Nemzetközi Szemle, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
ipari forradalom kezdetétől a napóleoni háborúk végéig egy ilyen hoszszú „lejáratú” periódus zajlott le. Ezt az 1840-es évek közepéig vagy végéig tartó, nehézségekkel teli, jóllehet gyors gazdasági növekedést felmutató időszak követte, majd a XIX. század aranykora köszöntött be, a kapitalista, liberális közgazdaságtan csúcspontja. 1873-tól csaknem a század végéig újabb nehéz periódus állt be, melyet a kortárs üzleti megfigyelők s néhány gazdaságtörténész a „nagy válság” korának nevezett, noha természetesen csak nagyon kevés hasonlatossága volt az általunk így ismert 1929—1933-as nagy válsággal. Ezt egy másik hosszú fellendülési periódus követte, mely véleményem szerint az I. világháború végéig tartott, majd a hanyatlás két világháború közötti évei következtek, s ez csak a II. világháború után fejeződött be valójában; végül beállt a legnagyobb méretű globális fellendülés periódusa az 1950-es, 60-as és a korai 70-es években; ez csúcspontját — amennyire ma megítélhető — 1973-ban érte el. Úgy tetszik, most egy általános gazdasági nehézségekkel terhes periódushoz érkeztünk. Nem akarom különösebben hangsúlyozni ezeknek az ingadozásoknak a periodikus jellegét, noha nagy vonalakban, durván valamiféle jóslatot vagy előrejelzést lehetővé tesznek. Arra szeretnék rámutatni, hogy minden egyes nehézséggel teli periódus a múltban bizonyos értelemben a megelőző periódus sikereinek következménye volt. Minden egyes felvirágzási periódus megteremtette azokat a feltételeket, amelyek — ahogy most látjuk — elkerülhetetlenül elvezettek az utánuk következő problémákhoz. De rá szeretnék mutatni arra is, hogy mind a mai napig e zavarperiódusok a kapitalizmus rendszerén belül olyan változásokhoz vezettek, amelyek lehetővé tették az előző korszak problémáinak megoldását, s megteremtették az elkövetkező tartós felívelés feltételeit. Mondanivalóm lényege tehát az, hogy azok az időszakok, amikor az egész kapitalista rendszer életképességét megkérdőjelezhették, e viszonylag hosszú ideig tartó nehéz periódusokban fordultak elő: 1815 és 1848 között, 1873 és 1896 között, valamint 1917 és 1948 között. Ezen periódusokban beszélhetünk a kapitalizmus válságáról. A társadalmi és politikai konfliktusok típusai Mindeddig — úgy tűnhet — pusztán gazdasági kategóriákkal éltem, noha természetesen még világméretekben sem beszélhetünk a gazdaság mechanizmusáról elszigetelten; társadalmakról beszélünk, melyek osztályokra és egyéb társadalmi csoportokra oszlanak, s egy rendszerbe szerveződtek, s ugyanakkor beszélünk a politikai intézmények speciális formáival rendelkező államok hierarchiájáról. Sőt nemcsak a nemzetközi rendszer belső kölcsönkapcsolataira vagyunk kíváncsiak, hanem mindezeket a történelem egy bizonyos szakaszában vizsgáljuk. Mert ha az ipari forradalomtól kezdve beszélhetünk is a kapitalizmus meghatározó szerepéről a világban, még nem beszélhetünk — valójában soha nem beszélhetünk — egy egyöntetűen és homogénen kapitalista világról. A kapitalizmus vagy a burzsoá társadalom folyamatosan ragadta magához a világot, átalakítva különböző pontjait, amelyek a különböző időpontokban önálló fejlődésük egymástól nagyon különböző szakaszában voltak, sőt mi több, egyenlőtlen mértékben fejlődött és fejlődik ma is. Ez igaz az ún. szegény kapitalista országokat tekintve, de áll a fejlett vagy ipari nyugati országokra, s később Japánra is. Mindez ismert. 1848 előtt az ipari forradalom valójában csak Angliában, Belgiumban, s néhány vonásában Nyugat-Európában s az európai tengermelléken éreztette hatását. Németországban s az USA nagyobb részén az ipari forradalom 1848 után jelenik meg, Skandináviában még később, Oroszországban az 1890-es évektől stb. Így szembekerülünk egy globális történelmi folyamattal, mely a társadalmi, politikai konfliktusoknak legkevesebb három típusát hozta létre a kapitalista fejlődés gazdasági ellentmondásain túl vagy inkább azokkal együtt, s amelyet tovább bonyolít az átalakulás és az „időzítés” egyene.