Nemzeti Sport, 2017. december (115. évfolyam, 326-354. szám)

2017-12-01 / 326. szám

­ TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A LAB­DARÚGÓ MAGYAR KUPA MEGLEPETÉSÉRŐL: A VÁC A VIDEOTONT BÚCSÚZTATTA A 32 KÖ­ZÖTT. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. ötvös Károly „A Dorog 2-0-ra verte meg vasár­nap a Vácot, amely most 3-1-re a Vidít. Érik az '52-es MTK-Dorog kupadöntő! Gyerülünk!" Schalkeran 1904 „Ez a Vác-győzelem egyálta­lán nem volt meglepetés! Aki ott volt, azt látta, hogy a Vidinél volt többet a labda, ám a váciaknak kontrákkal vagy egy-egy védelem mögé belőtt labdával bizony nagyon sok lehetőségük adódott. A bajnokságot vezető »tartalékos« Videoton a ka­pura lövésig alig-alig jutott el." tempitampi „Minden tiszteletem a Vácé és az ala­csonyabb osztályban játszó csapatoké. Ugyanak­kor az NB I-es bajnokságot vezető Vidinek nem lenne szabad ilyen lélektelenül játszania, hogy kiessen a Magyar Kupából. ” adamned „Mit vergődik már megint mindenki? Amikor angol negyed- meg ötödosztályú együtte­sek kapnak el oda-vissza premieres meg cham­­pionshipes csapatokat, az nem gáz, ugye?" Pirerti „Hajrá, Vác! Csak így tovább!" Lesz követke­zménye TÓTH Anita újon mikor gondolt először arra, hogy egy­szer a világbajnoki címért küzdhet? Talán már tizenévesen, amikor először egy szimulátor volánja mögé ült? Vagy amikor már szimulátorbajnokként lehetőséget kapott a Zengő Motorsporttól, hogy igazi versenyautót vezessen? Később, amikor zöldfülűként meg­nyerte az első világbajnoki futamát a híres-hír­hedt makaói utcai pályán a falak között? Ami­kor tavaly év elején gyári szerződést kapott a Hondától? Vagy csak a legutóbbi verseny után, amelyen kiderült, hogy hat és fél pontos hát­ránnyal utazhat az idényzáróra? Michelisz Norbert hatalmas lehetőség kapu­jában áll. Péntek este a villanyfényes katari pályán megszerezheti a magyar autósport első világbajno­ki címét. Micso- INTELLIGENSEN ha nagyszerű ÁLL AZ AUTÓHOZ lenne! ÉS AZ AUTÓK LAS VERSENYZÉSHEZ. évben maga sem hitte, hogy valóság, ami vele történik. Minden szezon végén úgy volt vele, benne van a pakliban, hogy nem tudja folytatni. Járt hát tovább a Közgázra, nézte az álláslehetőségeket, arra az esetre, ha mégis úgy adódna, az autóver­senyzésnek vége... Szerencsére nem így tör­tént. Mert bár az élete fenekestül felfordult, végeredményben olyan irányt vett, amilyenről sokan csak álmodnak. Nyilván jó néhány álmatlan éjszakája, millió verítékcseppje van ebben, de Michelisz Norbert mostanra eljutott addig, hogy a túraautó-világ­bajnoki cím egyik fő várományosa. A Honda teljes gyári csapata mögötte áll, őt támogatja. Megdolgozott érte. Alázattal, minden tudását, tehetségét és elszántságát mozgósítva hosszú éveken keresztül. Amikor arról kérdezik a mérnökeit, milyen em­ber Michelisz Norbert, egyikük azt mondja, ki­mért, pontos, precíz, jó értelemben véve kicsit olyan, mint egy robot. Intelligensen áll az autó­­hoz­ és az autóversenyzéshez, rapidig pontosan, azt teszi, amit kell. Másikuk hozzáteszi, hogy emberként nagyon figyelmes, szerény, jólelkű srác, érti és érzi, mi zajlik körülötte. Előbbi miatt elismerik csapata tagjai, és ka­lapot emelnek előtte a riválisok, utóbbi miatt pedig imádják szurkolói - s történjék bármi péntek este, ezen semmi sem változtat. Azért persze senki sem bánná, ha a „királyt” meg is koronáznák... V . Első ránézésre valóban úgy tűnik, mintha marsbéli tájra keveredett volna valaki, pedig csak egy kíméletlenül hosszú, 250 kilométeres versenyről van szó a perui Ica-sivatagban, s amint látszik, a résztvevőknek nem kell tartaniuk a csúcsforgalomtól ■ ■ ,<:f 'JMP REUTERS ­ ARRA SZERETNÉK UTALNI, HOGY AMIKOR A SZÜLŐ A FOCIMECCS UTÁN AZZAL TÖMI TELE A GYEREKE FEJÉT, HOGY AZ EDZŐ ROSSZ DÖNTÉSEI ÉS A TÁRSAK GYENGE TELJESÍTMÉNYE VEZETETT A VERESÉG­HEZ, AKKOR BIZONYÍTJA, HOGY SZAKSZERŰTLEN, cimeccs után azzal tömi tele a gyerek fejét, hogy az edző rossz döntései és a társak gyenge teljesítménye vezetett a vereséghez, akkor bizonyítja, hogy szaksze­rűtlen. Mert nem elég, hogy az edző és a többi játékos ellen fordítja, még fel is menti a felelősség alól a gye­rekét. A legnagyobb ellenség érem az edzés után a gyerekeket, szinte mind- Arra szeretnék utalni, hogy amikor a szülő a fő­­játékos egyéni képzése ne lenne az elsődleges szakmai egyik autóval távozik. Hát persze, az apukák többsége ott támasztotta a korlátot, közben téma volt a hétvégi meccs, az időjárás, a migráns­­kérdés, az iskola, a kocsi szervizelése, a nagybevásárlás, minden. Tulajdonképpen egy labdarúgó-utánpótláscsapat edzése komplex polifunkcionális fórum, találkozási pont, az információ- és véleménycsere helyszíne és alkalma. Amikor én voltam utánpótláskorú játékos a távoli het­venes években, apám egyszer sem vitt edzésre, de a többi­ek is busszal jártak. Tovább megyek, nyolc éven keresztül nem láttam szülőt a pálya szélén, legfeljebb meccsen, de csak a kivétel szabályt erősítő szerepe miatt, így aztán az édesapák nem szóltak be a pályára és össze sem szólal­­koztak, mert a „fiad sohase passzol a fiamnak". Egyszer, amikor kupameccsen bemutatkoztam a nagycsapatban, kint volt apám és keresztapám, az edzőnk pedig a mér­kőzés után meg is hívta őket a fehér asztalhoz, akkora meglepetés volt egy ifista közeli rokonát látni. Amikor aztán már én vittem a fiaimat edzésre a nyüzsgő városba - ez a kilencvenes évek története -, hat-nyolc apuka rendszerint ott volt a pálya szélén, akik egymás közt jól beosztva mindig hazavitték azokat a fiúkat, akikért nem tudtak jönni. Jó kis társaság volt, nagy vidámság, poénkodások, harsány ugratások jelle­mezték, mintha futballcsapatot alkottunk volna. Rend­szeresen összejártunk valamelyikünknél, házibulikat szerveztünk, ahol az édesanyák is megtalálták a szere­püket, mi meg fociztunk, lábtengóztunk, célba rúgtunk, dekázóversenyt rendeztünk. Nyolc év alatt egyetlenegy­szer volt összezördülés: két apuka eltérően értelmezte a becsúszó szerelés alkalmazhatóságát harmincas-negy­venes urak baráti meccsén. Nem emlékszem rá, hogy bárki bírálta volna az edzőt vagy támadta volna a másik szülőt a gyereke miatt. Az edző lelkiismeretesen tette a dolgát. Itt van előttem a csapat­kép, a gyerekek 12-14 évesek (egy korosztályhoz jött két­­...fiatalabb és egy mécsfiatalabb kisgyerek), de sokáig együtt maradtak, csak egy srác ment el teniszezni. Ebből a ke­retből öten játszottak-játszanak az NB I-ben, ketten lettek közülük felnőttválogatottak, további négy fiú jutott el a má­sodosztályig. Mondom, a békés munka és az alkotó közeg jellemezte a csapatot, meg is volt az eredménye. Sokat beszélünk ma a futballisták mentalitásáról, amelyről tudjuk, olykor a teljesítmény döntő hányadá­hoz járul hozzá. A mentális töltet a teljesítmény haj­tóereje az adottságok, a képességek és a befektetett edzésmunka mellett. Nos, meggyőződésem, hogy a mai tizen-huszonévesek hozzáállása, gondolkodásmódja elsősorban a szülői hatáson múlik. A magyar ember mindig szeretett panaszkodni, a hibát másban látni és pótcselekedni, legendásan önsorsrontó nép vagyunk, és ezt nem menti, hogy van érzékünk az alkotáshoz. Egy évtizedig dolgoztam franciákkal és németekkel, ők ál­lítottak tükröt elém, amikor tipikusan magyar magya­rázatot adtam valamilyen jelenségre. A fülemben cseng, amikor a német tulajdonosi képviselő azt mondta, hogy amit teszünk, az „unprofessional”, azaz szakszerűtlen. Persze a fiatalok többsége ugyanezt az eligazítást kapja az iskolával, a pedagógusokkal kapcsolatosan is, így nem kell csodálkoznunk rajta, hogy a mai huszonéves munka­­vállalók jelentős részénél a hatalmas önbizalom mögött a totális munkaképtelenség, alkalmatlanság húzódik meg. Tegyük a szívünkre a kezünket: hányszor éljük át vagy hall­juk, hogy a munka világába belépő gyerekember egy egy­szerű feladatnál besokall, hibát hibára halmoz, de legalább csípőből hárít? Ezért is üdítő délvidéki, erdélyi, partiumi, kárpátaljai vagy felvidéki fiatalokkal dolgozni, mert ők még - feltételezhetően a kisebbségi lét edzettségéből adódóan - meg tudják fogni a munka végét. A futball rendkívül inspiráló terület, óriási nyilvánosság követi, a csúcsokon hatalmas pénzt lehet keresni, szen­vedélyt szabadít fel, mindenkinek van róla véleménye. És rengetegen hiszik azt, hogy értenek hozzá, így gondolja a partvonal mellett visítva, ugrándozva tapsikoló anyuka, aki persze csak a saját fiát látja a pályán. Erről van meggyő­ződve a céges kispályás bulifocin szocializálódott apuka is, aki jól betanul néhány szöveget az észt osztó exjátékostól, aki mindent sokkal jobban tud az edzőnél. Igaz, ő vetíti a legerősebben a gyerekére a saját beteljesületlen vágyait. Érdemes lenne benézni a statisztikák mögé: hány gyerekkori átigazolás mögött áll sikertelen játékosmúl­tú apuka? Aki a háttérben szervezkedik, elégedetlenke­dik, és csapatostul viszi a gyerekeket hol ide, hol oda. Ugye, ismerős ez a típus? Aki nem tudja, nem érti, hogy klubhoz tartozni felelősség. Hogy bármikor, bármilyen helyzetben az első a klub, azután jön a csapat, majd leg­végül a játékos érdeke. De ez nem jelenti azt, hogy a DLUSZTUS Imre feladat egy utánpótlásműhelyben. Nagyon sokszor fordul elő: a szülő nem engedi el a gyere­két az egy évvel idősebb korosztállyal, mert ott kevesebbet játszik, erősebbek az ellenfelek, nincs annyi sikerélmény, s a végső érv, hogy itt éremért küzdenek, a nagyobbak meg a középmezőnyben szerepelnek. És a fiatal fejlődése? A na­gyobb motiváltságot igénylő feladat vállalása? Hogy nem a pillanatnyi eredményesség, hanem a megfelelő versenyzé­si szint számít? Nem, nem számít, kérem. A legfontosabb a hétvégi mesterhármas reménye. A biztos kezdő. A sehová sem vezető gyengébb ellenállás. Az út végén jól látható egy megyei I. osztályú klub öl­tözője. Általános társadalmi jelenségről van szó. Magyarorszá­got hosszú évtizedekig szerették szegény és kicsi ország­nak látni, láttatni. A csaknem öt és fél millió skót vagy a mintegy hatmillió dán biztosan nem így gondolkodik magá­ról. Nekünk folyton az jutott: merjünk kicsik lenni. A GDP-t tekintve a föld 193 független országának felső egyötödé­be tartozunk, de mi mindig a boldogabb sorsú Nyugattal mérjük magunkat, nem ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai országokkal. A lakosságszámot alapul véve hét szomszé­dunkból öt kisebb nálunk, e mutatóval az unió középmező­nyébe tartozunk. Mégis tombol a kicsinység, a vesztesség tudata. Innen egy lépés, hogy majd egyedül kell szerencsét próbálnunk, egyénileg utat tömünk, individuálisan a csúcs­ra jutnunk. Együttműködés, összefogás, közös platform nélkül. Más magyarázatot ugyanis egyszerűen nem találok arra, hogy a magyar szülői kar, a társadalom jelentékeny aktív része képtelen disztingválni. Harmincas-negyvenes éveikben járó, nemegyszer magasan kvalifikált emberek tömegestül hiszik magukról, hogy gyakorló szobafestőként, tanárként, speditőrként, végrehajtóként, nulla sportvezetői és edzői tapasztalattal jobban értenek a futballhoz, mint azok, akik a gyerekeikért felelősséget vállalva a szakmát képviselik. Bekiabálnak a pálya széléről, mást mondanak a gyereknek mint amit,főedző kért._az­últertlá toló szö­vegeket rikácsolnak kidülledt szemmel a játékvezetőnek. Szidják az ellenfél veze­tőit, szurkolóit, sőt játékosait. Alpári kö­­zeget hoznak létre ott, ahol mindennek a sportszerűséget, a szeretetet kellene szolgálnia. S mivel ezeken a hasábo­kon elég sokszor fejtettem ki, hogy labdarúgásunk mélyrepüléséért (1990- 2000-es évek) és helyben topogásáért elsősorban az edzői kar felelős, e he­lyütt ki merem jelenteni: az utánpótlás-nevelésben többnyire maga a szülő az oka a kontraproduktivi­tásnak. 2017. december 1., péntek nemzetisport

Next