Nemzeti Sport, 2018. október (116. évfolyam, 267-281. szám)
2018-10-01 / 267. szám
SIMON József arcelonában ki lehet kapni - akár a labdarúgás valamelyik sztárcsapatának, akár a kosár-, a vízi- vagy a kézilabdaelithez tartozó gárdának. Ez történt egy hete a Telekom Veszprémmel a kézilabda BL-ben a katalánok legendás labdacsarnokában, a Palau Blaugranában. Nem örültünk a Vranjes-csapat botlásának, de nyertünk egyet - ez még belefér. Akkor is, ha volt esélye Nagy Lászlónak és társainak a pontszerzésre. Aztán a hét végén ugyanezzel a felkiáltással készült Veszprémbe a macedón bajnok Vardar Szkopje, amelynek a vezetői agyonhangsúlyozták, hogy saját csarnokában a Telekom szinte legyőzhetetlen, még jó, ha sikerül ellene szoros meccset játszani. Ha arra gondolunk, hogy ez sikerült is az első fordulóban a Kielcének, akkor még meg is érthettük a szkopjeiek előzetes taktikus óvatosságát. Aztán az „altatás” olyan jól sikerült, hogy a Veszprém beleszaladt a késbe. Nem nagyon (bár ez megítélés kérdése...), csak éppen annyira, hogy a kétgólos hazai vereség erősen megsebezte. Ebbe, bár mély a seb, nyilván nem fog elvérezni, de a tekintélyvesztésen túl „anyagi”, mármint pontvesztesége is keletkezett. Három forduló után két pont szerénykedik a neve mellett - erre kicsit sem lehet büszke. Már csak azért sem, mert Ljubomir Vranjes elképzelése szerint talán minden idők legerősebb, legrutinosabb kerete állt össze a nyáron a bajnoki ezüstérmesnél. A csapat, a klub azonban - a több újonc és az edző hozta friss szemlélet dacára - mintha nem tudná kiheverni a 2016-os BL-döntő elvesztése okozta súlyos sokkot. Azóta 2017-ben még ott volt ugyan a kölni négyes döntőben, de ott és azóta már mégsem ugyanazt a Veszprémet láttuk/látjuk. Az eredmények is ezt tükrözik: a tavasszal bukás a BL-nyolcaddöntőben és 11 év után a magyar bajnoki fináléban. Most meg itt van ez a fránya három forduló a BL- ben az elvesztett négy ponttal. Hiba lenne szeptember végén, október elején túlzó szakmai következtetéseket levonni a szombaton látottakból, de a szurkolók nem ennyire megengedőek. A csarnokban a meccs után kialakult szigorú hangulat, a B-közép nem gorombán, de hangosan kritizáló kórusa erre utalt. Korai lett volna? Talán igen, ám talán nem. A figyelmeztetés amellett is elkel a csapatnak, hogy játékos és edző egyaránt tudja, mit hibázott a Vardar ellen. De szerencsére azt is, miként tud korrigálni, hogy - legyünk optimisták - a Veszprém továbbra is a csúcsra törhessen. A SZURKOLÓK NEM ENNYIRE MEGENGEDŐEK. TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY A FERENCVÁROS NYERTE MEG AZ ÚJPEST ELLENI DERBIT. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. lampa Alajos „ Doll-lal sem volt rosszabb a Fradi, megint idehozták egy magyar manager aranytojó tyúkját a nyakunkba, mint Leekenstanno.B oggi „Az Újpest Pajovicsnak köszönheti, hogy meccsben maradt, egyébként közük nem volt a derbihez!" Lester: „Amíg van 21 ezer nem normális, aki pénzt ad ezért a karért, addig ne várjon senki jobb magyar focit." Pwell „Nagyon gyenge volt az Újpest. Máskor is volt már erősebb kerete a Fradinak, de akkor lelkesedéssel és elszántsággal mégis háromesélyesre hozták a derbiket a lilák. Ez most (utólag) országos 1-es volt." Green_Lantern „Egyáltalán nem fogtunk ki jó napot, és még így is simán nyertünk. Az Újpestnek egy helyzete volt a semmiből még az első félidőben, de akkor Dibusz a helyén volt. Simán nyerhettünk volna 3-4 góllal. Persze így se vagyok elégedetlen. Szép volt, fiúk! Hajrá, Fradi!" 19carlo58 „Fradi-drukkerként le a kalappal Vig njevics előtt. A Fradi-pályán mindig összerak egy jó taktikát. Ettől függetlenül nagyon jó hangulat, igazi tétmeccs volt. Kint voltam, megértem!" Parádézott az olasz ztyisport IJ mstji szurkolói tiltakozás fűszerezte a Bundesliga hétközi fordulóját, Brémában és Münchenben az első húsz percben csend ülte meg a lelátót, és transzparensek adták tudtul, hogy a drukkereknek elegük van abból, hogy a futballban csak a pénz számít. Aktuálisan az verte ki a biztosítékot, hogy csekély kivételtől eltekintve a Bundesliga meccseinek többségére fizetős kereskedelmi tévécsatorna tehette rá a kezét. A brémai vásznon ez állt: „A futball az enyém és a tiéd, nem pedig a (...) fizetős tévéé." A kipontozott rész a nyomdafestéket nem tűri, ám az indulatoknak megfelel. Münchenben pedig azt üzenték a nézők: „Hallani fogtok rólunk. Vagy nem.” Mit mondjak, nem kis naivitás kell ahhoz, hogy a lelátó népe elhiggye, tehet valamit a pénz hatalma ellen. Például Németországban, ahol egyre kisebb a támogatása a Bundesliga két osztályában szentírásnak számító 50+1-es szabálynak. A lényeget mondom csak: akármekkora a tulajdonrésze egyegy támogatónak, 50+1 százalékos szavazati joggal rendelkezik a klub. A két kivétel a Wolfsburg és a Bayer Leverkusen, ahol a Volkswagen és a Bayer cég úgymond alapító atya, tehát nem ideiglenes befektető. Nos, a legutóbbi szavazáson a 36 érdekelt klub közül 16 elvetette volna a szabályt, tehát a kétharmados többséghez már csak 8 szavazat hiányzik. Tartok tőle, hogy nem sokáig. De vissza a nézőkhöz, írhatnak akármit a drapériákra, hallgathatnak akár a kezdő sípszótól a lefújásig, nem hiszem, hogy mehetnek valamire. És persze nem csupán Németországban. Ha ott nem, másutt ugyan miért érhetne el eredményt a polgár? A németeknél ugyanis a meccseken átlagban 90 százalékos ház van, és a pénz hatalma ellen indított internetes oldalt 2800 szurkolói csoport írta alá. Nem egyén - csoport. Az egészben az a szép, hogy - visszatérve az alaphoz, a kereskedelmi televíziózáshoz - a különféle társaságok éppen a drukkerekre építve igyekeznek megszerezni a közvetítési jogokat. Igen, kérem, a nézettség ez minősít mindent, miközben senkit sem érdekel, hogy akkor közvetítik-e a meccseket, amikor a népnek ideális. Az elmúlt hétvégén, például, az angol Premier League-ben egy mérkőzés 13.30 órakor kezdődött, a spanyoloknál volt egy 12 órás és két 13 órás meccs. Nyilván azért, mert rangosabb csatáknak jutottak a nézőbarát időpontok. Ki ne tudná, hogy ebédidőben a terített asztal megszokottabb családi környezet, mint a labdabirtoklásról, kaput el- és nem találó lövésekről szóló riporteri okosság? De hát a tévé többet ér, mint a drukker, akár kimegy, akár bekapcsol. Hogy ne menjünk messzire, a mi kis bajnokságunkban 2016-ban a tucatnyi klubnak együttvéve csaknem 13 milliárd forint jutott a közvetítések jóvoltából. Vagy ott van a Bajnokok Ligája. Ha a kisiskolás csúcsfutballt lát, könnyebben rabja lehet a játéknak, ám másnap iskola, és kérdés, megengedi-e a szülő, hogy a 21 órás meccsek miatt az életkorának megfelelőnél jóval később feküdjön le a gyerek. Igaz, a mostani szezontól már 19 órás mérkőzések is vannak, ami azért enyhítés, de ha az alváskutatókra hallgatok, és a megállapításukra, hogy egy-egy iskoláskorú (6-10 éves) gyereknek 9-12 óra alvás kell, nem irigylem a hagyományos pedagógiai elveket valló szülőket. KI NE TUDNÁ, HOGY EBÉDIDŐBEN A TERÍTETT ASZTAL MEGSZOKOTTABB CSALÁDI KÖRNYEZET MINT A LABDABIRTOKLÁSRÓL, KAPUT EL- ÉS NEM TALÁLÓ LÖVÉSEKRŐL SZÓLÓ RIPORTERI OKOSSÁG? Hatalmas a harc egy-egy topbajnokság közvetítési jogaiért, a különféle csatornák igazán nem sajnálják a pénzt azért, hogy egyeduralkodók, de legalább társkirályok legyenek egy-egy mezőnyben, és persze egyértelműen azt várják, hogy mindenki őket nézze, akit csak érdekel a sport. Azt persze nem hangsúlyozzák, hogy miközben a mellüket verik, nézők ezreit, tízezreit, ha nem százezreit zárják ki a nagy hangon kínált élvezetből. Mert, ugyebár, szolgáltatója válogatja, hogy éppen benne van-e a kínálatában egy-egy topbajnokságos csatorna, így aztán szerencse dolga, hogy én, te, ő látok, látsz, lát-e meccseket belőle. Tőlem így hátrált ki az angolok után a spanyolok futballja is, aligha hiszem, hogy akad a pénzcsinálók (így mondják) között egyetlen is, akit ez érdekel. Váltsak szolgáltatót, fizessek többet, fizessek külön - ilyeneket tanácsolna, ha mégis eszébe jutna, hogy a néző nem csupán statisztikai adat. A médiatörvény - ha hiszik, ha nem, és ha jól értem - foglalkozik a témával. Nyakatekert módon, de arról beszél, ha egy-egy kizárólagos közvetítési jog „a hazai közönség jelentős részét - több mint húsz százalékát - kizárja” egy-egy nagy esemény élvezetéből, az bizony törvénysértés. Ha jól értem - ismétlem, mert jogvégzett emberként mondom, kevés a nyakatekertebben megfogalmazott jogszabály a médiáról szólónál. Annyi persze látszik, hogy jócskán van kiskapu, így aztán csak félig vegyük komolyan, hogy a Médiatanács joga meghatározni, mi a „nagy esemény". Megnéztem a listát, van benne futball, a vb, az Eb, a BL, minden éppen annyi megszorítással, amennyitől nem teljes a néző joga. De ha feketén-fehéren fogalmazna a jogalkotó, a drukker akkor sem menne semmire, még a bizonyított jogsértéssel sem. Mert tegyük fel, a bíróság büntetést ró ki a „kizárólagosra", akármekkora az összeg, a kár nem térül meg, a károsult, a néző marad ott, ahol volt. Nem látta a meccset. Kell-e mondanom, hogy nem ugyanaz, ha kárpótlásul levetítik neki akár itt, akár ott? Pedig a tévé fontos, hiszen például 2018 első negyedévében a teljes népesség naponta átlagosan még mindig több mint 5 órát töltött a készülékek előtt, 3 perccel többet, mint egy évvel korábban. Ami pedig a sportot illeti, a nézők a nagyobb nyári sportversenyek idején tévézési idejük csaknem húsz százalékát fordítják rájuk, miközben a többség kizárólag csak élőben nézne meccseket, versenyeket. Mondhatják, hogy telhetetlen vagyok, hiszen akárhány európai bajnokságból zárnak ki, még mindig dúskálhatok a sportban a tévé előtt. Kétségtelen, a múlt és a jelen ég és föld. Vegyük, például, csak október elejét! A hónap első hetében 1968-ban mindössze két sportműsor volt (Telesport 25 percben és a TFSE-Veszprém női kézilabda bajnoki), 1978-ban négy (Telesport, Bp. Honvéd-Vasas futballbajnoki, Elektromos-Bp. Honvéd férfi kézilabda és Sporthírek 10 percben), 1988-ban - noha épp az olimpia után vagyunk - pedig mindössze három (Celtic-Bp. Honvéd futball BEK-, Békéscsaba-Sakaryaspor futball KEK-összefoglaló, és Csepel Béke-kupa kerékpárosverseny). Ehhez képest illene csendben lennem, és az égig dobálnom a kalapomat, hiszen ma sport sport hátán, majd azt mondtam, unalomig. Nem is vagyok boldogtalan, csak éppen az álszentség boszszant. Mindenütt a nézőre, a drukkerre hivatkoznak a sportban, ám ő számít a legkevésbé. Pontosabban csak akkor számít, ha fizet, a televízióknál mindenképpen. De nem csak a képernyő környékén történnek „érdekes" dolgok. Még a nyári futball-világbajnokság idején olvastam, hogy a FIFA vizsgálatot indít, mert a vártnál alacsonyabb volt a nézőszám Jekatyerinburgban, az Uruguay-Egyiptom mérkőzésen (1-0). A 33 061 férőhelyes stadionban rendezett meccsre 32 278 jegyet adtak el, a hivatalos nézőszám ennek ellenére csupán 27 015 volt. Hogy született-e szankció az ügyben, és ki volt a bűnös, arról nem szólnak a híradások, mindenesetre én elfogadom Alekszej Szorokinnak, a szervezőbizottság főigazgatójának korántsem üzleti, emberi érvelését, feltehetően a hűvös, csapadékos időjárás rettentette el a szurkolók egy részét. Ezek után érdemes elgondolkozni azon, hogy kié is a futball. Ha a világszervezet urainak egyáltalán eszükbe jut kikelni az ellen, hogy nem telt meg a stadion, már csak egy lépés, hogy kiparancsolja a drukkereket a lelátóra. Ha az európai szövetségnek sikerült elérnie, hogy fuccs a barátságos meccseknek (Istenben megboldogult Szepesi György sirámát idézve: „Hol vagytok, ti régi szép magyar-osztrákok...?"), minden megtörténhet. Csak az nem, hogy valóság legyen a brémai transzparens üzenetéből: „A futball az enyém, a tiéd...!” Hiszen már réges-régen és egyre inkább az övék. MALONYAI Péter Enyém? Tiéd? Övék! Felipe, alias Luiz Felipe Ventura dos Santos, a Kisvárda 34 éves korábbi brazil utánpótlás-válogatott kapusa néhány nagy védést már bemutatott az eddigi fordulók során, Debrecenben azonban nem volt szerencséje: 1-1-nél Bódi szabadrúgása lepattant a lécről, a kipattanót Barna befejelte, a lövésre a hálóba repülő és á fáidon csodálkozó Felipének pedig már csak a világfájdalom maradt... MEDER István