Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-24 / 170. szám

A HETEDIK NAP Ha visszamenőleg végigolvassuk a Szabad Nép egybekötött évfolyamait, riportokból, cikkekből, vagy akár öszszerakott félmondatokból nagyszerű kép alakul ki. Fejlődésében bontakozik ki előttünk az új, felszabadult ember, a megváltozott, öntudatára ébredt munkás, a szocializmust építő dolgozó alakja, aki tudja, hogy övé az ország. A képhez egy-egy szíri, egy-egy vonás: a WM-ben újítanak, a Ganz Hajóban szeminárium indul, a MÁVAG-ban párt nap van, a Lángban túlteljesítik a normát, a közhivatalban munkás fújja le a port a sárguló aktákról, a mi fiaink gyakorlatoznak néphadseregünkben, a Goldbergerből egy munkásasszony továbbtaníttatja a fiát, halujárók indulnak a Váci útról ... Ezer és ezer munkásnevet olvastunk és olvasunk a Szabad Népben, hogy mit csinál hat napon át, mint viszonyul a közösséghez, hogy termelt... De egy derűs folt még hiányzik a rajzteljességéből. A hetedik nap! Arról alig szóltunk, mit csinál a munkás vasárnap? ToPOR KÁROLY, a MAVAG gépjavító műhelyének új művezetője Monoron lakik. Topor elvtársak életében a kinevezésen kívül még egy nagy esemény történt. „Kicsi“ lett. Gyerek. Topor elvtárs vasárnap ott van a csöppség körül, játszik vele, babusgatja. A héten keveset látja. Műhely, pártmunka, utazás a vonaton — ez mind a „kölyökért“ is van. Az ő jövőjéért. Persze, nemcsak a gyerekkel játszik ma Topor elvtárs. Olvas, meg az asszonynak is segít a ház körül. Elromlott a kútnál a lánc, kifogyott az aprófa, szög kell a falba, a kertből is kigyomlálja a gazt. Topor elvtársra nevet minden: itthon van a „gazda“, az apa, a férj, a családfő. Topor elvtárs dolgos hétköznapjához békés vasárnapon gyűjti az erőt. Őt SALA IMRÉNEK, a Hofhern' s szerszámműhelyéből mozgalmasabb programja van. Egész héten Kispesten van, a lakásból a gyárba, meg vissza jár. Néha jó egy kis változatosság. Csala elvtárs tehát „út- fiak indul". Maglódig és vissza biztosan elmegy. Mégpedig biciklin. Uj biciklin! Ragyogó a gumi, fényes a küllő, a „mutter“ egy csomó ennivalót berak az oldalzsákba, aztán usgyi, neki az úton, a falvak felé ... Nagyszerű egy ilyen vasárnapi kirándulás! CJALAI FERENC a traktorszereldéből, nem is emlékszik arra, mikor is volt utoljára egy „lyukas” vasárnapja. Korán kel vasárnap is, várja a teherautó, várnak az elvtársak. Vár a falu. Úgy jár Szalai „szaki” a v.községébe”, mintha hazamenne. Ismer már mindenkit, ismeri már mindenki. Szalai elvtárs „orvos” is falun. A politikai munka úgy vált teljessé, hogy „orvosolta” az elromlott mezőgazdasági gépek „betegségei”. Most, vasárnap, itthon marad kivételesen. Megír egy cikket a faliújságra, meg aztán pihen is. Fekszik a sezlonon, jó a semmitevés, meg nem is árulunk el titkot, ha elmondjuk, kell is ez Szalai elvtárs reumájának. Miközben jobboldaláról baloldalára fordul, eszébe jut: „Mit csinál várjon most az én falum?” És lent a „nagyközségben” is arról folyik a szó: „Ma nem jött le, mit csinálhat vasárnap Szalai elvtárs?” DRAZAI LACINAK sokrétű programja van, pedig alig múlt tizenhét éves. Reggel olvas az ágyban, alig tudja a takarításra vágyó mamája kizavarni. Jó könyvet olvas. Szovjet író írta, háborús történet. A volokalamszki országút. Laci előtt benépesedik a szoba, a szekrény előtt futóárkot lát, a székből Sztálin orgona lesz és itt van előtte, meg akarja szorítani a kezét, megölelni Mamiusz Uly Baurdzsánt, a hőst. Ezt a könyvet el kell olvasnia mindenkinek. A „paradicsomból“ kizavart Laci borotválkozik. Ugyan nincs nagyon mit, de kell. Addig huzigálja oldalt és ha ránt a képén a zsilettet, amíg egészen vörös lesz. Majd elcsendesül Brázai — „ihletbe“ jött. Verset ír. Nem ám olyan mindennapi költemény lesz. A hároméves tervről akar szólni, meg a műhelyről. Múltkor is írt egyet. Felolvasta a brigádértekezleten, a fiúk meg akarták verni, hogy hát nem szabad a szocializmus építéséről ilyen rossz verset írni. Pedig nem is volt rossz. Csak nem értenek hozzá. Majd, amit most ír, az lesz ám jó. A versírás fáradalmait kuglizással váltja fel. Délután moziba megy. A moziban várja a Klári, a Csepeli Posztóból. A SZIT-ben ismerkedtek össze. „Ki-ki alap, szovjet film.“ Ez Klári feltétele. Este a SZIT-ben fejeződik be a vasárnap beszélgetéssel, tánccal. FEJEZZÜK BE a körutat a Hofherr Acélöntöde brigádvezetőjénél, Dobai elvtársnál, ő hétközben esti pártiskolára jár a Benczur utcában. Párttörténetet tanul. Vasárnap délelőtt átveszi a tanuló anyagot, a hetedik fejezetnél tartanak. 1917 április— 1918-ig eső résznél: „Bolsevikok Pártja az Októberi Szocialista Forradalom előkészítésének és véghezvitelének szakaszában.” Komoly dolog ez és érdekes is. Alig győzik Dobai elvtársat elhívni tőle az ebédhez. Négy fogás, meg tészta. Frissen sütött „kelt“ káposztával. Délután Dobai elvtárs ott szurkol a vízipólómeccsen, az állóhelyen, a második sorban balról a negyedik. Azt kiáltja: „Hajrá, ifik!“ A gyerekek nem győzik kerülgetni a gépet. Persze, csak úgy messziről, mert tudják, ha közel mennek, hamar képen legyintik őket.— Nem tudtok jobb helyre jönni? A Mindjárt kicsépelünk titeket is. Hajatok a szalmába, fogatok a búzába, többi a pelyvába. Az ilyen biztatások megremegtetik a gyermekszíveket De csak annyira, hogy a végén nagyot nevessenek. Mikor már megint ott hempergőznek tisztes távolban a géptől, a kazlak tövében. Az árnyékban. Ahol csak arra kell ügyelni, a kanna fel ne dűljön, mert akkor meg az anyjuk csépeli el őket. Kerülgetik hát a gyerekek a gépet, nézik, mint valami csudát. Úgy búg, úgy zenél, mintha hatalmas brugattyút pörgetnének madzagon. Behunyják picit a szemüket s az óriás brugattyút a kezükbe képzelik Húzogatják, zúg az ördögmotolla. De nem az zúg még se, hanem a cséplőgép. Pörög a kereke, falja a kévéket, csurgatja a búzát, ni, hogy telnek a zsákok. Először csak lóg a zsák, megroggyanva, mint valami rozoga vénember, aztán kidülleszti hasát, — mellét, fenekét, feszíti szét az emlő élet. Aztán bekötik, mázsára' 'kocsira, — mehet. De várjunk csak, ezt a kocsit még meg kell nézni. Virágosak a lovak s pántlikás legény pattintgat ostorral a fejük felett. Mintha lakodalmi nép ülne hátul, nem pedig nehéz zsákok terpeszkednének. Mire lehet ez a parádé? Virág János, a csoport elnöke, fenn a dob tetején egy pillanatra abbahagyja az etetést. Túlharsogja a gép s zaját, úgy kiáltja oda a legemnek: — Mondd meg fiam Busi Péternek a szövetkezetben, tisztelteti a Petőficsoport, ez még csak az első kocsi, máma mindent beviszünk. Nehogy Valaki elibénk ugorjon. Ezt az utolsót már nem mondja olyan hangosan, s mire befejezi, elnyeli hangját a gép. Etet tovább. A többiek adogatnak, a kévét oldják, zsákot emelik, kazlat rakják, pelyvát hordják. Innen fentről úgy látszik, megy minden a maga rendjén. De két perc se kell és szóbeszéd kél az asszonyok között. — Hallottátok ugye? Az elnök minden búzánkat be akarja vitetni. — Hallottátok? Nekünk csak árpa marad télire. Búza semmi. Azt mind beküldjük. Virágos szekéren, hogy szebb legyen. Nemsokára a nóta is felcsendül. Pedig cséplésnél ki hallott nótázni? Árpakenyér, jaj de szúrós a bele, Édes rózsám, jutok,e még eszedből Ezt a fájdalmas éneket meg kell hallani odafent is, a dob tetején. De a szóbeszéd amúgy is elért már az elnök füléhez. Kiegyenesedik, körülnéz. Még meg se szólalt, már odalentről mindenki őt lesi. Látják, hogy valamit akar. Megköszörüli a torkát, aztán kiáltja . Aki tavaly görbén élt, krumplin élt, puliszkán élt közülünk, mert nem volt neki kenyere, vagy árpán, az is most mind búzakenyéren fog élni. Be a szövetkezetbe azt küldjük, ami odavaló, de itt marad annyi, amennyi a hasunkba való, no, meg a piacra. Szakajtóval mérjük majd a búzalisztet, ha sütünk, s marokkal az árpát, aki szereti. Aki meg nem szereti, bele se teszi. M■■-*t ne beszéljen itt senki. Ezt az utolsót úgy kiáltja, mintha most, a végére szállta volna meg hirtelen a méreg. Túlharsog a hangja mindent, s egyszerre elkerget kósza hírt, oktalan félelmei Az asszonyok hallgatnak egy kicsit, aztán váratlanul új nótába kezdenek: Tiszta búzát vitettem a malomba, Most vagyok én a rózsámmal haragba, Addig leszek véled rizsám haragba, Alig a buzém megőrik a malomban De nem énekelnek soká, hiszen torkuknak szalad a sűrű por, a szemét. Csak ezt kellett meg elfujni, hogy egészen megkönnyítsék a szívüket. S mikor a második virágos kocsi fordul, nevetve nézik, hogy rohannak utána kiabálva a gyerekek. De egyszerre megáll a gyerekhad. Mert hallják, valaki utánuk kiált, s fülelni kell, a sok közül kit hívtak. — Andris, Peti, Kati, Jutka, gyertek, kóstoljátok meg az új kenyeret — kiáltja Sósné, a volt cselédház ajtajából. Csak a magáért hívja, de mind odarohan. Majd feldöntik, kérnek, kiabálnak, nyújtogatják a kezüket. — Kati néni, nekem is! Jaj, csak egy kis kóstolót tessék! Kati néni, igazán! Ezeket nem lehet elhessegetni. Mit csináljon? Tépdesni kezdi a friss, meleg kenyeret, a nagy karéjt, amit az előbb négyfele akart osztani. Mindegyiknek ad ely falast. Hadd rágják, nyeljék boldogan, érezzék az új kenyérnek legalább az ízét. Majd falhatnak aztán belőle úgyis nagyokat. Egy álló évig. Jövő ilyenkorig. Osztogatja Sósné a falatokat, s ahogy osztogatja, majd elered a könynye. Valamelyik nyújtózkodó kis marokba odarakja az utolsót is. Aztán elhessenti a gyerekeket. Andrisnak odaszól: — Menj, mondd meg apádnak, hogy az előcséplésből, amit kaptunk lisztet, kisült belőle a kenyér. Délben, ha abbahagyják, már azt eheti. Andris rohan, de az anyja még utánakiált: — És mondd meg neki azt is, hogy nagyon jó az új kenyér. Délben megáll a gép, a csapat szétszéled. Erre-arra. Legtöbben itt laknak helyben, a többiek fák után tekintenek. Mert a kazlak tövébe hiába húzódnak, már alig tenyérnyi az árnyék. Csak akik a gépállomástól jöttek ketten, azok csellengenek még a gép körül. — Nézegetik, vizsgálgatják, egy egy csavart megszorítanak. Sósné a nyílott ajtón át figyeli őket. Miért nem ülnek már le enni? " Aztán gondol egyet és Andrist szólítja megint: — Brigyes fiam, mondd meg az elvtársaknak, hogy szívesen látjuk őket egy kis levesre. Andris szalad, odaér, az elvtársak az ajtó felé tekintenek, mosolyognak. Aztán veszik a saját elemózsiájukat és jönnek befelé. Köszönnek, leülnek, kenyeret, szalonnát tesznek az asztalra. Szép a kenyerük. Sósné megijed. — Csak nem idei tán? — Nem, ez még tavalyi, új még nekünk nincsen. — Jaj, de jó, akkor elsőnek kínálhatjuk meg magukat — s hozza, leteszi az alig megvágott nagy kerek kenyeret az asztalra. Egy pillanatig nem szólnak, csak nézik. Aztán előveszik a kést, s vág kiki magának. A gyerekeknek is oszt az anyjuk. Aztán hörpölik a levest s esznek hozzá egy-egy falás kenyeret. Egész testük teli lesz az ízével s a szemükkel egymás tekintetét keresik. De jó is ez, de jó. Varga Domokos ÚJ KENYÉR SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 JÚLUS 24 Somlyó György: PABLO NERUDÁRÓL VALÓ ÉNEK »Pablo Nerudát nem azért tartjuk nagy költőnek, mert véletlenül a mi barátunk... hanem azért lett a mi barátunk, mert napy költő“ Hja Ehrenburg Az Atacama-sivatag síkos salétrom-földjein nem nagy a napi fejadag s az értéktöbblet nem kicsiny. Paradicsomvölgy kikötőjén is csak pokol a zsákolás, ha sztrájkba lépni tilt a törvény s perzsel a kizsákmányolás. Mégis, öt millió közül a vérdíj ott egynek se kellett, mely a költő feje körül, mint éhes vércseraj kerengett. Ötmillió fogta körül védőn s elvtársak sűrű láncán, mint a szentek, sértetlenül , kelt át lángbaborult hazáján. Madár se látta, merre, hogy. Csak mint lidérc a pusztaságban, dala hol itt, hol ott csapott fel „Valahol Amerikában”. Dala, amely világra hangzott, új életért küzdő dala, melyet hiába űz a zsarnok, Gabriel Gonzales Vidala. Melyben már mindent néven szólít a néma nép akarata, s riad Tűzföldtől Mezióig a „másik”, új Amerika. A Cordillerákon s a két tengeren száraz lábbal kelt át. Hol sorsát tudja már a nép, így születnek az új legendák. Mindenütt, hol az öntudatra lobbant milliók tesznek csodát, s a dalt a harccal összefogva, óriásokat nevel a Párt. Az imperialista flotta táncán vergődő Óceánt is, — ki tudja, hogy? —, csak átugorta, s a túlsó parton várta Párizs, hol már ötmillió helyett fogadta ötszáz millió: „A békés népek éljenek!” « „Éljen a Szovjetunió!” Szabad szava most ott zizeg megint a rab Chile-i nép közt: fehérek, sárgák, meszticek, rézbányászok és juhtenyésztők, kik úttalan hágókon át vezették, százszor állva lesben, — várják róluk szóló szavát, ha siót Moszkvában s Budapesten. Köszöntsük őt, kit népe küldött, kit aró évig hordozott méhében, mint az újszülöttet, hogy majd emeljen érte szót. Volt nálunk is bitang a költő, s bitangabb nála még a nép! _ Halljuk még a tompán dübörgő tehervonat szörny kerekét. S mit akkor ő, a kínhalálra szánt, még csak versben álmodott. S kitűztük már a gyár csúcsára az égő, vörös csillagot. Kik akkor elnyomott hazában magunk se lelhettünk helyet, — most hozzánk jő, aki hazátlan. Chile-i költő és görög gyerek. Legyünk büszkék és boldogok, hogy bástya lettünk és erő, hogy velünk is döntőbb a jog és biztosabb lett a jövő. Köszöntsük büszkén s boldogon a hozzánk messze földről jöttét. Nekünk is börtön volt a hon, s most menedék az üldözöttnek. július 1i Milliókat fordítanak a Szovjetunióban a műemlékek helyreállítására Több mint 16.000 történelmi értékű építészeti műemléket tartanak nyilván a Szovjetunióban, köztük igen sok ősrégi kolostort, székesegyházat, diadalkapukat, nagyhírű építészek műremekeit. A műemlékek védelmét mindjárt a Nagy Októberi Forradalom kezdetén a múzeumokra és művészeti akadémiákra bízták. A második imperialista háború során rengeteg műemlék pusztult el, ezért külön szervet létesítettek a műemlékek helyreállítására és gondozására. Az 1943-ban alakított bizottság egyrészt védi az épen maradt műemlékeket, másrészt visszaállítja, illetve újjáépíti a részben, vagy teljesen elpusztultakat. A háború által különösen sújtott városokban, így Novgorodban, Pszkovban és Kledben külön restauráló műhelyeket létesítettek és szakiskolákat nyitottak megfelelő szakemberek kiképzésére. Az elmúlt két évben 28 millió rubelt fordított a szovjet kormány műemlékek helyreállítására. Különösen Novgorodban folyik hatalmas munka, ahol a fasiszta támadás nyomán 74 értékes műemlék — templom, kolostor, régi, XI. századból való freskó pusztult el, vagy rongálódott meg. A város felszabadulása után tudósok, művészek és építészek egész serege fogott az újjáépítéshez. A Szovjetunió igen nagy gondot fordít arra, hogy az ősi nemzeti művészet és kultúra emlékeit megóvja az utókornak. Az új lengyel drámáról beszél a Teatr Polski igazgatója Budapesten ■Lengyel vendége van a magyar művésztársadalomnak: Stefan Martyka, a varsói „Teatr Polski“ igazgatója és felesége, aki egyike a legismertebb lengyel színésznőknek. Stefan Martyka elvtárs elmondotta: a varsói színházak kivétel nélkül elpusztultak, vagy súlyosan megsérültek a fasiszták vandál rombolásai közepette. És ma? — Tíz működő színház hirdeti Varsóban a lengyel népi demokrácia alkotóerejét és a kultúra iránti megbecsülését. Nemzeti Színházunkat is felépítettük romjaiból és tegnap, felszabadulásunk évfordulójának ünnepén nyitotta meg kapuját az új közönség, Varsó munkásai és értelmiségi dolgozói előtt. Martyka elvtárs azután elmondotta, hogy a Teatr Polski nyílt meg először a színházak közül. 1946 januárja óta játszanak, bemutattak számos Shakespeare, Moliére, Osztrovszkij darabot és más klasszikust, de legjobb feladatuknak az új szovjet drámák szocialista realista előadásait és az új lengyel dráma megteremtését tartják. — Eredményeink? Igyekeztünk tanulni a Szovjetunió színházművészetétől és úgy érzem, nagy lépésekkel jutottunk előre a helyes demokratikus műsorpolitika és a realista színjátszás terén. Új drámairodalmunk is kezd kialakulni. Majdnem száz új darabot játszottak már a varsói és vidéki színházak, ezek közül jónéhány kimagaslóan értékes, szép munka. Leon Kruczkowsky drámája különösen figyelemreméltó. Bemutatja a reakció földalatti aknamunkáját a népi demokrácia ellen — két család élettörténetén keresztül. Kruczkowsky elvtárs egyébként most fejezte be új drámáját, amely a német kommunisták fasizmus elleni harcáról szól. — Persze — mondja Martyka elvtárs — sok még e téren a tennivaló. Merőben új, harcos drámairodalomra van szükségünk, íróink ezt megértették és bizalommal fordulnak kultúránk legfőbb támaszához és segítőjéhez, a Párthoz. A „talpalatnyi föld“-del veszünk részt a Marianské-lazne-i libandközi filmversenyen Július 23-án, szombaton nyílt meg A Marianské- Lazneban a IV. Nemzetközi Filmfesztivál, ahol tizennyolc nemzet legjobb filmjei között Magyarország is bemutatja reprezentatív alkotását, a „Talpalatnyi föld"-et. Rövidfilmgyártásunkat a „Jönnek a gépek" és a „Nép jelöltjei" című filmek képviselik. A filmversenyre magyar részről Révai Dezső, Kiss József és Both Béla elvtársak utaztak. Kulturhiradó Irodalmi Alapot létesített az írók támogatására a román minisztertanács a Román Munkáspárt kezdeményezésére. Románia dolgozó népe — hasonlóana Szovjetunió népeihez — mentesíteni akarja íróit a megélhetés mindennapos, apró gondjaitól, hogy egész tehetségüket a köz javára fordíthassák. SZÓFIA VáROSI TANÁCSA hanglemezeket küldön ajándékba Budapest kulturális ügyosztályának, .A bolgár népzenét megörökítő lemezeket a Népművelési Központ kapta meg. A baráti ajándék viszonzásaként a f óváros Bartók s Kodály műveiből és mozigamn dalokból álló lemezgyűjteményt különölt a bolgár fővárosnak.