Nemzeti Ujság, 1934. március (16. évfolyam, 48-72. szám)
1934-03-06 / 52. szám
/ A ... . Európai kérdéssé tett a Habsbur^restauráció Időjárás —■ ^ - - — ■ — — ■ , —' — ■ — ^ « ' — ■ Gazdasági Jt Meteorológia* A m s z a bér t ö kft e ! Intézet jelentése —. ^ *a megy Gömbös a következő fiú- ym fy flip SSS ^ mmSVT niHa miniszterelnök szonnégy órára: HSEk § eH—S&lJjPI Jpf |g|Ld| 5*8 tim Ws 8 Mk fül - - Rómába —Prince Gyenge szél, he- 1 MjHf BwUfflI sm Iji §£§ gif 1 ÉS IhI IBr bírót el kábítótívenként, de ing 'mi 11 Ifi Éü1 KIP 1 ll wl8®» VÉ tárt gyilkosai — kább csak délen, 1 ' BV, MBL~* üli ‘Hm Március 15-én kisebb eső. Be- // életbe lép az létnyegtelen^bevál- xv, évfolyam 52. szám # KEDD Budapest, 1934 március és JSZV kormány*** József Ferenc főherceget az Actio Catholica budapesti szervezetének társelnökévé választották Venizelosz harcot indít a balkáni paktum ellen, mert nem akar Magyarországgal összeütközésbe kerülni Szuhányi Ferencet, a csengeri kerület elhunyt képviselőjét hétfőn temették el Bogáthy Erna nyerte az idei női tőrvívóbajnokságot Se ígéred, se fenyegetés_____ Ravasz, furfangos emberre szokták mondani, hogy a jobbkezével vakarja meg a bal füle tövét. Nem a rövid, egyenes utat választja, hanem a kacskaringósabbat, mert azon nehezebb eligazodni. Ezt a módszert választotta a cseh kormány is annak a hírnek a közlésével, hogy esetleg hajlandó engedményeket tenni a halálraítélt, agyonkínzott felvidéki magyarság iskoláztatása terén. Ennyit nem mond, ez túlságosan egyszerű és átlátszó volna, lehetne róla beszélni, hivatalosan elfogadni, vagy elutasítani. A cseh diplomácia ennek nem teszi ki magát, hanem csak odáig megy el, hogy közzétesz egy hírt, mely szerint a francia kormány állítólag azt ajánlotta volna a kisantantak, hogy a kisebbségi politika terén megfelelő engedékenységet tanúsítson Magyarországgal szemben. Ezt a magyar kormány a közeledés és megértés jelének tekintené — ugyancsak a franciák szerint. A diplomácia nyelvén „ballon d’essay“-nak mondják az így szárnyra bocsátott híreket, megvárják, hogyan reagál rá a másik fél, aztán következnek a további lépések, vagy nem történik semmi. Itt alighanem az utóbbi eset következik be s a felbocsájtott kísérleti ballon szétpukkad anélkül, hogy akármit is vonzana maga után. Egyet azonban elért: világossá tette, milyen riadalom van a cseheknél és milyen komolynak láthatják a saját sorsukat, ha már a náluk annyira szokatlan mézesmadzagpolitikához folyamodnak. Több mint tíz éven keresztül rendszeresen irtották a magyarságot a Felvidéken. Akit lehetett, elkergettek, a megmaradottokat gazdaságilag tönkretették, elkergették állásukból, földjükről, zavarták, zaklatták folytonosan. Aztán nemrégiben csináltak egy népszámlálást — hogyan, erről a csalók és hamisítók értekezhetnének szakszerűen — s kimondották, hogy a magyarság annyira megfogyott, hogy nyelvének használatához sincsen már joga. Elrabolták a még meglévő magyar iskolákat, eltávolították a magyar címtáblákat, kegyetlenül és irgalmatlanul eltüntettek mindent, ami Magyarországra emlékeztetett. Végeredményben ez a politika is csak a magyarság igazának a malmára hajtotta a vizet. Meggyorsította és megérlelte a világ közvéleményében azt a gondolatot, hogy a kisantant-államalakulatok mégsem olyan egységesek és egészségesek, mint amilyennek a lihegő propaganda hirdeti s mégis csak szükség van arra a revízióra, amelynek az említésére a kisantant-külpolítikának égnek mered a haja és fegyverhez kap a keze. Ez a kapkodás és erőszakoskodás, amely az utolsó időben az elszakított területek magyarságával szemben megnyilvánult, még jobban besütötte a revízió mozdonyát, amely ma már gyorsvonat sebességgel halad s amelyet a megvalósulás előtt feltartóztatni most már semmiféle praktikával nem lehet. Sípol és sistereg a revízió vonata, egyre gyorsabban a félelmesebben dübörög és forgácsként löki el maga elől azokat az akadályokat, amelyeket Benes és társai fáradhatatlanul hordtak elébe. Elhagyta már azokat az apró állomásokat, amelyeken régen sokáig időzött, anélkül, hogy a megértésnek, előzékenységnek nyomát is találta volna. Szerződések lábbal tiprásán, ördögi furfangon, vad, céltudatos kegyetlenségeken rohant keresztül s most, amikor már senki sem tartóztathatja fel többé, egy lemaradt utas integet utána, kezében „a kisebbségi politika terén teendő engedményekkel“. Hohó, kérem, már nem erről van szó! Ez a ködös, késő ígéret már eső után köpönyeg, alaposan elméltóztattak késni vele. Erről már nem is tárgyalunk. Nem vagyunk diplomaták, beszélhettünk hát őszintén: fütyülünk rá! A tmi vonatunk éppen olyan könnyen szakítja át ezt a mézesmadzagot is, mint aki hogyan megbirkózott a vágányaira gördített más, nehezebb akadályokkal, ilyen szemfényvesztésnek többé nem ülünk fel, ilyen udvarias pipiskedéssel foglalkozni nincsen már időnk. Valamikor talán kapva kaptunk volna a legkisebb engedékenységen is, de ma már túl vagyunk azon, hogy kegyesen odavetett morzsákat kapkodjunk fel. Másról van szó. Holmi esetleges engedékenység a nemzetiségi politikában régen az idejét múlta. Egészen más engedékenységre lesz szükség rövidesen és pedig nem a nemzetiségi politikában, hanem a területekben. Igen, már nem lehet elodázni és különféle engedékenység! hókuszpókusszal meghiúsítani azt a jogos, igazságos és szükségszerű törek-..............ni——ni uuiimaiMijB A NAGYASSZONY BALOGH KÁROLY A kastélyra ráborult az őszi este csendje. A park fái lombjukat hullatták és a hulló levelek kesernyés illata a nyitott ablakokon át beáradt a szobákba. Már a majorságban is elült az élet A nagyasszony, aki még az imént a kulcsáráéval tárgyalt és megszemlélte a damaszt abroszokat melyeket a házi takács hozott be Libereséről, öreg társalkodónőjével, Nina kisasszonnyal, bevonult a szobájába. A szobalány behozta s a kerek asztalra tette a zöld árnyas olajlámpást és betette az ablakokat Nina kisasszony pedig a kommód felső fiókjából előkereste a kötést és a két öreg hölgy kezében nemsokára serényen villogtak a kötőtűk. Olykor néhány szót váltottak egymással németül, holott a nagyasszony ízig-vérig magyar, Nina kisasszony pedig született francia volt. De hát akkoriban már otz volt a divat A többi háznép más-másfelé, kiki a maga módja szerint foglalatoskodott A nagyasszony unokái tanultak. A fiuk, messze eső tanulószobájukban, nevelőjük felügyelete mellett pislogó faggyúgyertya világánál álmosan írták a latin leckét. Egy-egy kérdésükre felcsattant a dominus moderátor kemény hangja, aztán ismét csak a ludtollak percegése hallatszott A kék szobában pedig a kis Ára zongorázott szomorkás, egyhangú etűdöket. A zongora hangjai átszűrődtek a többi szobába is. A ház ura, a nagyasszony fia, a kastély végén levő tágas, homályos dolgozószobájában — az „oroszlánbarlangban“ — hátratett kézzel járt fel-alá majd íróasztala mellé ült és sort sor után rótt a fehér papirosra. A ház hosszú folyosójára a távoleső konyhából egy tót szolgáló egyhangú éneke hallatszott fel, különben nagy csend honolt mindenfelé. Ez a csend megülte a nagyasszony szobáját is. Ő maga már régen ölébe ejtette a kötést és most mozdulatlanul ült, karpesnőkében. A komi módon álló óra elütötte a hetet. Erre Nina kisasszony halkan kiment a szobából, hogy a vacsoráról gondoskodjék. Újra nagy, mélységes csend lett, csak a kis oszlopos óra ketyegett csilingelő hanggal s a harmadik szobából, ahol András inas terített, hallatszott be hébe-hóba a tányérok meg az ezüst csörrenése. A nagyasszony el-elbóbiskolt, meg eltűnődött a régi jó időkről, gazdaságáról, családjáról, gyermekeiről, unokáiról, de főleg Imre fiáról. Délelőtt levelet kapott Szalatnyáról, nászasszonyától, Csernyusnétól, ki a múlt napokban érkezett haza leányától, aki a nagyasszony ifjabbik fiának, Károlynak a felesége volt. Csernyusné leírta, hogy milyen boldogan élnek azok ott Csesztvén, nincsen semmi bajuk, gondjuk, öt évi házasságukat eddig két gyermekkel áldotta meg az Isten s a harmadikat mostanában várják. Károlynak mindig világos a kedve, családjában meg gazdaságában leli minden örömét, jobb vét soha nem is kívánhatott volna magának. Ezt és több ilyesmit tartalmazott a levél. A nagyasszony felsóhajtott, mert szivébe nyilallott, hogy Imre fia, szivének kincse, ehhez képest milyen boldogtalan életet él szép sztregovai birtokán. Mióta felesége, akinek a nevét sem volt szabad előtte többé kiejteni, azt a csúfságot tette vele, Imre csak nem jön magához. Nyughatatlan, nem találja a helyét, alig törődik a gazdasággal, be-bezárkózik a szobájába, ott olvas, ir, morfondíroz egész napon át, késő éjszakáig, de hogy mit ír, azt nem mutatja meg senkinek, legfeljebb Seontagh Palinak, de még annak is csak ritkán. A bibliát is gyakran lapozgatja és hosszú vitákba bocsátkozik a falu papjaival, örökkön kételkedik, küzd magával,ami forr benne. Ez a Pali pedig nemhogy csitítaná, de még csak jobban ingerli örökös gúnyolódásával. Meddig tart ez még Uram-Istenem? Jaj pedig félek, hogy nagyon árt ez az élet Imre egészségének, így tűnődött, tépelődött magában, míg Nina kisasszony, aki időközben nesztelen léptekkel jött be a szobába, jelentette, hogy készen van a vacsora. A palotában — ahogyan az ebédlőt Sztregován nevezték — a terített asztalon nagy ezüst kandeláber gyertyái gyér világosságot árasztottak maguk körül, de mély árnyékban hagyták a bolthajtásos terem sarkait. Az asztal mellett ott álltak már az unokák, nevelőjük oldalán s most, hogy bevonult a nagyasszony is, az asztali áldás elmondása után valamennyien helyet foglaltak. Csak egy szék maradt üresem, a ház ura még nem jött fel dolgozószobájából. András már körülhordta a tálat, mikor végre megjelent. Középtermetű, vékonypénzű, halaványarcú ember volt, rövidre nyírt korszakával, lelógó barna bajusszal. Külsejére, öltözetére nem sokat adott. Csak ideges ujjú, jól ápolt, keskeny keze látszott ezt meghazudtolni. Első pillantásra nagyon is jelentéktelen benyomást tett, de magas, boltos homloka, élénk szemei, melyeikben sajátságos tűz lobogott, rendkívüli szellemi mélységet árultak el. Ámbár ezekben a szemekben valami fáradt, szemrehányó, bús kifejezés is ült. A nagyaszszony csak elnézte fiát, szemében aggódó gond és végtelen szeretet tükröződött. — Fáradtnak látszol, Imre — szólalt meg azután — nem használ neked az a sok írás. — Nem is olyan sokat írok, anyám. — Dehogyisnem, Imre! András ma reggel is mondta, hogy nem győzi olajjal a lámpásodat. — Ezt még csak kibírjuk valahogy, mama. Vagy hát inkább azt szeretnéd, ha reggelig kártyáznék? — Isten őrizz, fiam!_,no látod, anyám! Hagyjuk hát azt az Írást! Különben is olyas valamin dolgozom most, ami már régóta jár a fejemben, talán azóta, mióta az eszemettudom. Nem bánom hát, ha el is fogy vele a lámpásom olaja. Ha majd elkészülök, ígérem, hogy akkor meg fogok pihenni... Talán nagyon is sok időbe... Ha meg úgy látom, hogy nem úgy sikerül, mint ahogy akarnám, akkor úgyis elégetem az egész Írást és soha sem veszek többé tollat a kezembe. Ha meg sikerül... de ezt csak az Isten tudja. — Édes fiam, csak bele ne betegedj ebbe az életbe! Lapunk mai száma 16 fillér