Néphadsereg, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1978-02-25 / 8. szám
A szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődésének egyik kulcskérdése, vajon sikerül-e előrehaladást elérni a hadászati támadó fegyverek és fegyverrendszerek hatékony korlátozásában, vagy pedig a fegyverkezési verseny új, még kevésbé ellenőrizhető szakasza indul-e meg? A Pravdában a közeli napokban megjelent szerkesztőségi cikk — amely a hivatalos szovjet álláspontot tükrözi — teljes komolysággal hívja fel a figyelmet a SALT—2-vel kapcsolatos amerikai manőverek veszélyességére, Washington egyoldalú előnyszerzési törekvéseinek teljes tarthatatlanságára. A cikkből világosan kitűnik, hogy az Egyesült Államok — az egyenlőség és az azonos biztonság elvét megsértve — szeretné megfosztani a Szovjetuniót fő védelmi eszközeitől, miközben magának szabad kezet igyekszik biztosítani a hadászati támadó fegyvereit mennyiségi és minőségi fejlesztésében. A szovjet kormány ilyen engedményt nem tehet és nem is tesz, hiszen önmagát és a szocialista közösséget — sőt, az egész haladó emberiséget! — tenné kiszolgáltatottá, ha engedné kiütni a kezéből az egyetemes béke és biztonság szilárdításának, oltalmazásának nélkülözhetetlen eszközeit. A napirenden szereplő probléma ismét időszerűvé teszi, hogy emlékeztessünk arra: harminc évvel ezelőtt — 1947 őszén — a Szovjetunió egyik gyéren lakott körzetében indították az első ballisztikus nagy rakétát. Jegyezzük meg jól az évszámot: 1947. Az idő tájt az Egyesült Államok még élvezte atommonopóliumát és vérmes reményeket fűzött monopóliuma megtartásához, a kialakuló szocialista országokat körülvevő katonai támaszpont-hálózatának agressziós felhasználásához. A szovjet rakétakonstruktőrök — a haditechnika-történeti esemény kivételesen szerencsés résztvevői — akoriban talán nem is láthatták minden részletében előre, milyen mélyreható folyamatot indítanak el ezzel a sikeres kísérlettel. Az azonban tény, az ezt követő rakétafejlesztési programmal számottevően hozzájárultak a világpolitika alakulásához, a népeket fenyegető imperialista agresszió elhárításához. A Szovjetunióban ugyanis az említett ballisztikus rakéta volt az „őse” a hadászati rakétacsapatok jelenlegi, roppant erejű fegyvereinek csakúgy, mint a békés kozmikus kutatásokhoz nélkülözhetetlen hordozóeszközöknek. A nagy rakéták kifejlesztésekor — az emberiség szerencséjére — megszűnt az Egyesült Államok nukleáris egyeduralma, az atomzsarolásra épített katonapolitika alapja, hiszen akkor már a Szovjetunió is rendelkezett atom- és termonukleáris bombákkal. A nagy hatótávolságú ballisztikus rakétáknak a hatalmas robbanóerejű töltetekkel való egyesítése félelmetes fegyvert adott a a békét védelmező szovjet hadsereg kezébe. Gondoljuk csak meg, milyen minőségi változást jelent ez a bombázó repülőgépekhez képest. Az 1950-es évek elején meglevő szovjet, illetve amerikai gépek óránkénti sebessége mindössze 700—800 kilométer volt, ezzel szemben az 1957 augusztusában a világon elsőként kipróbált, mintegy 10 ezer kilométer hatótávolságú szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta ezt a repülési távot alig 30 perc alatt (!) száguldotta végig. Ez óránként 20 ezer kilométeres fantasztikus sebességnek felel meg, ami 25-szörösen múlja felül a bombázógépek sebességét. A rendkívüli sebesség természetesen csak az egyik előny. De ezzel függ össze, hogy abban az időben az ilyen eszközök felderítésére, még kevésbé leküzdésükre nem volt mód. A hadászati ballisztikus rakéták indítása ma már a mesterséges holdas felderítő rendszerekkel könnyűszerrel kimutatható, elhárításuk lehetőségét illetően viszont — legalábbis gyakorlatilag — nem változott a helyzet. Miért ne változott volna? — teheti fel joggal a kérdést bárki, hiszen a 60-as évek közepén a biztonságos ellenrakéta-rendszer kifejlesztésével megoldották az interkontinentális ballisztikus rakéták repülés közbeni leküzdésének problémáját. A technikai oldalt nézve ez igaz. Hatékony ellenrakéta-rendszerek telepítése valóban lehetséges, csakhogy a technikai kivitelezésnél is fontosabb a gazdasági tehertétel. Egy több millió lakosú nagyváros teljes és megbízható védelme — még inkább így van ez, ha több városról van szó — hihetetlenül sokba kerülne, ennélfogva ilyen rendszerek nagy számban való telepítésére ÉS A még a jelentős erőforrásokkal rendelkező nagyhatalmak sem vállalkozhatnak. A szovjet—amerikai hadászati fegyverkorlátozási tárgyalások első szakaszában éppen a gazdasági megfontolások eredményezték a SALT-1 megkötését. Ennek értelmében a Szovjetunió és az Egyesült Államok két-két ellenrakéta-rendszer telepítésében állapodott meg, valamivel később még ezt is redukálták egy-egy rendszerre. Ezeknek egyike Moszkva környékére, a másik — az amerikai — a „Minuteman” rakétabázisok körzetére terjed ki. A SALT— megállapodásban tulajdonképpen — közvetlenül és közvetve — annak elismerése tükröződött, hogy a két atomnagyhatalom között nagyjából erőegyensúly alakult ki. Másrészt az amerikai felső vezetés kénytelen volt igen komolyan számot vetni az Egyesült Államok területének nagyfokú sebezhetőségével (a második világháborúban az Amerikai Egyesült Államok részt vett ugyan, de földjét a harccselekmények nem érintették). Miután a szovjet hadászati rakétacsapatok megszerveződtek és szinte korlátlan hatótávolságú pusztító eszközöket kaptak, gyökeresen megváltozott a helyzet. A Pentagon többé nem számíthatott arra, hogy büntetlenül fenyegesse a Szovjetuniót, a szocialista országokat. Időközben nemcsak a hordozó eszközök, hanem a nukleáris töltetek is tovább fejlődtek. Az egyfázisú, a maghasadás elvén működő atombombát csakhamar követte a kétfázisú , a hidrogénbomba, majd a háromfázisú is. A korszerűsítés elsősorban a töltet súlycsökkenését eredményezte. Amíg például az első, hirosimai típusú 20 KT—s atombomba 5500 kilogramm tömegű volt, addig manapság az ennél tízszeresen nagyobb robbanóerejű — 200 KT-s — töltet tömege nem haladja meg a 200—400 kilogrammot. A több száz kilotonna trotil egyenértékű tölteteket a néhány megatonnás és még ennél is nagyobbak — az 50 és 100 megatonnás töltetek — követték. Ez utóbbiak viszont már „túl hatékonyaknak” bizonyultak, ezért kezdték meg a több töltetű, külön-külön irányítható, vagyis a nagyobb célterület lefogására alkalmas robbanófejek kifejlesztését. E tekintetben a Szovjetunió — éppen a szocialista világrendszer biztonságának szavatolása miatt — nem maradhatott le az Egyesült Államoktól, így a 60-as évek második felére kialakult az úgynevezett hadászati erőegyensúly, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok a lehetőségek tekintetében nem élvez többé elsőséget. A mesterséges holdas felderítéssel — mint ismeretes — a helyhez kötött, szárazföldi telepítésű indító bázisok nagy mértékben sebezhetők. A váratlan első csapást követő biztonságos visszavágáshoz olyan, helyzetüket állandóan változtatható indító bázisokat kellett kifejleszteni, amelyeknek felfedezése — és egy esetleges első csapással történő megsemmisítése — lehetetlen. Ennek a feltételnek felelnek meg a tucatnál is több ballisztikus rakétával hajózó, de a szárazföldi hadászati célpontokat elérni képes atom-tengeralattjárók. A szovjet haditengerészet gerincét, fő csapásmérő erejét éppen ezek az úszó egységek képezik. Az ebből adódó következtetések levonása késztette arra a legerősebb imperialista hatalmat, az Egyesült Államokat, hogy egy asztalhoz üljön a Szovjetunióval és a SALT keretében tárgyaljon a hadászati támadó fegyverek és fegyverrendszerek korlátozásáról. Meg kell állapítani, a jelenlegi hadászati erőegyensúlyon még az olyan újszerű, vagy merőben új — hadászati jellegűnek tekinthető — harceszközök sem változtathatnak, mint az amerikaiak szárnyas rakétája vagy a neutronbomba. Ezek kétségkívül megnehe-zítik a tárgyalások menetét, I bonyolíthatják a kölcsönös I megegyezés feltételeit, de I a tényeket nem hamisít- I hatják meg. A szovjet ha- Idászati rakéta csapatok — I állandó harckészültségben I állva — bármikor képesek I és készek teljesíteni fele- I lősségteljes feladataikat. I Erejükkel, az ellenük való I védekezés kilátástalanságá- I val még a legelvakultabb I imperialista körök képvise- I lőinek is számolniuk kell. 9 A realitások fel- és elis- I merése remélhetően a 9 SALT—2 tető alá hozásá- I nak irányába mozdítja el 9 az egyelőre még teljesíthe- I tetlen követeléseket han- goztató washingtoni kor- I mányt. SZ. GY. Hadászati rakéták a Vörös téren Rajtunk azt szemlélteti, hogy körülbelül hétezer kilométeres távolságot mennyi idő alatt tesznek meg a különféle vízi- és légijárművek és mennyi idő alatt az interkontinentális rakéta A legkorszerűbb szovjet atom-tengeralattjárók egyike tengeri őrjáraton A ballisztikus rakéták elhelyezésének és kilövésének elvi vázlata