Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 297-310. szám)
2019-11-02 / 297. szám
MALONYAI Páter gy ország aggódik Willi Orbánért - tudom meg az online portálunkra érkezett üzenetek közül válogató rovatunkból. A megállapítás statisztikai ereje meglehetősen vitatható, ám arra bizonyíték, hogy a Wales elleni, mindent eldöntő Európa-bajnoki selejtező bennünk van, már most eszünkbe jut. És azt is igazolja, hogy Willi Orbán a „mi kutyánk kölyke” lett, elfogadta boldog-boldogtalan, örül annak, hogy csak két hetet és nem két hónapot kell kihagynia sérülés miatt. Persze a gyors népszerűséghez produkció is kell, s nála nem hiányzik. Hogy a Bundesligában szó szerint vitézkedik, az innen nézve leginkább népmesei fordulat, ám a nekünk fontos pillanatokban is hozza magát. Tizenkét válogatottság, három gól - nem olyan rossz, ugye? Ezek után egyet tudok érteni azzal a hozzászólással is, amely szerint AZ A CSAPAT ..nagyjából keresz-A MAGYAR tet 15 vethetnénk a A meccsre” nélküle, VÁLOGATOTT, még úgy is, hogy AMELYIK tudom, a futball PÁLYÁRA LÉP. csapatjáték, tehát a csapat játéka a fontos. Igen ám, de ahogy az életben, a futballpályán sem mindegy, ki van mögöttem, nos ebből a szempontból W. C. jelenléte megnyugtató, és akkor még nem beszéltem Gulácsi Péterről (akinek - a fáma szerint - lipcsei klubtársként van némi köze ahhoz, hogy hősünk a piros-fehér-zöldet választotta). Persze így is lesz éppen elegendő hiányzónk, Nagy Ádámról a hivatalos megfogalmazás szerint egymásnak ellentmondó hírek érkeznek (sérült is, meg nem is), Korhut Mihályt és Kleinheister Lászlót eltiltották, Sallai Roland éppen hogy elkezdett játszani, így aztán ezúttal is csak utólag leszünk okosak, de ami engem illett, már most leszögezem, hogy az a csapat a magyar válogatott, amelyik pályára lép, nem fogadok el majd semmiféle mentegetőzést, hogy ez is hiányzott, meg az is. Nem szép emlék, de ide illik az 50 esztendővel ezelőtti marseille-i cseh-magyar (4:1), a blama következtében nem jutottunk ki a világbajnokságra. A meccs történelmi, sokan akkortól számítják a magyar futball mélyrepülését, indulat követett indulatot, de volt annyi becsület a magukat (is) lejárató futballistákban, hogy egy szóval sem emlegették a hiányzókat - például Albert Flóriánt (Aranylabda) és Dunai II Antalt (Ezüstcipő). Igaz, a pályára lépők se voltak akárkik, de ez most is igaz, annak ellenére, hogy máskor, más lépték. De maradjunk a földön, örüljünk, aminek éppen lehet. Most éppen annak, hogy Willi Orbán minden bizonnyal ott lesz. A csapatban ez azért fontos. SZETTEGYZE DjHit*: 2011.10.11 11:07 Válogatott: Orbánnak két hetet kell kihagynia Cardiffban ott lehet ONLINE KIADÁSUNKBAN BESZÁMOLTUNK ARRÓL: VAN REMÉNY, HOGY A SÉRÜLT WILLI ORBÁN, A MAGYAR FUTBALLVÁLOGATOTT HÁTVÉDJE OTT LESZ A WALES ELLENI SORSDÖNTŐ EBSELEJTEZŐN. AZ ONLINE PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. geretsberg „Gyógyulj meg gyorsan, Willi, egy ország aggódik érted! Van Luganóban egy középhátvédünk, aki rendszeresen játszik a svájci bajnokságban. Kecskés (nem a körülményekre való tekintettel, de most különösen) megérdemelne egy lehetőséget az uruk ellen." Kroll „Nem a legjobb előjelek. A sérüléséből felépülő (?) Nagy Ádám, Willi Orbán, a játék nélküli Sallai és Nagy Dominik, a formán kívüli és szintén sérüléssel bajlódó Kádár, a sárga lapjaik miatt távollévő Korhut és Kleinheisler..." Ksamu „Kroll, Sallai most játszott egy órát a kupameccsen. Nem sok, de reméljük, lesz majd több is a bajnoki mérkőzéseken. Nagy szükség lesz az ő jó játékára a szélen. Hogy örültünk, ugye, Nagy Ádámnál is, hogy játszhat majd a szlovákok ellen félig sérülten. Tudjuk, mi lett a vége.’ saíntsventi „Attól még, hogy lehet ott tesz Cardiffban, a két hét kiesést biztosan meg fogja érezni. Abladla07 „Remélem, hogy játszhat. Nagyjából keresztet is vethetnénk a meccsre, ha nem lenne ott az egyetlen olyan védőnk, aki tudja, mit és hogyan kell csinálni." 2019. november 2., szombat nemzeti sport ALAPVONAL író sport, ne viccelj már, róla pattant ki!” „Legyen a tiétek, rúgjatok szögletet... Őszintén, nem rohadtul mindegy?!" - vetette oda a labdát csapattársunk az ellenfélnek, át átlesve a szomszédos kispályára, a párhuzamos meccs helyszínére, ahol az oldalvonalnál kiterítve feküdt valaki mozdulatlanul, mezben, gatyában, sportszárban. Néhány perccel korábban még csereként nézte a játékot, aztán egyszer csak lefordult a kispadról, földre puffant, mint egy zsák krumpli. Riadt kiáltozás, fejveszett orvoskeresés után az aggódó társak gyűrűjében egy hirtelen előkerülő, mentős végzettségű kapus próbált életet pumpálni belé, hiába. Az időközben kiérkező rohamkocsi legénysége sem tudott már csodát tenni, a hosszú-hosszú küzdelem után végül meghozták a fekete zsákot. Ezt már az öltöző ablakából láttuk, merthogy közben annak rendje s módja szerint lejátszottuk a magunk meccsét, a bíró ragaszkodott hozzá, mondván, szegényen úgysem tudunk segíteni. És ahányszor egy-egy pillanatra megakasztotta a már-már szégyenkezve továbbjátszott mérkőzést a mellettünk vívott haláltusa újabb fordulata, valami reménykeltő rángás, szusszanás, arcszínváltozás, az újraélesztést kísérők döbbent hangja vagy a mentősök várva várt kiérkezése, a sporttárs mindannyiszor szigorúan figyelmeztetett: „Urak, a jáékkal foglalkozzunk!" Már hogyan foglalkoznánk a játékkal, amikor éppen meghal itt egy ember?! Szinte lábujjhegyen, fojtott csendben folytattuk a meccset, a zavart légkörben átértékelődtek a máskor foggal-körömmel vívott párharcok, zihálva űzött célok, zajosan ünnepelt pillanatok. Mit ér a gól a halál torkában? Minek a győzelem? Számít még szöglet, bedobás, csel? Nem szánalmas cicaharc ez ahhoz képest, hogy közvetlenül mellettünk egy félbehagyott élet zárul le éppen, emlékekkel, tervekkel, álmokkal, netán itt maradt feleséggel, gyerekekkel? Rúgjátok ti a szögletet, ha akarjátok... Tragikus sporttörténeteket, gyászos eseteket bizonyára mindannyian ismerünk, talán személyesen tapasztaltunk is, mégsem szokás arról beszélni, hogy sport és halál közeli rokonok lennének. Sőt a sportoló halálának, fizikai elmúlásának drasztikus üzenete abban áll, hogy a pályafutása során olyannyira fontos test, amelynek izomzata, rostja, felépítése tette őt különlegessé, éppen úgy porlad el és lesz semmivé, mint a szomszédos sírban nyugvó valamikori láncdohányos alkoholistáé. A példa igen tisztelt és tapasztalt, apámmal egykorú barátomtól hallottam nemrég, halottak napja közeledtével kerestem fel őt, hogy ossza meg gondolatait a sportolók sírjairól. Istenhívő emberként Gábor - szerényen névtelenséget kért, nevezzük egyszerűen így - évek óta járja a temetőket, amelyek a maguk mozdulatlanságával, emlékező légkörével, egységesítő szellemével ideális környezetet kínálnak neki számvetésre, elmúlásról való elmélkedésre. Sétái során számos országos vagy helyi szinten kiemelkedő sportoló sírját vette észre, és az árulkodó feliratokról, díszítőjegyekről fotódokumentációt készített, kiegészítve egy-egy hozzáfűzött észrevétellel. „Elsőként mindig az a kérdés vetődik fel bennem - magyarázta -, hogy vajon a sírfelirat kiről szól, miről árulkodik: tényleg a sportolóról, vagy inkább arról a viszonyról, amely azokhoz fűzte, akik a sírt állították? Ha valakinek a sírjára egy sakktáblát vésnek, azzal nem csupán a hozzátartozók akarják-e kifejezni, hogy ennek az embernek a sakk volt a mindene? Eszembe jut: ha az illető látná a sírján a sakktáblát, talán még el is szégyellné magát, hogy ő családapaként csak egy sakkozó tudott lenni a feleségének. A keresztény tanítás szerint a földi élet az érdemszerzés ideje, az érdemek összefüggésben vannak a halhatatlansággal. Márpedig a sportoló az érdemszerzés világában él, még akkor is, ha az üdvösség szempontjából az olimpiai aranyérem aligha ér sokat. Papp László sírján ott a kőből faragott bokszkesztyű és az olimpiai öt karika, azonban az ő igazi nagyságát sem a három olimpiai aranyérem adta, hanem az, hogy a három olimpiai aranyérem ellenére megmaradt egyszerű embernek, az Isten közelségében akart kicsi lenni.Ott a sírkőbe ÉPÍTETT LABDA A SPORT LÉNYEGÉT ADÓ JÁTÉK INCSELKEDÉSÉVEL NEVETI KI A FÖLDI ÉLET VÉGÉT, ÉS VÁLIK EZÁLTAL A HALHATATLANSÁG SZIMBÓLUMÁVÁ. Hasonlóképp elgondolkodtató, hogy mit jelképez egy-egy sportolói síron a klubjelvény. Valóban az adott sportegyesület faragott belőle embert, segített neki kiteljesedni, megtalálni sajátját, egyéniségét, vagy csak arról van szó, hogy a klubközösség szeretné magáénak tudni a sikeres sportember emlékét, büszkélkedni vele, esetleg jelezni, hogy a temetés, sírállítás költségéből kivette a részét? És ki gondol ama, hogy a sírkőre nyomott klubcímer talán néhány évvel később érvényét veszti, a csapat új nevet, új jelvényt kap, netán meg is szűnik, az egykori sportolónak mégis örökké a sírján ragad? Észak-olaszországi falusi temetőkben láttam, hogy szinte minden síron ott az elhunyt fényképe. Ismeretlen kívülállóként érdekes megnézni a fotót, könnyebb elképzelni a hozzá tartozó életet, és talán a rokonok, utódok, gyászolók szempontjából is könnyítheti az emlékek felidézését. De az örökkévalóság dimenziójában, a halhatatlanság-múlandóság kérdéséhez kapcsolódóan éppen azért aggályos, amiért a klubcímer vagy bármi más „pillanatnyi” nyom: a csecsemőkortól öregkorig tartó, csak egyben értelmezhető életútnak miért éppen a kiválasztott állapotát, mondjuk a fiatalkori esküvői képet merevíti ki az utókor? Vajon nem ugyanilyen korlátozása-e egy emberélet szellemi-érzelmi örökségének, ha bizonyos attribútumok - például sporteszközök, egyesületi zászlók, medáliák - segítségével behatárolják sírján a hagyatékot? Arany János Ének a pesti ligetről című versének záró szakasza juthat eszünkbe: „Nyerd bár világi életedben / Ég s föld minden koszorúit: / Neved csak az, mit e ligetben / Egy sírkő rád olvas: Fűit." Talán a pillanatnyi győzelem dicsősége és a földi sikerek - latin „fűit” (volt) szóban kifejezett - múlandósága között feszülő ellentét is közrejátszik abban, hogy sport és halál rossz testvérek. Ha az egyik jön, a másik rendszerint kitér az útjából, ha pedig mégis találkoznak, olyan zavar támad, mint azon a néhány évvel ezelőtti kispályás meccsen. Gábor szerint ilyen értelemben a sírkőbe épített labda, hokiütő vagy tornászcipő görbe tükröt mutat a súlyos, komor, szomorú halálnak: a sport lényegét adó játék incselkedésével neveti ki a földi élet végét, és válik ezáltal a halhatatlanság szimbólumává. Ugyanúgy, mint a Tiszától keletre egyes temetőkben az úgynevezett kacagó fejfák: „Itt nyugszik hű nejem, Szentpéteri Sára, eltörött a pipa, megmaradt a szára”; „Itt nyugszik Peski, ki a sírból les ki, nem kell neki túrós csusza, sze’ már rég a sírba csusza”; „Itt nyugszom én, olvasod te, nyugodnál te, s olvasnám én”. Ha a temetők és futballpályák ködös határvidékén kószálunk, nem kerülhetjük ki Sajó László írásait, így elbeszélését a sanyarú sorsú Marika néniről és a nekézsenyi meccsek balladái közjátékáról. „Mint minden rendes faluban, Nekézsenyben is egymás mellett van a futballpálya és a temető. Akár a főtéren a templom és a kocsma. A nekézsenyi pálya kapujára, mind a kettőre, kiírták: FELTÁMADUNK! Ideje is volna, az egykor szebb napokat (megyekettőt) látott csapat most a megyeháromban szenved. A pályán át visz az út a temetőbe. Átlósan, szögletzászlótól szögletzászlóig kitaposott, egyszemélyes gyalogút, ösvény, mondanánk, ha erdőben vezetne. Fű be nem lepi, a pálya tartozéka, akár a kapuk, a szögletzászlók, a bíró. Eme jár a temetőbe Marika néni, naponta, többször. [...] Ha meccs volt, a bíró félbeszakította a játékot, egyperces gyászszünet, míg Marika néni átbiciklizik.” A nekézsenyi asszony legendája mellett megelevenedik a futballpályán született gyermeke is, aki a Tőzegüzem SE-Jutagyári TE meccset követő bankett végén, hajnalban, a kapufák között a Győző nevet kapta („keresztléc"), és a jóslatot, hogy meghalni is futballpályán fog. Nem is engedték soha pálya közelébe, századik születésnapja közeledtével azonban a helyzet kezdte aggasztani a családot, végül az unokák, ükunokák csak kigurították tolókocsiján a gyepre, a gólvonalon túlra („keresztléc", ismét). A halhatatlanok klubjába a felvétel folyamatos - gyenge fizikum nem akadály, hamis igazolással próbálkozni kár. CSILLAG Péter Halhatatlanok klubja A Japánban zajló rögbivilágbajnokság Új-Zéland- Wales bronzmeccsén Hakam Amos (jobbra) jobb híján így próbálta meg megállítani az új-zélandiak centerét, Anton Lienert- Brownt. Hiába, Új-Zéland 40-17-re győzött.