Népművelés, 1968 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

lódó , elmélyülő nemzetiségi népdalgyűjtése felel meg. És ami a legfontosabb: a Bartók magyar népdalgyűjtése mellé növő sokezer román és sokezer szlovák dallamból álló gyűjtés nem marad merőben csak ragyogó tudomá­nyos cselekedet, hanem Bartók alkotói műhelyében nyomban az életmű főáramába kerül. A művészi kon­zekvenciák azonban szociológiai, társadalmi konzekven­ciák is. Igaz, ezeket a konzekvenciákat már nem Bartók zenéje mondja el. De Bartók zenéje adja meg e konzek­venciák politikai igazságának roppant erejét. BARTÓK ÉS ADY PÁRHUZAMÁT pregnánssá és in­dokolttá teszi vitathatatlan világnagyságuk. Bartók mű­vészi kibontakozásának időszaka szinte teljesen egybe­vág Ady életútjával: 1906 elején — az Új versek megje­lenésével — indul ez az út, s a költő 1919 elején bekö­vetkezett halálával ér véget. Bartók — mint zongora­művész-zeneszerző — művészete kirobbanó sodrában 1908 és 1911 közt mintegy másfélszáz zongoraművet komponált, ezek részben — megformálásukban és han­gulatvilágukban — az Ady-versekkel rokonok. Erről most nincs alkalmunk beszélni. Csak a párhuzam művé­szi hitelességét hangsúlyozzuk. Most egy lépéssel tovább kell haladnunk. Úgy látjuk, hogy bár Bartókkal ilyen szembeszökően kínálkozó pár­huzam a magyar festészetben — kortárs­ géniusz híján — nem található, egyre világosabb, hogy a Nyolcak né­ven tömörült festőcsoport egyes művészeinek életútja Bartók életútjával szintén rokon, művészi kifejezőmód­juk, problémakörük sokban azonos. A magyar festészet forradalma a líra és zene nagy megújhodási folyamatával egyidejűleg indult. 1906 ele­jén, az Új versek megjelenése és felfedezése pillanatá­ban fedezik fel Rippl-Rónai képeit is (éppen ekkor állít ki újra, hosszú hallgatás, félrevonulás után). 1907 tava­szán a budapesti nagy Gauffurts-kiállítás a nemrég el­hunyt festő hagyatékából, megrendíti a hazai művészi közvéleményt. 1906 nyara óta azonban Nagybányán is forr a világ: előbb a fiatal Czóbel Párizsból hozott képei keltenek feltűnést, utóbb az egyik mester, Iványi Grün­­wald stílusforradalma a szenzáció. Nem sokkal később már erőteljes művészcsoportok válnak ki a konzervatív táborokból. Rövid átmeneti időszak után, amelyet a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) reprezentál, a később Nyolcak néven tömörülő művész­­csoport jelenti a honi festészet európai és magyar élvo­nalát. Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Márffy, Or­bán, Pór és Tihanyi az 1909. és 1910. év fordulóján lépnek fel együttesen, abban az évadban, amikor az új magyar művészetet — hazai hadállásainak erősítése mellett — egy hirtelen világgá tágulás szenvedélyessége hatja át. Jelentős kiállítás az 1909. december 30-án nyílt és a következő év január 14-ig látható kollekció, a nem sok­kal később Nyolcak néven alakuló társaság félszáz képe a „Könyves Kálmán” termeiben, de nem kevésbé fontos az 1910. február 5-től március 3-ig látható magyar anyag a berlini „Szecesszió” kiállításán: a modern magyar fes­tészet a világ porondjára lép. Meglepő, hogy röviddel később — 1910. március 12-én — a Párizsban megrendezett „Festival Hongrois” hang­versenyén az új magyar zenemozgalom is kitör hazai kereteiből: külföldön is felhangzik Bartók és Kodály ze­néje. A két esemény „független” egymástól, mégis lehetet­len észre nem venni mögöttük a közös, egyazon törté­nelmi hajtóerőt. OLYAN MŰVÉSZETI MEGÚJHODÁS, mint amilyent Ady új versei, a Nyolcak új képei, Bartók és Kodály új zenéje jelent, a konzervatív erők görcsös ellenállását hívja ki. Nem véletlen, hogy Bartók új műveinek elő­adására (például a II. zenekari szvit filharmóniai bemu­tatójára 1909. november 12-én) és nem sokkal később a Nyolcak új képeinek első együttes szereplésére a tiltako­zás szavai azonosak, az ellenállás frazeológiája közös szókincsből merít. Az első ízben Adyra záporozott szitok­szavak most a „festészeti adyzmus" képviselőire hullnak, s Bartóknak és Kodálynak is a „zenei adyzmus", „zenei gauguinizmus” vádját kell elviselnie. Az efféle ellenállás a következő évadban kulminál, amikor az ország egyik vezető politikusa avatkozik az új művészet ügyeibe, dur­ván és illetéktelenül. Tisza Istvánnak a festészeti progresszió ellen vívott küzdelme szervesen illeszkedik az Ady költészete elleni tiltakozása közhelyeihez. Lapjában, a Magyar Figyelő­ben, 1911 elején két ízben is támadta a magyar festőket. Írá­saival valósággal felbőszítette a haladó közvéleményt. Jellemző, hogy a Pesti Napló húsvéti száma 23 művészt szólaltat meg — valamennyien szembeszegülnek Tisza állításaival. A személyükben megbántott festők nyilván ebben a légkörben határozták el, hogy erejük sokszorozá­­sára, önvédelemből tömörülnek. A Nyolcak 1911. április 13-án alakult meg. A társulás gondolata a levegőben volt, hiszen az Új Magyar Zene Egyesülete is (rövidítve: UMZE) nem sok­kal előbb — pontosan 20 nappal azelőtt! — 1911. március 24-én alakult meg. Ennek az egyesületnek két központi szereplője Bartók Béla és Kodály Zoltán volt. Az UMZE és a Nyolcak története feldolgozatlan, nem tudjuk tehát azt sem, hogy milyen kapcsolat fűzhette egymáshoz a magyar zene és magyar festészet progresszív nagyjait. Csak azt tudjuk, hogy Berény Róbert — a Nyolcak egyik tagja — jó barátságban volt Bartókkal, portrét is festett róla 1813 tavaszán. Berény egyben elmélyült muzsikus is volt, vonósnégyeseket komponált, valóban „aktívan” fog­lalkozott a zenével. A csoport vezető szelleme, Kernstok Károly, ugyanekkor a progresszió csaknem valamennyi jeles egyéniségével jó kapcsolatot tartott fenn, az ő ra­dikális baloldali személyisége a háború előtti évek Ma­gyarországában élesen kijelölte az egész csoport közéleti helyét. Amikor a Nyolcak — ezen a néven első — kiállítása megnyílt 1911. április 28-án a Nemzeti Szalonban, a ha­zai légkör pattanásig feszült. (Áchim L. András meg­gyilkolása is ekkor történt Békéscsabán.) Május 18-án a kiállításon hangversenyt rendeztek, amelynek középpontjában Bartók új zongoraszerzemé­nyei álltak. Bartók négy siratója és három burleszkje bemutató előadás volt. A KORABELI KRITIKA figyelmét nem kerülte el, hogy „ ... ennek a kiállításnak ... sajátságos tünete volt az a szolidáris érzés, amely benne nemcsak közönség és művészek közt, hanem a művészet minden új iránya, s a társadalmi progresszió minden egyes áramlata között megnyilvánult... És láttuk e termekben a testvérművé­szeteknek, a szépirodalomnak s a zenének olyan nyilvá­­nulásait, amelyek egyenesen ezt a szép, ezt a lelkesítő, ezt a szent szolidaritást tanúsították”. Az 1911. május hóval keltezett Kicsit ázottan c. bur­­leszk — úgy érezzük — szimbolikus mondanivalójával Bartók Béla 1910- ben (Képeslap­reprodukció a Rózsavölgyi és Társa kiadásában)

Next