Nemzeti Sport, 2004. április (102. évfolyam, 90-118. szám)
2004-04-01 / 90. szám
LABDARÚGÁS MAGYARORSZÁG-WALES A kétpercnyi örökkévalóság :ehér Miklósra emlékeztek a mérkőzés előtt a játékosok, a kapitány és a szurkolók INKOVICS GÁBOR miközben az akkor még tökéleesen üres Puskás Ferenc-stadion eredményjelző táblájáról Fejér Miklós kamaszos, mosolyós képe nézett le a zöld gyepe, Gera Zoltán és Stark Péter nagy levegőt vett, megmarkolta koszorút, mintha csak kapaszodnának belé, és elindultak. nem volt az hosszú út, csupán néhány lépés, de a két fiatalembernek úgy tűnt, mintha egyenesen a Himalájára indultak volna. Nehéz volt, nagyon is nehéz a koszorú, hiszen egy finalon félbeszakadt élet fájdalma űrűsödött bele. De Gera és Stark csak ment, ment előre endületlenül, nem néztek rendre, és mint a katonák, akik díszőrséget állnak, csaknem vigyázzállásban tették a földre a magyar labdarúgás emlékoszlopnál a gyász szimbólumát. Akkorra már felsorakozott közötük, mellettük az egész csapat. Mltak csendben a fiúk, volt, aki a földet, a többség a vágtató festőket nézte, és próbálták felfogni a még ma is felfoghatatant. Búcsúztak barátjuktól, csapattársuktól, de valahogy nem nent. Hogyan is ment volna, amikor a kivetítőről magabiztos, életvidám arc nézett le az imádott pályára, egy olyan ifjúé, akinek közöttünk lenne a helye. Két perc telt el így Lét pprtnyi örökkévalóság. A SZÉL MEGLEBBENTETTE A KOSZORÚN A SZALAGOT Aztán egészen váratlanul feltámadt a szél, persze csak visszafogottan, lágyan, simogatóan, éppen annyira, hogy meglibbentse a koszorúra erősített szalagot, melyek a következő felirat állt: „Miki, örökké emlékezünk rád! Válogatott társaid.” Ez volt odaírva a szalagra, és a fiúk csak nézték a szél játékát és arra gondoltak, hogy nincs ez így rendben. az.Az élet olykor barbár játékot Lothar Matthaus sem szült. A szövetségi kapitány amúgy is kemény ember, ismerhetjük őt még a Bayern München futballistájaként. Megélt sok nagy csatát, részese lehetett számtalan világraszóló sikernek és lélekromboló kudarcnak. De most nem a futballra gondolt, nem arra, hogy tessék, itt a pillanat, Budapesten, hazai közönség előtt debütálhat, mint a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Matthaus is a koszorút nézte, hogy aztán a fiai tekintetét figyelje (mert ugyanis ezek az ő fiai, az ő csapata, ez nem is vitás...), és talán némiképp szuggerálta őket, hogy „gyerünk, gyerünk tovább, nincs megállás, nincs idő a könnyekre”. Matthaus attól is világsztár, hogy éveken át megmaradt kőkemény profinak, amikor a bulvársajtó a szerelmi ügyeiről írt, amikor kirobbant a balhé körülötte a Bayern Münchennél, amikor Amerikába szerződött, és még folytathatnánk a sort. Lothar Matthaus manapság a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, és azért szerződött ide, hogy megtanítsa győzni fiainkat. EGY FÁJDALMAS EMLÉK A BRIT VENDÉGEKRŐL És letelt a két perc, aztán még egy, és a következő pillanatban már Stark Péter karját szorította meg a kapitány, keményen, férfiasan, mintha csak erőt plántálna belé, mintha felrázná a győri fiút, aki a kezdőcsapatban kapott helyet. És már indultak is be a fiúk az öltözőbe, hiszen kevesebb mint egy óra volt hátra a kezdésig, a lelátó pedig, ahogy az utóbbi években megszokhattuk, még üresen tátongott. A csapat tagjai nem is láthatták, amint néhány perccel később a koszorúnál törölte le a könnyeit Fehér Miklós menyasszonya, Kaibás Adrienn, aki szülei társaságában érkezett. Eközben továbbra is a kivetítőről nézett le ránk Fehér Miklós, és csak arra gondolhattunk, hogy valóban látja-e, ami érte és miatta történik. Hogy például eljött Cardiffból ötszáz békés, barátságos walesi, jókat sörözgetve, a futballt, az életet rajongásig szeretve. Kitettek több látványos transzparenst, nevettek, mosolyogtak mindenkire, és mi csak irigykedhettünk, hogy így, bosszúság, feszültség nélkül is lehet rajongani ezért a csodálatos futballért. Egy olyan ország szurkolóinak, amely már most jóval előttünk jár, noha nem ízlelte meg még azt a sikert, ami nekünk, magyaroknak olykor-olykor megadatott. Mi nyertünk olimpiát, játszottunk világbajnoki döntőt, a Ferencváros révén nyertünk európai kupasorozatot, Albert Flórián idején volt aranylabdásunk, sok-sok klasszisunk játszott a világválogatottban, megannyiszor szerepeltünk világbajnokságon, a walesiek pedig mindig kiscsapatnak számítottak. Pedig 1975-ben járt már ebben a stadionban több száz boldog walesi. Furcsa meccs volt az, Európa-bajnoki selejtezőn fogadtuk a briteket, és a magyar csapat meghökkentő, 2-1-es vereséget szenvedett az igencsak lebecsült, ám nagyon is lelkes walesiektől. A meccs után Szőcs János, akkori szövetségi kapitány azt mondta: „Hideg zuhanyként ért a vereség, hiszen győzelemre számítottam, és ez a lehetőség is adva volt. Fontos mérkőzésen ennyi helyzetet büntetlenül nem lehet kihagyni... ” Micsoda meglepetés volt ez akkoriban, és micsoda felzúdulást okozott a walesiek győzelme! FELHANGZOTT A BIKINI DALA, A KÖZELI HELYEKEN Azóta sok-sok kudarcot élt meg a magyar futballközvélemény, és manapság ott tartunk, hogy Wales csaknem bejutott a portugáliai Európa-bajnokság döntőjébe. Budapestre sztárjai nélkül is úgy jött, hogy bizony győzni szeretne. Fájó ez, de még fájóbb, hogy megszólalt a meccs előtt a Bikini zenekar száma, a Közeli helyeken című dal, amely Fehér Miklós kedvenc felvétele volt, s amelyet a győri ravatal mellett is lejátszottak a zokogó Benfica-játékosok és a a síró rokonok, barátok előtt. Közeli helyeken énekelte a Bikini, és amíg szólt a dal, néhány ezer ember nézett fel lúdbőröző háttal a kivetítőre és figyelte azt a fiatalembert, akinek ott kellene szaladgálni a zöld gyepen. Ő csak nézett le a magasból, szó szerint és képletesen is. S akkor, abban a pillanatban cseppet sem számított, hogy hol tart a magyar futball, hogy a walesiek akár győzhetnek is ellenünk. A szurkolók, a piros-fehér-zöld zászlókkal díszített tábor tagjai hatalmas ,Miki” feliratot emeltek a magasba, majd feltűnt egy „Sohasem felejtünk” transzparens is. Az embernek a szíve szakadt bele, hogy egy fiatalembertől így és itt kell, immár végleg örök búcsút venni. Az öltözőben készülő csapat tagjai egytől egyig arra gondoltak, most aztán győzniük kell, ennyivel tartoznak elvesztett barátjuknak. És hogy a fájdalom még teljesebb legyen, a kivetítőn megjelent sok-sok gól korábbi mécsesekről, melyeket az ifjú csatár válogatott mezben szerzett. Aki mindezt kommentálta, Knézy Jenő volt. Sem a riporter, sem a támadó nincs már köztünk... KÉRDEZZEN ÖN IS! Ma 12-13 óra között honlapunk (www.nemzetisport.hu) SztárChat rovatában a magyar válogatott tagja, Pető Zoltán válaszol az Önök kérdéseire. Talán még sosem várták ilyen nehéz szívvel a szurkolók a válogatott mérkőzését, akik aztán bebizonyították, hogy nem csak Portugáliában tudnak méltóan emlékezni Fehér Miklósra KEDVES OLVASÓINK! A Nemzeti Sport az idén már a 102. életévét tapossa, ám a mai számtól egyre fiatalosabb. Önök, hűséges olvasóink, nyilván az elmúlt esztendőkben is figyelemmel kísérték, hogy koros barátjuk egyre frissebb és dinamikusabb. Nos, „az öreg” újabb plasztikai beavatkozáson esett át, s reméljük Önök is úgy gondolják, szeretett lapjuk még szebb és, ezzel együtt, még olvasóbarátabb lett. Áttekinthetőbbek a cikkek, igyekeztünk a képi kínálatunkat még tovább bővíteni, s új rovatokat is útnak indítottunk. Átalakult a lap hátsó oldala, ide könnyedebb, látványosabb anyagok kerültek a sztárokról, az érdekes emberekről, ahogy a gyűjtőcíme is jelöli, itt minden „más-kép” van. A sokak által kedvelt Nap témája rovatról sem kell azonban lemondaniuk: ez a belső két oldalra került át. Ismerve az ilyen változások visszhangjait, tudjuk, az első reakciók nem mindig lesznek pozitívak - „a régi sokkal jobb volt...”, mondják majd sokan -, de biztosak vagyunk abban, hogy kis idő elteltével megszokják és megszeretik az új Nemzeti Sportot, ami hitünk szerint a régi minden erényét megtartva újult meg és lépett egy újabbat előre. Szekeres Tamás főszerkesztő HIRDETÉS 2 mxetísport Az egyik legszebb walesi Gól P. T. Hogy mi köti össze a Cardiff City FC-t, a BBC rádió cymrus állomását, a Sky Sports televíziós csatorna kommentátorát, Bryn Law-t, a walesi futball legendáját, John Charlest, illetve a Manchester United kiválóságát, Ryan Giggst? Egy gól. Pontosabban a Gól. Merthogy e helyütt egy 2002 szeptemberében alakult walesi szervezetről van szó, amely - több száz drukker mellett - a soraiban tudhatja az imént felsoroltakat is. „Korábban féltünk a brit szurkolóktól, de a látogatásuk meggyőzött arról, hogy a walesiek úriemberek, akik nem csupán a labdarúgásért, hanem a gyerekekért is rajonganak” - állapította meg az egyik azeri jótékonysági alapítvány vezetője, Farid Talebov, közvetlenül azután, hogy a Gól képviselői a két éve rendezett Azerbajdzsán-Wales találkozó keretében ellátogattak az egyik iraki gyermekotthonba (az egyikbe a £ 000 fiatalnak otthont adó 50 árvaház közül...), és különféle meglepetésekkel csaltak mosolyt a srácok arcára. A társaság azóta Oroszországot, Szerbia-Montenegrót és Ausztriát is megjárta, Moszkvába, valamint Belgrádba hasonló céllal utazott, mint korábban Bakiba, míg Grazban a fedél nélküliek számára rendezett világbajnokságon részt vevő walesi válogatottat kísérte el, és szerelte fel. A Gól szerdán Budapestre is megérkezett, és persze nem üres kézzel (no lám, tudunk mi örülni egy walesi gólnak...). A mérkőzés délelőttjén a Cseppkő utcai gyermekotthont kereste fel harminc brit szurkoló, s adott át mezeket, zászlókat, pólókat, játékokat és - hogy tényleg édes legyen ez a nap - csokoládéval megtömött csomagokat a fiataloknak. Az intézmény vezetői sem maradtak ki a jóból: ők 500 fontról (200 ezer forintról) szóló csekket vehettek át a látogatás végén. Fájdalom, a szervezetért tényleg sokat tevők közül Ryan Giggs már korábban lemondta a pesti kirándulást, míg John Charles távolmaradásának tragikus oka volt: a 38-szoros walesi válogatott februárban 72 éves korában elhunyt. A Gól tehát tegnap délelőtt ünnepelt, este gyászolt. 2004. április 1., csütörtök FOTÓ: CZAGÁNY BALÁZS