Nemzeti Sport, 2015. december (113. évfolyam, 327-355. szám)
2015-12-23 / 349. szám
SINKOVICS SZABÓ THURY bK MALONYAI PÉTER A kosárlabda végül veszített „Odahaza Belgrádban sosem laktam a központban, annak idején a szüleimmel is a külvárosi részen éltünk. De nehogy bárki is lakótelepre gondoljon, amolyan kertvárosi részről van szó. Nagyon szerettem ott lakni, hiszen néhány száz méterre volt egy óriási park, amelyben aztán reggeltől estig lehetett a labdát rúgni, senkit sem zavartunk. A testvéremmel nagy szerencsénk volt egymással, Nikola csak három évvel fiatalabb nálam, így nagyjából azonos volt az érdeklődésünk. Mondjuk ez sokáig kizárólag a labdára korlátozódott... Ennek köszönhetően kifejezetten jó testvérek voltunk. Érdekes, fiatalon kosarazni is szerettem, olykor akkorákat dobbantottam, hogy magam sem hittem el, de hamar be kellett látnom, ettől még nem leszek égimeszelő. Igaz, az sosem volt kérdés, hogy futballista vagy kosárlabdázó szeretnék-e lenni. Olykor édesapánk is lejött velünk focizni, hiszen ő is kedvelte a sportot, mondhatom, nem volt ügyetlen. Kifejezetten jól tekerte a labdákat, olykor büszkén kértük meg egy-egy távoli lövésre - persze csak ha ott voltak a haverok is, hogy lássák a mozdulatsort.” , s' / Évtizedekkel ezelőtti események, felejthetetlen emlékek, nagy sikerek, izgalom, könnyek. Különleges múltidéző különleges újságíróktól, IMinilMTífő Az idő előrehaladtával nem csupán az álmaink változnak, az álmainkról szóló emlékeink is kapnak egy kis gellert. Gyerekként én is eljátszottam a gondolattal, hogy világbajnoki döntő, döntetlen az állás, kilencvenedik perc, tizenegyes, és én rúghatom. Mindahányszor belőttem, a többiek a vállukra kaptak, hős lettem - ásó, kapa, nagy harang. Ha mostanság eszembe jut a vágy, beférkőzik a tudatomba, hogy kihagyom. Kishitűség, tudom, szégyellem, és a mai futballra fogom. Akkoriban az ilyesmi fel sem vetődhetett, a futball szent ügy volt, hogy Esterházy író úr (kétségtelenül frappánsabb) megfogalmazásával éljek: „Amelyik fiú szemüveges volt, olvasott, a többiek futballoztak.” Hát én nem voltam szemüveges, még úgy sem, hogy - mi tagadás - a könyvek jobban megbecsülték a rajongásomat, mint a labda. Viszont egyetlenegy alkalmat sem szalasztottam el, hogy találkozzam vele. Ha kellett, még egyedül is. Volt idő, amikor rendes délutáni játékom volt, hogy a lakásban egy tömör gumilabdát vagdostam a falhoz, a visszapattanóra pedig vetődtem, öklöztem, meg persze gólt kaptam. Néhány hetes játék volt csak, hiszen a mellettünk lakó éppen úgy bepanaszolt anyámnál, mint az alattunk pihenni kívánó, a jószomszédi dübögést akkoriban még szigorúan vette a lakóházi rendtartás. De a luftballon is alkalmas volt arra, hogy kisebb-nagyobb kárt tegyek békés polgári otthonunkban (ahogy nevelési célzattal gyakran hallottam). Mindig volt otthon a fiókomban öt-hat lufi, kivédendő, ha egy-egy lendületesebb támadásvezetésnél beleakadt a kovácsoltvas hamutartó aljába és kidurrant. Hogy akinek labdája volt, a legjobb barátnak számított nálunk, lerágott csont, volt annál nagyobb gazdagság is. Józsi osztálytársam csöndes gyerek volt, ritkán lehetett hallani a hangját, egyetlenegy balhénkban sem vett részt, igaz, akkor tiltakozott, amikor a legjobb barátját lefogtuk, és filctollal a hasára írtuk, hogy „Itt járt Maca!” December tájt azonban nem hagytuk, hogy kivonja magát a közös bulikból. Megkínáltuk a tízórainkból, kifizettük a kakaóját a pedellusnál, öten súgtunk neki, ha felelt, kényeztettük rendesen. Nem éppen önzetlenül. A szülei ugyanis gondnokként laktak a Dunaparti iskolában, ami azt jelentette, hogy náluk volt a tornaterem kulcsa. Amelyet, ha elkér, iskolai szünetekben napestig futballozhatunk ott, akkoriban még hideg telek voltak, kincset ért egy ilyen lehetőség. Szerintem Józsi átlátott rajtunk, főként amikor az első alkalommal a mamának virágot, a papának pedig pálinkát (az albán Ráki Rusit, ami egy emlékező szerint maga volt „a halál lehelete") vittünk. De nem szólt, szelídsége meglehetősen kiterjedt volt. Igaz, focizni ő is szeretett, jól is játszott, így aztán azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy vele is jót teszünk. Jól benne jártunk már a téli szünetben, amikor az egyik játékra szánt délelőttön Józsi mamája elénk állt, hogy már ne haragudjunk, de elkelne egy kis segítség. Elegánsan legyintettünk, hogy semmiség, nem tud tőlünk olyat kérni, amit ne teljesítenénk örömmel. Hümmögött, szabódott, aztán bevallotta, hogy előző nap meghúzta a derekát, nehezen mozog, viszont föl kellene mosnia a földszinti folyosót,mert másnap bejön a tantestület, hogy koccintson egyet a közelgő új esztendőre. Vissza nem szívhattuk, így aztán néhány perc múlva már vödrökkel, partvisokkal és felmosórongyokkal fölszerelkezve sorakoztunk a falikúinál, hogy eleget tegyünk vállalásunknak. Szép, régi épület volt, hosszú-hosszú folyosókkal, amelyek körbeértek. Nagy lelkesedésünk meglehetősen hamar lelohadt, s csakhamar el is szállt. Elég volt hozzá, hogy az egyik szemetes mögött találjunk egy lepukkant teniszlabdát. Húzogattuk a rongyot magunk után, közben passzolgattunk, aztán már csak passzolgattunk, a rongyot és a felmosófát magunk mögött hagytuk. Nem kellett hozzá kis idő, s máris négy pár lett a nyolcból, és megindult a folyosói bajnokság. Arra ocsúdtunk, hogy Józsi mamája a falnak dőlve bámul minket, és csóválja fejét. Javíthatatlanok vagytok - mondta, miközben összeszedte a szétszórt munkaeszközöket. De a kezünkbe nyomta a tornaterem kulcsát. 2015. december 23., szerda Hőskor: hátsó, füves Dagonya A szép, látványos futball első számú ellensége. Mert sáros, lucskos, latyakos pályán nem lehet pontosan passzolni, feltűnően trükközni, közönséget szórakoztatni. Ha ilyenek a körülmények, a védők leginkább előrebikázzák a labdát, aztán a csatárok megpróbálnak a sártengerben megkapaszkodni, pozíciót nyerni, és az ellenfél kapuja felé törni. De a néző még ilyenkor is élvezheti a látványt - a hölgyek mindenképpen. Két olyan találkozó maradt meg az emlékezetemben, amikor szinte végig zuhogott az eső, és ha nem is volt ennyire irreális a talaj, az időjárás alighanem bőven befolyásolta a végeredményt. Az egyik ilyen meccset 1974 szeptemberében a Népstadionban játszották, mondani sem kell, bőrig áztunk a lelátón, ám ez mit sem zavarta a Fradidrukkereket, hiszen kedvenc csapatuk négy nullára verte meg a Vasast. Bálint László, a zöld-fehérek középhátvédje lőtte a negyediket, de úgy, hogy bivalyerős szabadrúgása után a labda szó szerint a bal felső sarokban landolt. Hogy a Vasas a felázott talaj miatt játszott-e annyira alárendelt szerepet, az már tulajdonképpen a múlt ködébe vész. A másik, hasonló hangulatú mérkőzést Szófiában rendezték 1971 májusában, amikor is a Hoffer József irányította válogatott Európa-bajnoki selejtezőn lépett pályára a Vaszil Levszki Stadionban. A csatársorunk úgy állt fel, hogy Fazekas, Albert, Kozma, Zámbó, mögöttük Kocsis Lajos, a Csikó. Bombaerős válogatott volt ez, ám a felázott talaj no meg a rossz taktika gyászos vereséghez vezetett. Sb- A bolgárok 3-0-ra győztek, Hoffer József pedig lemondott. A fenti fotó jóval korábban, j|ó évtizedekkel előbb készült, a futball hőskorában. A kép híven tükrözi azt a hihetetlen elszántságot, amely a játékosokat jellemezte. A sportág rohamléptekig kel fejlődött, bár arra talán még ■A a legfelkészültebb edzők, futballisták sem számíthattak, :”§§§ hogy a szerepelés olykor lecsúszik a gatya és UP önálló életét él, hogy |jg az eső áz V tatta füvön V időnként a 5T~ tfip hátsó (szándék) is érvé Pp?* nyesül. Sinkovics Gábor REBDIM' s iyfli FBAjjfifi ' FOTÓ: AFP \