Harsányi Iván (szerk.): A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 2003
Sztálin halála - Norbert Podewin: Walter Ulbricht. Sztálin sikeremberétől a késői szocialista reformerig
104 1953. SZTÁLIN HALÁLA ÉS A NEMZETKÖZI MUNKÁSMOZGALOM egyesülésre választások útján kerül sor, akkor a keletnémet állampárt könnyen kirekeszthető lenne a döntésekből. A NSZEP főtitkára számára tehát a békeszerződésre tett szovjet javaslat kétszeres csalódás volt. Éppen ezért lebegtette meg 1952. április elején, Sztálinnal folytatott személyes beszélgetésekor azt az értesülését, hogy az NSZK-ban a szovjet jegyzék „nagy tömegmozgást váltott ki”. Mint mondta, akciók kezdődtek „az Adenauer-kormány leváltására”. Másrészt július 2-án Sztálin egyetértését kérte ahhoz, hogy az NDK-ban „tovább vezessék a munkásosztályt és a dolgozókat a szocializmus építésének útján”, ami „az NSZK-ban is növelné a munkásosztály öntudatát, annak a felismerését, hogy „nálunk jobban lehet élni, mint Nyugat-Németországban”. Sztálin a NSZEP pár nap múlva összeülő 1952. júliusi II. pártkonferenciájának az előestéjén, amelynek a középpontjában a Németországra vonatkozó szovjet jegyzék megvalósítása állt volna, egyetértését nyilvánította. Az összegyűlt küldöttek által megszavazott határozat szerint: „A pártkonferencia megállapítja: a Német Demokratikus Köztársaságban és Berlinben a társadalmi fejlődés előrehaladása, a gazdaság fejlődése, valamint a munkásosztály és valamennyi dolgozó érdeke azt kívánja, hogy lássunk hozzá a szocializmus felépítéséhez.” Ekkor kezdődött a nehézipar erőltetett fejlesztése, a fegyveres erők gyors felállítása. Az öt tartományt (Land) feloszlatták, helyükbe 14 körzetet (Bezirk) létesítettek. Megindult a mezőgazdaság kollektivizálása. Mindebből óriási, az addigi tervekben nem szereplő pénzügyi terhek származtak, miközben a Szovjetuniónak szóló jóvátételi szállításokat egyelőre a korábbi méretekben kellett folytatni. A nehézségeket nem tudták másképp áthidalni, mint a szociális szolgáltatások megszorításával, a tulajdont és a jövedelmeket terhelő adók emelésével, a fogyasztás korlátozásával. Az általános elégedetlenség kiterjedt a formálisan uralmon lévő munkásságra is, különösen miután 1953. május 23-án a kormány elhatározta a teljesítendő munkanormák általános emelését. Elsősorban ez ellen az intézkedés ellen vonultak ki a tömegek az utcára a június 16-17-i tüntetés alkalmával. Habár 16-án este visszavonták a normaemelésről szóló rendeletet, a tiltakozás csak akkor hagyott alább, amikor a szovjet főparancsnok által a 217 járásból (Kreis) 167-nek a területén és Berlinben kihirdetett ostromállapot feszült csendet teremtett. Ám Ulbricht egy számára igencsak kívánatos eredményt is elkönyvelhetett. A másik német államban ugyanis, mégpedig a lakosság legkülönbözőbb rétegeiben, az emberek annak a véleménynek adtak hangot, hogy „ezzel a rendszerrel lehetetlen az egyesülés!” Előzőleg Ulbricht leváltása a NSZEPK-ban már elintézett ügynek látszott. Mégis, egy „moszkvai cső”