Népsport, 1987. május (43. évfolyam, 101-126. szám)

1987-05-01 / 101. szám

2 NÉPSPORT ' ' Labdarúgás A Les Sports véleménye a magyar szereplésről Könnycsalogató „mutatvány" A holland sajtó kellőkép­pen ünnepli Rinus Michels győztes csapatát. Kellőkép­pen, mert a szakírók dicsé­rő jelzőit a helyzet paran­csolta mértékletesség diktál­ja.­­ A narancssárga meze­sek a magyarok ellen ara­tott 2-0-ás győzelem után az Eb-döntő felé kacsingathat­nak — írja a mérkőzést tu­dósító Jaap de Groot, a de Telegraaf hasábjain. Ugyan­ebben a lapban Ar­­ud Gullit az újságíró gondolatát így egészítette ki: „Igen.­­egy lépéssel előbbre jutottunk, de még mindig csak a fele úton tartunk.’’ A hollandok egyik legol­vasottabb napilapja termé­szetesen részletesen foglal­kozik a mérkőzéssel. Álta­lános megállapításként a két csapat közötti erővi­szonyt fejtegeti és úgy érzi, hogy a holland válogatott­nak ezúttal még mérsékel­tebb teljesítmény is elég volt ahhoz, hogy a magyar csapatot két vállra fektet­hesse. Rinus Michels — ugyan­csak a de Telegraafban — már a jó gazda „simogató” szemével nyilvánítja véle­ményét: „Az első félidőben egy kitűnően szervezett vé­delemmel szemben élvezetes csapatjátékot mutattunk be. Ennek a közös munkának két gól volt megérdemelt jutalma. A szünet után na­gyot változott a helyzet. Gullit, Van Basten és még néhányan úgy érezték, hogy a zsákmány már a lábuk előtt fekszik, egyénileg kí­vántak csillogni. Ebben a 45 ■percben valójában nem tet­tük nagyobb próbára ellen­felünk tűrőképességét, és a két csapat között fennálló különbséget nem használtuk ki. Kár!” A de Volkskrant jelzői már bánt­óbbak: — A ma­gyar válogatott erejéből csak ilyen udvariassági lá­togatásra tellett. Rinus Mi­chels csapatának félgözre volt csak szüksége ahhoz, hogy a győzelmét bebiztosít­sa. A Trouw munkatársa, Matty Verkamman sem di­cséri az egekig a holland válogatottat. — Igen értékes győzelmet szereztünk, de ezt szinte zsebretett kézzel értük el. A következő mérkőzéseken lé­nyegesen többet kell nyúj­tanunk. A hullámvölgyből még mindig a kivezető utat kereső magyar válogatot­tól többet senki sem várha­tott. Ezt a gyengeséget — sajnos — a mi játékosaink is tudták! A hollandok déli szom­szédjai, a belgák véleménye, amely a Les Sports-ban ol­vasható, nemcsak elgondol­kodtató, hanem szomorú is. A magyar válogatott? Akik emlékeznek a dicső múltra, azok­­ szemébe a rotterda­mi „mutatvány” könnyeket csalt... XLIII. 101. ♦ 1987. május 1 A­ M­tJ—154-es fed­élzetén A szövetségi kapitány monológja Úton hazafelé, a MALÉV-gép fedél­zetén kértünk nyilatkozatot Verebes József szövetségi kapitánytól, vagyis közel tízezer méter magasból néztünk vissza a rotterdami stadionra, a 2-0-ás vereségre. íme, a kapitány monológja: — Úgy érzem, reális eredmény született, bár nekünk is voltak gólszerzési lehetősé­geink, de ez a 2-0 számszerűleg is kifejezi a két csapat közötti különbséget. Talán so­kan furcsállják, de én a történtek ellenére derűlátó vagyok. Annál is inkább, mert a csapatom nagyon sok új vonást mutatott fel. A játékosok taktikailag tulajdonképpen m­egoldották a feladatot a védekezésben. Az már pech, hogy a hollandok nagyon jól elkapták a vezető gól után azt a pszichikai pillanatot, amikor a magyar együttes még nem rendezte sorait. Ennek tulajdonítom azt, hogy három perc múlva újabb gólt tudtak szerezni. Ezzel elúszott a meccs, holott a második gólt megelőzően Détári­­nak volt óriási helyzete, de a holland vé­dők szabálytalankodtak vele a tizenhatoson belül. Courtney angol játékvezető azonban továbbot intett... — Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy 1-0-ás vezetésnél Péternek is hallatlanul nagy helyzete volt. Ha ezt kihasználja, nyilvánvalóan másképp alakul a mérkőzés. Ismétlem, nagyon értékes volt az első fél­időben a csapat teljesítménye, mert szinte hibátlanul védekezett. — A holland válogatott semmilyen meg­lepetést nem okozott. A játékukra tökéle­tesen felkészültünk, s tulajdonképpen Ga­ratja, Kardos és Péter jól megoldotta azt a feladatot, amit rájuk bíztam. Sajnálatos tény, hogy a csapat nem volt olyan kondí­cióban, amely egy ilyen, mérkőzésen joggal elvárható. A játékosok erőállapota pilla­natnyilag nem több, mint hetvenöt száza­lékos. Igazat kell adnunk Kardosnak és Szendreinek, akik azt mondták, hogy a ma­gyar bajnokságban egy-egy mérkőzésen tíz percig kell ilyen iramban, ritmusban ját­szani, mint egy ilyen fontos nemzetközi mérkőzésen. És nálunk ez a tíz perc elég ahhoz, hogy, mondjuk, a Dózsa megnyerje a bajnoki mérkőzést. Ez hallatlanul nagy hátrányt jelent a játékosok számára . .. ★ — A mérkőzésen az volt a taktikánk, hogy megpróbáljuk leszűkíteni az ellenfél területét a lesvonalig, ott próbáltuk letá­madni a hollandokat. Sajnos, ezt nem tud­tuk megfelelő átütőerővel tenni, mert, mint mondtam, nagyon heterogén volt a csapa­tunk és az erő állapota csak hetvenöt szá­zalékos. Ismeretesek a gondjaink is, Péter Zolitól például nem lehetett százszázalékos teljesítményt várni hosszú sérülése után. Örültem, hogy annyit nyújtott, amennyit most tudott. Sajnos, Hannich is elfáradt, s ez döntő tényező volt, mert elsősorban ne­ki kellett v­olna irányítani. Hiányzott belő­le az a dinamizmus, ami korábban jelle­mezte. — A második félidőben megváltozott a játék képe. Több ritmusváltást tudtunk csi­nálni, jobban bejöttek az elképzelések, s válogatottunk megmutatta erejét, pozitívu­mait. Ugyanakkor a hibák is felszínre ke­rültek.­­ Az első gól előtt Sallainak szerelnie kellett volna ellenfelét, és bizonyos mér­tékig Szendreit is el lehet marasztalni, mert nem számított a beadásra. Ugyanak­kor biztos gólnak látszó lövéseket és feje­seket hárított. Teljesítményével elégedett vagyok. — Egy biztos, sok ilyen forró, tétmérkő­zést kellene játszania a magyar válogatott­nak, mert csak így derülhet le, hogy ki al­kalmas komoly nemzetközi feladatra. — Már korábban elmondtam, hogy új csapatot kell kialakítanunk, sok új játé­kosnak kell lehetőséget adni, hogy kide­rüljön: kik azok, akik igazán alkalmasak jelentősebb feladatokra. Végül is nekünk a hátralévő EB-selejtező mérkőzések jó le­hetőséget adnak arra, hogy aránylag rövid időn belül egy igazán ütőképes válogatot­tat hozzunk létre.­­ A reális értékeléshez azonban az is hozzátartozik, hogy játékosaink taktikai repertoárja megközelíti azt a szintet, ami egy válogatott csapattól elvárható. Nagyon széles skálán tud a csapat játszani és en­nek feltétlenül örülök, a vereség ellenére. — Hogy mi lehet a jövő a csapatépítés útján? Mindenképpen az olimpiai együttes kulcsjátékosaihoz kell nyúlni, például Ros­táshoz, aki egészen kiemelkedően játszott a franciák ellen, de ide kell sorolnom Gás­párt, Szalait, Farkast, Szekerest és leg­főbbképpen Vincze Istvánt. ★ — Visszatérve a holland válogatottra: szerintem az volt a döntő, hogy nekik van két kivételes tudású klasszis játékosuk: Gullit és Van Basten. Az teljesen egyértel­mű, hogy ez a két kivételes egyéniség ki­magaslott a mezőnyből. Igazi sztárok, akik csodálatos fizikai, technikai és taktikai ké­pességekkel rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Milan mélyen a zsebébe nyúl és horribilis összegeket fizet értük. — Sokan most azt mondják, hogy baj van a magyar játékosok mentalitásával. Ez nem igaz, mert szerintem akarnak, fűti őket a becsvágy. De azt is tudomásul kell venni, hogy sűrűn előfordul náluk pszichi­kai rövidzárlat. — Nekem leginkább válogatottunk kö­zéppályás sora okozott csalódást, többet vártam tőlük, kevés volt az a futómennyi­ség, amennyit nyújtottak. " A vereség ellenére nem vagyok csaló­dott, mert sok hasznosítható tapasztalatot szereztem a rotterdami mérkőzésen. Helyzetszámlálás és realitás Rinus Michels kapitány, úgy fest, nem csupán szigo­rú, de bölcs edző is, aki a véleményeket nemcsak meg­hallgatja, de el is gondol­kozik egy-egy hasznosnak tűnő javaslaton. Elgondolko­zik, aztán el is fogadja azt. Nos, a szerdai találkozó előtt Michels első számú je­löltje a kapuban Hans van Breukelen, a PSV Eindho­ven játékosa volt. Kitartott mellette, annak ellenére, hogy az egyébként jó ké­pességű kapus az utóbbi időben rendre elkövet vala­milyen látványos bakit. Szombaton például, ahelyett, hogy gyorsan kirúgta volna a labdát, elbóklászott vele, mígnem a bíró megunta a dolgot és közvetett szabad­rúgást ítélt, ebből pedig gólt kapott a Philips gyári együttes. A sajtó természe­tesen nem hagyta szó nél­kül a dolgot, a közvéle­ményben is élénk vitát vál­tott ki a kapus munkálko­dása, elhangzottak ötletek is, például, hogy védjen in­kább az Ajaxból Monzo, de méginkább az egyetlen rot­terdami kerettag, Joop Hiele, aki mellesleg valóban re­mek formában van. Ám a kapitány a mérkőzés előtti napon még tartotta magát eredeti elképzeléséhez, aztán mégis másként döntött. Hie­le kapta az egyes számú mezt, aki aztán hiba nél­kül látta el nem túl nehéz feladatát. Ami a szerdán este tör­ténteket illeti, nos, aki lát­ta a találkozót, az aligha vitatja, hogy a hollandok jobban­­futballoztak és meg­érdemelték a győzelmet. A kívülállók nyilván most azt gondolják, hogy még a vesz­tesek körében sem volt vi­tás, ki volt a jobb ezen a találkozón. Úgy, általában a zöm elismerte, hogy a tu­lipánosok vitték ezúttal a prímet, de most is akadtak, akik belebonyolódtak abba az ósdi magyar hibába, hogy helyzeteket­­kezdtek számol­ni, mondván: jó, jó, kikap­tunk, de mi van akkor, ha a Döme betalál 0-0-nál, amikor gondosan „felköté­­nyezte” Rijkaardot és kapu­ra tört, de a döntő helyzet­ben felpattant a térdére a labda. • Vagy mi van akkor, ha 1-0-ás holland vezetésnél Péter kihasználja a hely­zetét. Az ilyen mi lett volna, ha című játékot mi már na­gyon sokszor eljátszottuk, és utólag mindig kiderült, rosz­­szul­­tettük. Mert ilyenkor mindig fenemód sajnálni kezdjük önmagunkat, a ki­maradt — sokszor igen ke­vés — helyzetünket, és míg erről beszélünk, a lényeg el­sikkad: az, hogy valójában miért is kaptunk ki? Mert sok tekintetben el vagyunk maradva a világ labdarúgá­sának élvonalától, nem va­gyunk olyan energikusak, olyan gyorsak, olyan robba­nékonyaik, mint a legjobbak. Erővel sem bírjuk tartani velük a lépést, nincsenek magha­távozó j­á­télkosaink, akik klasszisukkal képesek eldönteni egy mérkőzés sor­sát. Nem vesszük tudomá­sul, ho­gy egy Gullitot, egy Van Bastent lefogni nem el­sősorban elhatározás és tak­tikai fegyelem kérdése. Eh­hez megfelelő emberek is kellenek, akik legalább olyan gyorsak, erőteljesek, akik technikailag is magas szin­ten képzettek, akiknek leg­alább az esélyük megvan arra, hogy méltó ellenfeleik legyenek a velük szemben állóknak. Ha a kimaradt helyzetek­kel foglalkozunk, akkor nem vesszük észre, hogy olyan válogatottal kerültünk szem­be, amelyben több Európa­­klasszis is felvonul, akik el­len a mieink energiájának nagy részét felemészti a vé­delem túlbiztosítása. Még ha nem kapják szigorú utasí­tásban a játékosok, hogy „befékeljenek”, akkor is ösz­tönösen behúzódnak kapu­juk előterébe. Be, mert mi mást tehetnének, különben az ellenfelek zavartalanul tevékenykedhetnek büntető­területünk táján. Ilyen volt most is a kép. Tizenegy já­tékosunk várta saját térfe­tünkön a hollandokat, s ez egy ideig megtette a hatá­sát. Az idegesen kezdő ha­zaiak elkezdtek kísérletezni, hogyan tudnák feltörni a védelmünket. Sajnos, már a félidő lefújása előtt rájöt­tek. Ami nem ment­­ közé­pen, azt megoldották a hát szélen. Ott kerültek védőink mögé, és a belőtt labdákból gólokat szereztek. Később pedig, amikor már kénytelenek voltunk mi­­is jobban kitámadni, akkor beljebb is akadtak a házi­gazdáknak lehetőségeik, ugyanis az üres területekre belőtt labdákat Van Baste­­nék érték el előbb. Hogy miért ők, ezt azt hiszem, nem kell külön megmagya­rázni. Volt tehát gondjuk védőinknek, középpályá­sainknak hátul, arra pedig már alig jutott erő, hogy hathatósan segítsék a táma­dójátékunkat, amely a két ék megugrásaira volt rá­építve. Magára hagyott két támadó „találhat” gólt, de általában akkor igazán hat­hatós, gólveszélyes a játé­kuk, ha kellő támogatást kapnak a középpályáról. Most az történt, hogy a mi két támadónkat semlege­sítenék, Van Bastenékat nem. Igaz, ők sokszor kife­jezetten sokan voltak. Csa­tár volt ugyanis Vanenbur­­gon, Van Bastenen és Van’t Schipon kívül sokszor Gul­lit, Wouters és Mühren is. Az utóbbi pompás góljával külön nyomatokat is adott mindennek. Ne számolgassunk tehát vereség után helyzeteket, inkább próbáljuk gondosan feltérképezni gyengéinket, s ne szégyelljük azokat beis­merni. Vegyük tudomásul, hogy hosszú távon csak ke­mény, erős bajnokság lehet az alapja egy ütőképes válo­gatottnak. Kicsúszhat ugyan egy-egy meglepő győzelem, de sorozatban csak igazán megalapozott együttes tud produkálni. Elcsépelt a kívá­nalom, de minden balsiker újólag megerősíti: emelni kell a képzés színvonalát, hatékonyabbá tenni az ed­zésmunkát, s kinevelni meg­határozó egyéniségeket. Egyébként aligha várhatunk döntő változást labdarúgá­sunkban. Végül: azért sem illő ilyenkor számolni a helyze­teket, mert alapos visszapil­lantást követően esetleg rá­jön az ember, hogy ebből sokkal több volt az ellenfél­nek ... Szemléletváltozás Négy perc, azaz 240 má­sodperc még sok is ahhoz, hogy korábban boldog, re­ménykedő emberek rossz­kedvűek, morcosak legye­nek. Szerdán ennyi kellett — no, meg két holland gól — és gyökeresen meg­változtak a vélemények ... Az EB-selejtező előtt a magyar szurkolók táborá­ban majd mindenki azt la­tolgatta: nyerhet-e válo­­gatottnk? A meccs vége felé pedig . .. Nos, a meccs befejezése előtt a döntetlen is álmaink netovábbja lett volna. Például dr. Puskás La­jos, a lelátón helyet fog­laló debreceni szakvezető is egyre letörtebben szem­lélte a pályán zajló esemé­nyeket. A mérkőzés előtt még arról beszélt, hogyha a magyar játékosokban lesz elegendő hit, lelkese­dés, akkor meglephetik a házigazdákat. A befejezés előtt viszont azt mondta: belátja, tévedett. Bizonyos szinten túl a puszta lel­kesedés kevés, mert e té­ren talán még ..partiban"­ voltunk, csak hát a já­ték ... Fazekas László, a volt 92-szeres válogatott lab­darúgó Belgiumból érke­zett az EB-selejtezőre. Az egykori kiváló újpesti já­tékos nem lett hűtlen a fo­cihoz, a másodosztályban szereplő Aalst csapatának edzője. Most az összecsa­pás előtt így beszélt: — A hollandok fegyvere a rohanás, a darálás, ez ritkán vezet eredményre. Válogatottjukat a görögök ellen láttam játszani, ak­kor szenvedett. Szerintem hibás felfogásban játszott. Ha ellenünk is hasonló produkciót nyújtanak a hollandok, akkor esélyünk lehet a győzelemre. Sajnos, Fazekas László szavaira is rácáfoltak a hollandok. Tetszetős, köny­­nyed stílusban futballoz­tak. Fazekas megvonta a vállát és azt mondta: — Mit lehet itt csinál­ni? A hollandok önmagu­kat múlták felül. Még többet is rúghattak vol­na... Igen, igen — lám, hogy változnak a vélemények. így látták belülről Garaba Imre: „2-0 után az volt az érzésem, hogy a hol­landok még többre is képe­sek lettek volna. Rendkívül jól játszottak. Gullit és Van Basten semlegesítése ma, azt hiszem, Európa legkivá­lóbb védői számára sem kis feladat.” Péter Zoltán: „Teljesen megérdemelten nyertek a házigazdák, mert végig bát­ran és magabiztosan ját­szottak. A mai futballban az a legfontosabb, hogy az eg­üttes kellő önbizalommal lépjen pályára, az már ön­magában fél győzelem. Tud­ták, hogy mit akarnak, és meg is valósították.” Détári Lajos: „Nehéz hely­zetbe került a válogatott, mert a világbajnokság óta lemenő ágban vagyunk. Ha nyerünk, vagy fogcsikorgat­va kiharcolunk egy döntet­lent, az megnyugvást adott volna a sportágnak . . Híres Gábor: „Ha nem fe­jelik a hollandok az első, szerencsés gólt, meggyőző­désem, hogy nem kapunk ki. Mindenben felvettük velük a versenyt. Ez a balszeren­csés gól megpecsételte a sorsunkat, holott állítom, jól játszottunk.” Az oldalt írták: Gyenes J. András, Ilécs László, Várkonyi Sándor és Vincze András

Next