenyzőktől. — Szavaiból azt szűrtük le, hogy sikerült a szabályok vizsgája, s hogy gyorsan alkalmazkodott ehhez versenyző, bíró egyaránt. — Valóban. Semmiféle fennakadás nem volt. A cselgáncsozók csak egymással törődtek, ennek tudható be a sok magas színvonalú összecsapás, s a bírák is megállták a helyüket. — Hogyan alakul a tavaszi programja a sportigazgatóhelyettesnek? — Február 9-én és 10-én Frankfurtban lesz az EJU sporttechnikai ülése, utána Párizs ad otthont az I. Világ Kupa küzdelmeinek. Március első hétvégéjén Budapest került a sportág gyújtópontjába, ekkor rendezik a Gránit Hungária Kupát. Március 16-án és 17-én a hölgyek veszik át a kontinens tatamiját, Landskronában kerül sor az Európa-bajnokságra. Tehát — akárcsak tavaly — idén sem lesz megállás ... . .... Kosárlabda ■ — Két éve már voltunk NB I-esek. Aztán éppen ahogy csak, de kiestünk. Tavaly megnyertük az NB 11-t és szerencsére a csapat együtt maradt. Éppen ezért most úgy tűnik, hogy nem lesznek kiesési gondjaink — mondta Sasvári Andrásené, a női csapat edzője. — Mi most szereplünk először az NB I-ben. Sajnos, kiütközött a rutintalanságunk, hiszen az NB 1-es technikát csak az NB 1-ben lehet megtanulni. Nagy bravúr lenne, ha bent tudnánk maradni a legjobbak között — vélekedett Máté János, a férfiak edzője. A fenti mondatok a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán hangzottak el. A város történetében első ízben szerepel egyszerre férfi- és női csapat is a kosárlabda NB I-ben. Hogy miért ezeket a mondatokat emeltük ki a hosszabb beszélgetésből? Mert a legnagyobb gondok közül valók. Szervezett utánpótlás-nevelés A sportágat tüzetesebben ismerőknek különösebben nagy meglepetést nem jelentett a legjobbak közé kerülés, mert az utánpótlás tekintetében a nyíregyháziak már jó néhány esztendeje első osztályúak. A XLI. 13. ♦ 1985. január 17 Amikor már áll a tábor. Költözött a Mikulás • Elspórolt betűk • Antidopping holtszezonban Több, mint egy hónapja már, hogy azon a túrán utoljára találkoztunk. Most, a kölcsönös üdvözlésnél úgy látszik, mindkettőnknek ugyanaz juthatott eszébe. Mert egymásra pillantva — minden ok nélkül — egyszerre nevetjük el magunkat. Minden ok nélkül? No, nem is egészen. A csöppségek egyre türelmetlenebbek lettek, így aztán Máttyoki Ferenc kénytelen volt csendet inteni: — Figyeljetek, gyerekek! A Mikulás közben elköltözött egy másik helyre, nekünk most utána kell menni. Sétálunk még egy kicsit. Persze, hogy megszólalt egy cérnahang: •— Miért költözött el? Keresztkérdés! Az úgynevezett Mikulás-túra helyszínét tudniillik menet közben módosítani kellett, mert az eredetileg kijelölt helyre — a rossz útviszonyok miatt — nem tudott fölmenni a kellékes autó. De ilyen kiábrándítóan prózai okot csak nem tálalhat a gyerekeknek?! Isten neki, tehát: — Azért... szóval, azért költözött el, mert tudjátok, itt, ahol lakott, nem volt villany, ahova pedig elment, ott van! Hűha, ezen is túl volnánk! És neri is akárhogyan. Mert a gyerekek*L Lajos tetszésnyilvánítása közepette a „cérna” még szólózott is egyet: — Te okos óvó néni vagy!• Az elismerés feladója alighanem a sor legvégén állhatott. Közelebbről nézve ugyanis a mackós mozgású, harminchárom éves fiatalembert ő se igen titulálhatta volna óvó néninek. Az elismerés persze így is jól esett. És így legalább egy kedves, mosolyogtató történettel több van Mányoki Ferenc turistatarsolyában. Amelybe egyébként minden túra, táborozás alkalmával kerül valami hasonló, emlékezetes, kedves epizód. Meg kerül más is. A legutóbbi ünnepi alkalommal például egy kiváló társadalmi munkáért kitüntetés az OTSH elnökétől. — Azt mondhatom, véletlenül kerültem a természetbarátok nagy családjába — kezdi a történet elején. — Egy munkatársam, fontos munkahelyi elfoglaltsága miatt nem tudott megjelenni társadalmi posztján, a BTSZ túra- és rendezvény bizottságában. Elmentem. Akkor helyettes azóta vele. Későbbi beszélgetésünk során kiderült egy kis turpisság: a pedagógus, úttörővezető apukával először ötéves korában ment túrázni. Azóta, majdnem annyi időt tölt a természetben, mint otthon. Az említett véletlen tehát... No, de hát következzék az idevágó kérdés: — Mi volt az a beugrás? — Hangtechnikával foglalkozó műszaki emberek vagyunk, tehát ezen a téren tudjuk a legjobban hasznosítani magunkat. Túrák, rendezvények, események, táborozások hangosításánál, a hírközlésnél, elektromos munkáknál. Az említett helyettesítésnek egyébként már jó néhány éve. De, sok szép helyet bejártam azóta ... Hogy nem csupán bejárta, de végigdolgozta ezeket a helyeket, arról nem nagyon beszél. Az valahogy nem fontos ... Pedig olykor — mondjuk, egy nyári tábor indítása előtt — van munka, körülbelül pirkadattól sötétedésig. Meg, még egy kicsit tovább. — De, amikor már áll a tábor — folytatja nekihevülten — az már olyan alkotás-féle! Ahol tegnap még csak a puszta természet létezett, ma már a hódolói is otthon vannak. Nem mondom, a másik része annál szívbe markolóbb. A táborbontás, mint most, legutóbb, Pilisszentléleknél. De szép volt ez a tábor is! — És az építés-bontás közötti időszakban? — Tennivaló mindig van. Én, ha nem tudok ott lenni, fölmegyek „futárba". Igaz, mindenkinek megvan a maga feladata, de nincsenek szigorú határok. A sátorveréstől az irtásig, rakodásig, mindenben segítünk egymásnak. Nincs az, hogy: nekem csak ez a dolgom! Este kilenc óra tíz perc, a Rádió tizenkettes stúdiójában. Bent a mikrofonnál az ügyeletes sportszerkesztő olvassa az egy óra múlva elhangzó sporthíreket, hangfelvételre. A technikai helyiségben Pufi a műszaki berendezések parancsnoka. A Pufi, azaz Mányoki Ferenc hangtechnikus. Asztaliteniszről, fociról, jégkorongról beszél a szerkesztő, egyszer csak Pufi leállítja a felvételt. Mutatóujját az egyik mütyürkére téve, beszól a stúdióba: — Elnézést, öreg, megálltam. Megint lenyelted a szó végét. Ne spóroljuk már el azt a két-három hangot a kedves hallgatótól. Odabentről kacagás kíséretében jön a válasz: — Oké, Pufikám, köszi szépen, hogy szóltál. Kérek egy végszót, és a végéig meg sem állunk. Kap egy végszót, és a végéig meg sem állnak. Csupán a rend kedvéért: a technikusnak magától értetődően kizárólag a felvétel műszaki minőségéért kell felelnie. Az elspórolt hangokat senki sem varrhatná az ő nyakába. — Tudja, ez nem okoskodás vagy tudálékoskodás — mondja szinte mentegetőzve, amikor már ismét forog a magnótekercs. — De, csinálom már azt is száz éve, hát, ha véletlenül én veszek észre valami hibát, miért is ne szólnék? — Igen, az előbb is mondott már valami hasonlót: nincs az, hogy nekem csak ez a dolgom! • Munkája végeztével a Pagodában ülünk le egy kis asztalkához. Egy szörp az automatából, egy tabletta a zakózsebben lévő üvegcséből. Kicsit fáradtnak látom. — Dopping? — tréfálkozom. — Jószerivel antidopping — felel a korty után — Vérnyomás-csökkentő. Nem komoly dolog, de a doki azt mondta, szedjem most egy ideig. Jobb a békesség . Különben érdekes, inkább akkor nyavalygok, amikor nincs erdőjárás. — Tényleg, ilyenkor mit csinál a természetbarát? — Elfoglaltság, azért ha más jellegű is, most is akad. Nincs olyan sok kijárás, de például az eszközök karbantartása, felújítása nagyon jó téli feladat. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ne kellene maximálisan megbecsülnünk a felszereléseket. — Biztosan időigényes elfoglaltság. Hogyan fér össze a hivatással? — Meg lehet oldani. A szövetségi kikérőre elenged a munkahelyem. Hogy akkor, mégis miért társadalmi munka? Mert ezeket az időket máskor visszaadom, ledolgozom a vállalatnak. Meg, olykor egy-egy szabadnap, szabadságnap is belefér. Van túravezetői vizsgám is, úgyhogy a szezonban tényleg tudok mit kezdeni magammal. Megcsörrenti a gyógyszeres üvegecskét: — Olyankor még erről is megfeledkezem! Dobozy László Első ízben két NB I-es csapat Nyíregyházán középiskolás bajnokságban, az úttörő-olimpiákon, a minitornákon, az OSK-n és az OSK-n már-már az számít meglepetésnek, ha nincs dobogós nyíregyházi együttes. Ráadásul nem mostanság felkapott divatsportág errefelé a kosárlabdázás. Olyan kitűnő — máshol játszó — NB I-es játékosokat adtak már a sportágnak, mint például Szűcs, Győrfi és Somogyi. Nem egyszer előfordult már, hogy a városnak hat NB II-es csapata is volt. De ez a jól szervezett kosárlabdaélet nemcsak a székhelyre, hanem szinte az egész megyére jellemző. Pedig ez a megye távol esik a fővárostól — nemcsak kilométerekben —, innen többnyire csak mennek. És az elszármazott menők nem jönnek vissza. Ahogy Máté János megértően említette: a biztos NB I-es szereplést nem adják fel a bizonytalanért. Az más kérdés, ha mind visszajönne, nemcsak a bentmaradás lenne biztos — valahol elöl végeznének. Valamennyi egyetemi és főiskolai csapat egyik nagy gondja az állandó vándorlás. Ha elérkeznek olyan minőségi szintre, hogy kilépnek a nemzetközi porondra, mint mondjuk a MAFC kosárlabdázói, vagy az OSC vízilabdázói, akkor már kedvezőbb a helyzet. Hosszú ideig együtt tudják tartani a gárdát, hiszen egzisztenciálisan is a klubhoz kötődnek a legjobbak, innen lettek válogatottak. Ráadásul a fővárosban tanult szakmájukban sem nehéz elhelyezkedni. Nyíregyházán viszont jóval kevesebb tanárra van szükség, mint Budapesten. Ráadásul ha egy városkörnyéki fiatalról van szó, akkor valamiféle „huszonkettes csapdája” alakul ki. A főiskolás azért tanult, hogy tanítson a községekben, kisvárosokban. Ha visszamegy, akkor egy jó játékosát elveszti a nyíregyházi kosárlabdacsapat. Ha szereznek neki valamilyen állást a megyeszékhelyen, akkor ugyan a csapat nem gyengül, de a tanárképzés egyik feladata nem teljesül. Tanították, költöttek rá, aztán nem tanít ott, ahol szükség lenne rá ... „Eldugott” tehetségek De hát ettől az ismert gondtól nem lesz jobb egyik nyíregyházi csapat sem. A helyiek nem is siránkoznak, mártírkodnak. Igen dicséretesen azt teszik, amit az ő helyzetükben egyedül tenni lehet. Igyekeznek saját erőből színvonalas utánpótlás-neveléssel megoldani a csapatépítést és bentmaradni a legjobbak között. — Két éve körlevelet küldtünk szét a megyében ■— mondta Máté János. — A minél jobb kiválasztást akartuk ezzel megoldani. Kollégiumba, egy iskolába elhelyezni a megye tehetségesebb fiataljait. Néhányat össze is tudtunk szedni. Persze, volt olyan hely is, ahol a testnevelő tanár a szó szoros értelmében „eldugta" a kosárlabdában tehetségesnek tűnőket. Például egy 195 centiméteres első osztályos középiskolás fiút is. Persze, a beiskolázással sem oldódik meg minden gond. Mert például a gyakorló általános iskolában együtt levő kis csapat játékosai attól függően, hogy hol tanulnak, játszhatnak tovább. Vagy az egyesület színeiben, vagy az iskola csapatában. De a középiskola nem tudja az ifjúsági bajnokságban szerepeltetni a gyerekeket, mert erre már nincs pénze. — Tudjuk, hogy sokféle oka volt az NB IIP megszüntetésének — mondta Sasvári Andrásné —, de szakmailag nekünk ez nem jól jött. A középiskolás csapatokat például ott lehetett szerepeltetni. Számunkra a sportág tömegbázisa veszett el az NB 111 megszűntével. Azóta sok helyen fel is oszlott a csapat, ahol mégis maradt, az alacsonyabb osztályból rendkívül képzetlen játékosok kerülnek be a főiskolára. A lányoknál például idén összesen egy használható elsőéves akadt. Pedig a főiskolának kétezer hallgatója van, és közöttük négyszáznak egyik szaka a testnevelés. Így aztán nem csodálható, hogy a férfi és a női csapatunk tagjai is döntő többségükben nyíregyháziak. Biztos, hogy sok tehetséges fiatal van a megyében, de tizennyolc éves korukban már szinte lehetetlen pótolni az addig elmulasztottakat. Egyre több szurkoló pedig ennél a két csapatnál csak a főiskolásokra építhetnek, mert ide jó játékost máshonnan igazolni még vágyálomnak is sok. Hiszen annak ellenére, hogy NB I-esek, csak a G-kategóriába sorolták őket, ez pedig anyagilag is számottevő támogatáskiesés. Mert bármennyire is a szívén viseli a főiskola vezetősége a kosarasait — a tanácsüléseken az utóbbi időben már többször is szerepelt a szakosztály —, a szűköcske költségvetésből tizennégy csapatot — a miniktől a felnőttekig — és tíz edzőt kell eltartaniuk. Persze, segít a város is, ahogy tud. Hogy csak egy példát említsünk: a papírgyár elkészítette az ütközőfalat. Egyre többen kíváncsiak a csapatok játékára. A nők a Városi Sportcsarnokban játszanak, néha komoly nézősereg előtt. És a szurkolók mind nagyobb része a városlakókból és nem a diáktársakból áll. A férfiak a főiskola csarnokához ragaszkodnak és itt már néha gond a nézők elhelyezése. Ha valamelyik csapatuk kiesne, az ország egy jelentős területe lenne NB I-es gárda nélkül. Nyilván valamelyest csökkenne is a fiatalok érdeklődése, hiszen egy NB I-es együttes nagy vonzerő. De akár ebben az osztályban, akár egygyel alatta, nagy erőfeszítéssel, lelkesedéssel egy nagyon fontos feladatot elvégeznek: a kosárlabdát szerető, értő embereket nevelnek. És ők a főiskoláról kirajzva, sokat tehetnek a város csapatáért és a magyar kosárlabdázásért. Kocsi Tibor