Nemzeti Ujság, 1934. március (16. évfolyam, 48-72. szám)

1934-03-06 / 52. szám

/ A ... . Európai kérdéssé tett a Habsbur^restauráció Időjárás —■ ^ - - — ■ — — ■ , —' — ■ — ^ « ' — ■ Gazdasági Jt Meteorológia* A m s z a bér t ö kft e ! Intézet jelentése —. ^ *a megy Gömbös a következő fiú- ym fy flip SSS ^ mmSVT niHa miniszterelnök szonnégy órára: HSEk § eH—S&lJjPI Jpf |g|Ld| 5*8 tim Ws 8 Mk fül - - Rómába —Prince Gyenge szél, he- 1 MjHf BwUfflI sm Iji §£§ gif 1 ÉS IhI IBr bírót el kábítót­ívenként, de in­­g 'mi 11 Ifi Éü1 KIP 1­­ ll wl8®» VÉ tárt gyilkosai — kább csak délen, 1 ' BV, MBL~* üli ‘Hm Március 15-én kisebb eső. Be- // életbe lép az lét­nyegtelen^bevál- xv, évfolyam 52. szám # KEDD Budapest, 1934 március és JSZV kormány*** József Ferenc főherceget az Actio Catho­lica budapesti szervezetének társelnökévé választották Venizelosz harcot indít a balkáni paktum ellen, mert nem akar Magyarországgal összeütközésbe kerülni Szuhányi Ferencet, a csengeri kerület elhunyt képviselőjét hétfőn temették el Bogáthy Erna nyerte az idei női tőrvívó­­bajnokságot S­e ígéred, se fenyegetés_____ Ravasz, furfangos emberre szokták mondani, hogy a jobbkezével vakarja meg a bal füle tövét. Nem a rövid, egye­nes utat választja, hanem a kacskarin­­gósabbat, mert azon nehezebb eliga­zodni. Ezt a módszert választotta a cseh kormány is annak a hírnek a közlésé­vel, hogy esetleg hajlandó engedménye­ket tenni a halálraítélt, agyonkínzott felvidéki magyarság iskoláztatása te­rén. Ennyit nem mond, ez túlságosan egyszerű és átlátszó volna, lehetne róla beszélni, hivatalosan elfogadni, vagy elutasítani. A cseh diplomácia ennek nem teszi ki magát, hanem csak odáig megy el, hogy közzétesz egy hírt, mely szerint a francia kormány állítólag azt ajánlotta volna a kisantantak, hogy a kisebbségi politika terén megfelelő en­gedékenységet tanúsítson Magyaror­szággal szemben. Ezt a magyar kor­mány a közeledés és megértés jelének tekintené — ugyancsak a franciák sze­rint. A diplomácia nyelvén „ballon d’es­­say“-nak mondják az így szárnyra bocsátott híreket, megvárják, hogyan reagál rá a másik fél, aztán következ­nek a további lépések, vagy nem törté­nik semmi. Itt alighanem az utóbbi eset következik be s a felbocsájtott kísérleti ballon szétpukkad anélkül, hogy akár­mit is vonzana maga után. Egyet azon­ban elért: világossá tette, milyen riada­lom van a cseheknél és milyen komoly­nak láthatják a saját sorsukat, ha már a náluk annyira szokatlan mézesmad­zagpolitikához folyamodnak. Több mint tíz éven keresztül rendsze­resen irtották a magyarságot a Felvi­déken. Akit lehetett, elkergettek, a megmaradottokat gazdaságilag tönkre­tették, elkergették állásukból, földjük­ről, zavarták, zaklatták folytonosan. Aztán nemrégiben csináltak egy nép­­számlálást — hogyan, erről a csalók és hamisítók értekezhetnének szak­szerűen — s kimondották, hogy a ma­gyarság annyira megfogyott, hogy nyel­vének használatához sincsen már joga. Elrabolták a még meglévő magyar is­kolákat, eltávolították a magyar cím­­táblákat, kegyetlenül és irgalmatlanul eltüntettek mindent, ami Magyaror­szágra emlékeztetett. Végeredményben ez a politika is csak a magyarság igazának a malmára haj­totta a vizet. Meggyorsította és meg­érlelte a világ közvéleményében azt a gondolatot, hogy a kisantant-államala­­kulatok mégsem olyan egységesek és egészségesek, mint amilyennek a lihegő propaganda hirdeti s mégis csak szük­ség van arra a revízióra, amelynek az említésére a kisantant-külpolítikának égnek mered a haja és fegyverhez kap a keze. Ez a kapkodás és erőszakosko­dás, amely az utolsó időben az elszakí­tott területek magyarságával szemben megnyilvánult, még jobban besütötte a revízió mozdonyát, amely ma már gyorsvonat­ sebességgel halad s ame­lyet a megvalósulás előtt feltartóztatni most már semmiféle praktikával nem lehet. Sípol és sistereg a revízió vonata, egyre gyorsabban a­ félelmesebben dü­börög és forgácsként löki el maga elől azokat az akadályokat, amelyeket Be­nes és társai fáradhatatlanul hordtak elébe. Elhagyta már azokat az apró állomásokat, amelyeken régen sokáig időzött, anélkül, hogy a megértésnek, előzékenységnek nyomát is találta vol­na. Szerződések lábbal tiprásán, ördögi furfangon, vad, céltudatos kegyetlensé­geken rohant keresztül s most, amikor már senki sem tartóztathatja fel többé, egy lemaradt utas integet utána, kezé­ben „a kisebbségi politika terén teendő engedményekkel“. Hohó, kérem, már nem erről van szó! Ez a ködös, késő ígéret már eső után köpönyeg, alaposan elméltóztattak késni vele. Erről már nem is tárgyalunk. Nem vagyunk diplomaták, beszélhet­tünk hát őszintén: fütyülünk rá! A­ tmi vonatunk éppen olyan könnyen szakítja­ át ezt a mézesmadzagot is, mint aki ho­gyan megbirkózott a vágányaira gör­dített más, nehezebb akadályokkal, ilyen szemfényvesztésnek többé nem ülünk fel, ilyen udvarias pipiskedéssel foglalkozni nincsen már időnk. Valami­kor talán kapva­ kaptunk volna a leg­kisebb engedékenységen is, de ma már túl vagyunk azon, hogy kegyesen oda­vetett morzsákat kapkodjunk fel. Másról van szó. Holmi esetleges en­gedékenység a nemzetiségi politikában régen az idejét múlta. Egészen más en­gedékenységre lesz szükség rövidesen és pedig nem a nemzetiségi politikában, hanem a területekben. Igen, már nem lehet elodázni és különféle engedékeny­ség! hókuszpókusszal meghiúsítani azt a jogos, igazságos és szükségszerű törek-..............ni——ni uuiimaiMijB A NAGYASSZONY BALOGH KÁROLY A kastélyra ráborult az őszi este csendje. A park fái lombjukat hullatták és a hulló levelek kesernyés illata a nyi­tott ablakokon át beáradt a szobákba. Már a majorságban is elült az élet A nagyasszony, aki még az imént a kulcsáráéval tárgyalt és megszemlélte a damaszt abroszokat melyeket a házi ta­kács hozott be Libereséről, öreg társal­kodónőjével, Nina kisasszonnyal, bevo­nult a szobájába. A szobalány behozta s a kerek asztalra tette a zöld árny­as olaj­­lámpást és betette az ablakokat Nina kisasszony pedig a kommód felső fiók­jából előkereste a kötést és a két öreg hölgy kezében nemsokára serényen vil­logtak a kötőtűk. Olykor néhány szót váltottak egymással németül, holott a nagyasszony ízig-vérig magyar, Nina kisasszony pedig született francia volt. De hát akkoriban már otz volt a divat A többi háznép más-másfelé, kiki a maga módja szerint foglalatoskodott A nagyasszony unokái tanulta­k. A fiuk, messze eső tanulószobájukban, nevelőjük felügyelete mellett pislogó faggyúgyer­­tya világánál álmosan írták a latin lec­két. Egy-egy kérdésükre f­elcsattant a dominus moderátor kemény hangja, az­tán ismét csak a ludtollak percegése hal­latszott A kék szobában pedig a kis Ára zongorázott szomorkás, egyhangú etűdöket. A zongora hangjai átszűrődtek a többi szobába is. A ház ura, a nagy­asszony fia, a kastély végén levő tágas, homályos dolgozószobájában — az „oroszlánbarlangban“ — hátratett kézzel járt fel-alá majd íróasztala mellé ült és sort sor után rótt a fehér papirosra. A ház hosszú folyosójára a távoleső konyhá­ból egy tót szolgáló egyhangú éneke hal­latszott fel, különben nagy csend honolt mindenfelé. Ez a csend megülte a nagyasszony szo­báját is. Ő maga már régen ölébe ejtette a kötést és most mozdulatlanul ült, ka­­rpesnőkében. A komi módon álló óra el­ütötte a hetet. Erre Nina kisasszony hal­kan kiment a szobából, hogy a vacsorá­ról gondoskodjék. Újra nagy, mélységes csend lett, csak a kis osz­lopos óra ketye­gett csilingelő hanggal s a harmadik szobából, ahol András inas terített, hal­latszott be hébe-hóba a tányérok meg az ezüst csörrenése. A nagyasszony el-elbóbiskolt, meg eltűnő­dött a régi jó időkről, gazdaságáról, csa­ládjáról, gyermekeiről, unokáiról, de fő­leg Imre fiáról. Délelőtt levelet kapott Sza­latnyár­ól, nászasszonyától, Csernyus­­nétól, ki a múlt napokban érkezett haza leányától, aki a nagyasszony ifjabbik fiának, Károlynak a felesége volt. Cser­­nyusné leírta, hogy milyen boldogan él­nek azok ott Csesztvén, nincsen semmi bajuk, gondjuk, öt évi házasságukat ed­­­dig két gyermekkel áldotta meg az Isten s a harmadikat mostanában várják. Ká­rolynak mindig világos a kedve, család­jában meg gazdaságában leli minden örömét, jobb vét soha nem is kívánha­tott volna magának. Ezt és több ilyes­mit tartalmazott a levél. A nagyasszony felsóh­ajtott, mert szivébe nyilallott, hogy Imre fia, szivének kincse, ehhez képest milyen boldogtalan életet él szép sztre­­govai birtokán. Mióta felesége, akinek a nevét sem volt szabad előtte többé kiej­teni, azt a csúfságot tette vele, Imre csak nem jön magához. Nyughatatlan, nem ta­lálja a helyét, alig törődik a gazdaság­gal, be-bezárkózik a szobájába, ot­t olvas, ir, morfondíroz egész napon át, késő éjszakáig, de hogy mit ír, azt nem mu­tatja meg senkinek, legfeljebb Seontagh Palinak, de még annak is csak ritkán. A bibliát is gyakran lapozgatja és hosszú vitákba bocsátkozik a falu papjaival, örökkön kételkedik, küzd magával,­­ami forr benne. Ez a Pali pedig nem­hogy csitítaná, de még csak jobban in­­gerli örökös gúnyolódásával. Meddig tart ez még Uram-Istenem? Jaj pedig félek, hogy nagyon árt ez az élet Imre egészsé­gének, így tűnődött, tépelődött magában, míg Ni­na kisasszony, aki időközben nesz­telen léptekkel jött be a szobába, jelen­tette, hogy készen van a vacsora. A palotában — ahogyan az ebédlőt Sztregován nevezték — a terített aszta­lon nagy ezüst kandeláber gyertyái gyér világosságot árasztottak maguk körül, de mély árnyékban hagyták a bolthajtá­sos terem sarkait. Az asztal mellett ott álltak már az unokák, nevelőjük oldalán s most, hogy bevonult a nagyasszony is, az asztali áldás elmondása után vala­mennyien helyet foglaltak. Csak egy szék maradt üresem, a ház ura még nem jött fel dolgozószobájából. András már körülhordta a tálat, mikor végre meg­jelent. Középtermetű, vékonypénzű, halavány­­arcú ember volt, rövidre nyírt korsza­kával, lelógó barna bajusszal. Külsejére, öltözetére nem sokat adott. Csak ideges ujjú, jól ápolt, keskeny keze látszott ezt meghazudtolni. Első pillantásra nagyon is jelentéktelen benyomást tett, de magas, boltos homloka, élénk szemei, melyeikben sajátságos tűz lobogott, rendkívüli szel­lemi mélységet árultak el. Ámbár ezek­ben a szemekben valami fáradt, szemre­hányó, bús kifejezés is ült. A nagyasz­­szony csak elnézte fiát, szemében aggódó gond és végtelen szeretet tükröződött. — Fáradtnak látszol, Imre — szólalt meg azután — nem használ neked az a sok írás. — Nem is olyan sokat írok, anyám. — Dehogyisnem, Imre! András ma reg­gel is mondta, hogy nem győzi olajjal a lámpásodat. — Ezt még csak kibírjuk valahogy, mama. Vagy hát inkább azt szeretnéd, ha reggelig kártyáznék­? — Isten őrizz, fiam!­­_,no látod, anyám! Hagyjuk hát azt az Írást! Különben is olyas valamin dol­gozom most, ami már régóta jár a fe­jemben, talán azóta, mióta az eszemet­­tudom. Nem bánom hát, ha el is fogy vele a lámpásom olaja. Ha majd elké­szülök, ígérem, hogy akkor meg fogok pihenni... Talán nagyon is sok időb­e... Ha meg úgy látom, hogy nem úgy sike­rül, mint ahogy akarnám, akkor úgyis elégetem az egész Írást és soha sem ve­szek többé tollat a kezembe. Ha meg si­kerül... de ezt csak az Isten tudja. — Édes fiam, csak bele ne betegedj ebbe az életbe! L­apunk mai száma 16 fillér

Next