Szabad Nép, 1952. december (10. évfolyam, 299-328. szám)

1952-12-01 / 299. szám

HÉTFŐ, 1952 DECEMBER 1 A párt és a minisztertanács 1931 december 2-i határozatának első évfordulójára e­gy éve hangzott el a rádióban Rákosi -Li elvtárs nagyjelentőségű beszéde, ame­lyet pártunk Központi Vezetőségének ülésén mondott el a jegyrendszer megszün­tetéséről, a mezőgazdasági áruk for­galmának felszabadításáról, az árak, s bé­rek rendezéséről, továbbá az állami és munkafegyelem megszilárdításának kérdé­seiről.A A­ mi intézkedéseink serkentőleg hat­nak a termelésre az iparban és a mező­­gazdaságban, tehát hasznosak és előnyö­sek a munkásoknak és dolgozó parasztok­nak egyaránt. Ellenben súlyos csapást je­lentenek a spekuláció, a népi demokrácia minden rendű és rangú ellensége számára» — mondotta Rákosi elvtárs a beszédében ismertetett rendszabályok előrelátható ha­tásáról és jelentőségüket a stabilizáció és az államosítások mellé helyezte. Egy év­­telt el azóta és elért eredményeink min­den tekintetben igazolták Rákosi elvtárs megállapítását. Ezeket az eredményeket mérlegelve Központi Vezetőségünk novem­ber 29-i ülésén Gerő elvtárs megállapította, hogy pártunk és bölcs vezetőnk, Rákosi elvtárs útmutatásai, az ezek nyomán ho­zott 1951 december 2-i párt- és kormány­­határozat népi demokráciánk új, nagy si­kereinek forrásává vált, jelentős mértékben erősítette a népgazdaságunk szocialista alapjait. Hozzájárult a munkás-paraszt szö­vetség megszilárdításához és ezen belül növelte a munkásosztály vezető szerepét, öregbítette tekintélyét­. Annak megértésére, hogy mennyire idő­szerűek és elkerülhetetlenül szükségesek voltak pártunk és kormányunk tavaly de­cemberben hozott rendszabályai, elég rö­viden utalni az 1951. év végén kialakult helyzetre. Bár a termésünk jó volt, súlyos közellátási zavarokkal küzdöttünk és Fel­ütötte fejét a spekuláció A szabadpiacon nagyarányú áremelkedés ment végbe. Az a veszély lépett fel, hogy a bérből és fizetés­ből élők nem tudják megfelelően kielégíteni, fogyasztási szükségleteiket. A parasztság vásárló ereje, amely az előző évben is gyors ütemben emelkedett, a jó termés következ­tében hirtelen megnőtt, de a megnövekedett vásárlóerő kielégítésére a kereskedelmi há­lózatban nem volt elegendő iparcikk. A pa­rasztság ezért a dolgozók államára nehez­telt. Dolgozó népünk ádáz ellenségei, a régi vagyonuk maradványaiból élő, semmittevő burzsoá elemek, s a kulákok kihasználták ezt a helyzetet, igyekeztek felvásárolni az élelmiszereket és az iparcikkeket, hogy uzsoraárok adják tovább a munkásoknak és dolgozó parasztoknak. A szabadpiacon ki­alakult magas árak, az ellátás nehézségei­nek hatására romlott üzemeinkben a mun­kafegyelem. A spekulációs lehetőségek is lazították az állampolgári fegyelmet és a parasztok egy részét a szövetkezeti gazdál­kodás helyett a kapitalizálódás felé von­zották. Mindez azzal fenyegetett, hogy a nehézségek súlyosbodni fognak, még in­kább akadályozni fogják szocialista épí­tésünket, népi demokratikus államunk politikai alapjának, a munkás-paraszt szö­vetségnek további szilárdítását. "Rákosi elvtárs pártunk Központi Veze-el- tőségének november 30-i ülésén, a marxizmus-leninizmus tanításának nagy­szerű alkalmazásával elemezte ezeket a jelenségeket és rámutatott arra, hogy ne­hézségeink , növekedési nehézségek, pro­blémáink gyökere a termelésben van. Meg­állapította: nehézségeink elsősorban abból­­adódtak­, hogy­­ társadalm­asított iparunk fejlődésének ütemét nem tudta követni nagyrészt kisüzemi mezőgazdaságunk. Az ipar gyors fejlődése következtében gyorsan növekedett a dolgozók száma, jóléte és ez­zel a mezőgazdasági cikkek iránti keres­let. Mezőgazdaságunk a megnőtt igénye­ket nem tudta kielégíteni, feszültség kelet­kezett a kereslet és a kínálat között Ezért­­nem egyszerűen csak arról van szó, hogy az év elején életbeléptetett közellátási rendszabályokat, az élelmezési jegyeket megszüntetjük — mondotta Rákosi elv­társ.­­ Ezek a mostani javaslataink sok­kal mélyebbre nyúlnak, érintik mindazokat­ a közellátási, bér- és árkérdéseket, ame­lyek megváltoztatása szükségessé vált, mi­után hazánk mezőgazdasági országból ipari országgá és kapitalista országból szocializmust építő országgá lett». Tehát — bár a bajok elsősorban a közellátás területén jelentkeztek — valójában nem, vagy nem elsősorban közellátási kérdések­ről, hanem épülő szocializmusunk alapvető kérdéseiről volt szó. Rákosi elvtárs rámutatott arra, hogy olyan intézkedéseket kell hozni, ame­lyek elősegítik az ipari termelés növe­lését és meggyorsítják a mezőgazdaság fej­lődését. A párt és a kormány 1951 decem­ber 2-i határozata ilyen intézkedéseket tar­talmazott. Megszüntette a jegyrendszert, szabaddá tette a mezőgazdasági cikkek forgalmát, levonta a következtetéseket ab­ból, hogy agrárországból ipari országgá lett hazánk és új arányt teremtve a mező­gazdasági és ipari árak között, biztosította a nemzeti jövedelem helyesebb elosztását, azt, hogy a parasztság az addiginál na­gyobb mértékben járuljon hozzá szocializ­must építő munkánk sikeréhez. Ez intézkedések eredményéről szólva Gerő elvtárs pártunk Központi Vezetőségének 1952 november 29-i ülésén kiemelte, hogy «a párt és a minisztertanács december 2-i határozata hatalmas mozgatóerőnek bizo­nyult az 1951. évi ipari termelési terv sike­res befejezésében és az erősen feszített 1952. évi népgazdasági terv megvalósításá­ban. A rendszabály növelte a paraszti és szö­vetkezeti árufelhozatalt, növelte a paraszt­ság termelési kedvét, s mindez nem kis szerepet játszott abban, hogy az idei aszály ellenére... sikerült és sikerül bizto­sítani a lakosság zavartalan élelmiszerellá­tását, s hogy a rendkívüli rossz termés da­cára a mezőgazdasági fogyasztási cikkek piaci ára a múlt év hasonló időszakához­­képest sok árunál... jelentékeny mértékben esett», s g­­ondoljuk csak el, milyen súlyos nehéz­­ségekkel küzdöttünk volna az idén, a december 2-i rendszabályok nélkül, ha ta­valy, a jó termés után is nagy közellá­tási gondjaink voltak. Gerő elvtárs beszé­dében hangsúlyozta, hogy a régi nagybir­tokos, nagytőkés rendszer idején hasonlóan kedvezőtlen időjárás éhínséget okozott volna. Mint ahogy éhínséget is okoz most Jugoszláviában, ahol Tito és bandája visz­­szaállították a kapitalizmust. Jugoszlávia népe már eddig is nyomorgott, hely­zete évről évre rosszabbodott. Az idei aszály betetőzte ezt: a bomlás állapotába hozta Jugoszlávia gazdaságát, szinte el­képzelhetetlenné vált a nép nyomora és szenvedése. A mi államunk a nép állama. A mi egészséges és szilárd népgazdasá­gunkban ezért nem tudott zavart okozni a jugoszláviaihoz hasonló súlyos aszály! Ezt mindenekelőtt annak a bölcs előrelátásnak köszönhetjük, amellyel pár­tunk és Rákosi elvtársunk vezeti né­pünket a szocializmus építésének út­ján, s amelynek egyik megnyilvánulása éppen a tavaly december 2-i párt- és kor­mányhatározat volt. Gerő elvtárs most megállapította, hogy e határozatok hatására emelkedett a dolgozók, mindenekelőtt a bérből és fizetésből élők életszínvonala. Ennek alátámasztására Gerő elvtárs rá­mutatott arra, hogy az egy főre jutó liszt­­fogyasztás 1952 január és október között, tíz hónap alatt 31,8 százalékkal, a zsírfo­gyasztás 46 százalékkal, a cukorfogyasz­tás pedig 24,5 százalékkal emelkedett a városokban. Rákosi elvtársnak, a párt Központi Veze­tőségének útmutatásait gondosan követve, jelentős lépést tettünk előre a munkás-pa­raszt szövetség megszilárdításában és elő­revezettük a szövetkezés útjá­n a parasztsá­got. Az idén, a harmadik negyedévben már 42 százalékkal volt több a termelőszövetke­zetek által megművelt föld, mint tavaly, a harmadik negyedévben, és az újonnan be­lépő szövetkezeti parasztok­­ között mind több a középparaszt. Komoly eredményeket — bár nem kielégítő eredményeket — ér­tünk el a termelőszövetkezetek megszilárdí­tásában — újabb lépéssel kerültünk köze­lebb az ellátási nehézségeinket véglegesen megoldó, a mezőgazdasági termékek bősé­gét biztosító, szocialista mezőgazdaság ki­alakításához. Mindez azonban korántsem azt jelenti, hogy a sikert már teljesen biztosítottuk. Semmi sem lenne veszélyesebb, mint ilyen illúziókba ringatni magunkat. Rákosi elv­társ a Központi Vezetőség 1951 november 30-i ülésén népgazdaságunknak olyan pro­blémáira hívta fel a figyelmet, amelyeket végérvényesen csak évek kitartó munkájá­val oldhatunk meg. Semmi sem lenne ve­szélyesebb, mint azt gondolni, hogy az el­ért sikerek «a zsebünkben vannak», azt már tőlünk el nem vehetik. Emlékezzünk csak arra, hogy az osztályellenség, a spekulán­sok és kulákok hada milyen szívósan har­colt nagy vívmányunk, a szilárd forint el­len. Arra, hogy a stabilizáció óta eltelt években hányszor kísérelte meg aláásni a forint szilárdságát és népgazdaságunk egész alapját! Nem egyszer — és éppen a magunk elbizakodottsága miatt — sikerült is az osztályellenségnek kisebb-nagyobb kárt okoznia. Ugyanígy újra, meg újra megkísérli és meg fogja kísérelni az osz­­tályellenség, hogy semmivé tegye eddigi eredményeinket, megakadályozza további fejlődésünket. Nincs fontosabb feladatunk ezért, mint a november 30-i ülés útmutatá­sai alapján hozott rendszabályokat körül­bástyázni a termelésben elért új sikerekkel, a kormányunk által előírt begyűjtési köte­lezettségek pontos teljesítésével, mezőgaz­daságunk szocialista szektorának további megszilárdításával és a kisparaszti gazdasá­gok terméshozamának emelésével is. Eköz­ben ébereknek kell lennünk az ellenség minden olyan kísérletével szemben, amely — az itt-ott keletkezett réseket felhasz­nálva — zavart igyekszik kelteni. Erre an­nál is inkább szükség van, mert ismételten megtörtént, hogy népi demokráciánk ellen­ségei vásárlási hisztériát próbáltak kelteni és pártszervezeteink nem egy helyen csak későn figyeltek fel rá. Különösen most van szükség az éberségre, amikor mezőgazda­ságunk termelése nem volt kielégítő, a szükségletek viszont tovább nőttek. Gerő elvtárs a Központi Vezetőség ülésén mon­dott­ beszámolójában ismertette azokat az intézkedéseket, amelyeket kormányunk az aszály következményeinek elhárítására tett. Elmondotta, hogy csökkentettük az él­elmi­­szerkivitelt és a baráti országokból takar­mánygabonát, illetve abraktakarmányt hoz­tunk be. Vannak állami tartalékaink, amelyeket igénybe veszünk. «Ugyanakkor kíméletlen harcot indítunk... az opportu­nisták ellen saját sorainkban ... Kemény megtorló intézkedéseket alkalmaztunk és fogunk alkalmaz­ni a felvásárlók, a hará­csolók, a reakciósok, a rémhírterjesztők, a feketevágók, a begyűjtést a szabotálok, az üzérkedők ellen, akik az aszályt önös cél­jaikra, a nép érdekei ellen akarják kihasz­nálni». Ígén­­ kell ahhoz, hogy a jelenlegi körül­­mények között, a rendelkezésünkre álló anyagi erőkkel ne csak megőrizzük, ha­nem továbbfejlesszük eddigi sikereinket? A párt és a kormány határozatainak követke­zetes végrehajtása, az, hogy Rákosi elvtárs tavaly november 30-án elhangzott útmuta­tásait egy percre se tévesszük szem­ elől. Legfontosabb feladatként az állampolgárt és munkafegyelem megerősítését jelölte meg akkor Rákosi elvtárs. Ami az állam­­polgári kötelezettségeket illeti, ezen a téren 1952 első negyedében javulás következett be. Az év további részében «a kedvezőtlen mezőgazdasági esztendő ellenére a begyűj­tés feladatait alapjában sikeresen valósít­juk meg». (Gerő elvtárs beszámolójából ) Ez azt mutatja, hogy a parasztság, párt-és állami szerveink túlnyomó többsége nagy odaadással igyekszik végrehajtani a Rákosi elvtárs által kitűzött feladatokat. De ne feledjük, hogy ezek nem egyszeri, hanem állandó­­feladatok és még so­kat kell tennünk az állampolgári fegye­lem megszilárdításáért, különösen falun. A novemberi­­re­ndszabályok sikerének el­engedhetetlen előfeltétele és elválaszthatat­lan tartozéka — mondotta Rákosi elvtárs — hogy a mezőgazdasági termelők... be­adási kötelezettségüknek tegyenek eleget és a jövőben is pontosan, gyorsan teljesítsék a terménybeadást­. A begyűjtés biztosítja azokat a tartalékokat, amelyekre az ál­lamnak feltétlenül szüksége van a dolgo­zók ellátásához és mindenféle spekulációs árfelhajtás megakadályozásához. A be­gyűjtés eddigi eredménye következtében ezek a tartalékok most az állam rendelke­zésére állnak. Ezért jelenthette be Gerő elv­társ Központi Vezetőségünk 1952 november 29-i ülésén, hogy az idei aszályos esztendő okozta terméskiesés ellenére is­­biztosítjuk a lakosság zavartalan, mondhatni bőséges ellátását az összes fontosabb élelmiszerek­ben». De a begyűjtésben komoly hiányossá­gok vannak még és tanácsainknak, falusi, járási és megyei pártszervezeteinknek az a kötelességük, hogy továbbra is ügyeljenek az állam iránti kötelezettségek teljesítésére, biztosítsák a további pontos, hiánytalan be­gyűjtést és ott, ahol elmaradás van, mint a termelőszövetkezeteinknél és állam­i gazdaságainknál, pótolják a mulasztottakait. Jelentős eredményeket értünk el ebben az esztendőben a munkafegyelem megjaví­tásában is, de még mindig sok az igazolat­lan mulasztás, a késés, túl sok munkaidő vész el fölösleges ácsorgással. Nem egy­szer bércsalással is találkozunk, töb­b üzemünkben jelentősen túllépik a bérala­pot. A munkafegyelem, az állampolgári fe­gyelem, a határozatok végrehajtása terén ma is tapasztalható hibák legfőbb oka a harcos kommunista helytállás hiánya, a nem egy területen tapasztalható opportuniz­­mus és passzivitás. Meg kell érteniök párt­­funkcionáriusainknak, hogy a december 2-i párt- és kormányhatározat további sikerei csak az ellenséggel vívott állandó harcban születhetnek meg. Ebben a harcban nem lehet megpihenés, megalkuvás, elnézés, mert az ez ellenséget segítené. Pártunk Központi Vezetősége legutóbbi ülésén meghatározta további feladatainkat: az 1952. évi terv teljesítését és túlteljesí­tését, a zavartalan átmenet biztosítását az 1953-as tervévre, az alapanyagtermelés gyorsabb fejlesztését, az őszi munkák be­fejezését, a mezőgazdaság terméshozamá­nak emelését, a pazarlás felszámolását. Mindezek sikeres végrehajtásával megszi­lárdítjuk és továbbfejlesztjük az 1951 de­cember 2-i párt­ és minisztertanácsi hatá­rozat hatalmas eredményeit, pártunk és Rákosi elvtárs vezetésével új győzelmek felé halad dolgozó népünk a szocializmus építésének útján. Az északvietnami katonai hellnt Peking, november 30. (Új-Kína) A vietnami néphadsereg főparancsnoksá­gának szóvivője november 23-án egy saj­tóinterjú keretében közölte, hogy a viet­nami néphadsereg alakulatai Észak-Viet­­nam arcvonalain csupán a november 23-mal véget ért negyven nap harcaiban 8500 főnyi ellenséges katonát semmisítet­tek meg. A szóvivő — összefoglalva az Észak- Vietnamban kialakult katonai helyzetet és a vietnami néphadsereg legutóbbi győzel­meinek eredményét — három fontos ténye­zővel jellemezte az északvietnami katonai helyzetet: 1. A vietnami néphadsereg alakulatai át­keltek a Fekete-folyón, összezúzták a folyó jobbpartján húzódó ellenséges védelmi vo­nalat, felszabadították a Hanoitól több mint 200 kilométerre északnyugatra fekvő Son-La tartományi fővárost, csaknem egész Son-L­a tartományt és La Chau tar­tomány három körzetét. 2. Az ellenség támadást indított Phutho ellen, abban az igyekezetében, hogy elvág­­ja a vietnami néphadsereg utánpótlási vo­nalait és megmentse az összeomlástól a Fekete-Folyó jobb partján húzódó állásait. Támadása azonban kudarcba fulladt és súlyos vereségeket szenvedett.­­ A vietnami néphadsereg alakulatai — kihasználva az ellenség zűrzavarát — fo­kozták tevékenységüket Észak-Vietnam sík­ságain és több győzelmet arattak A vietnami néphadsereg főparancsnoksá­gának szóvivője befejezésül hangsúlyozta: Az északnyugaton, a Phutho térségében, valamint Észak-Vietnam síkságain aratott győzelmek Ho Si Minh elnök, a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya és a Vietnami Munkapárt Központi Bizottságá­nak előrelátó és határozott vezetéséről tesz­nek tanúbizonyságot. A vietnami néphad­sereg főparancsnoksága átlátott az ellenség valamennyi sakkhúzásán és helyes ellen­­rendszabályokkal készítette elő az ehenség súlyos vereségeit. Az iraki bé­kem­­­ozgalom emlékirata a régenshez Az iraki békemozgalom — mint az «AFP» közli — emlékiratot juttatott el az iraki régenshez, amelyben «követeli a nem­zeti felszabadulás demokratikus kormányá­nak megalakítását, amely kormány harcol azután az ország jólétéért, a békéért és a nemzeti szuverenitásért». Az iraki nép mozgalma mély rokon­­szenvre és támogatásra talál a többi, fel­­szabadulásáért harcoló nép körében is. Az «AFP» jelentése szerint Teherán lakossága szombaton reggel négyórás munkabeszün­tetéssel juttatta kifejezésre szolidaritását az iraki nép mozgalma és a bagdadi rendőr­­terror áldozatai iránt. Amerika-ellenes diáktü­ntetés Libanonban Beirut, november 29 (TASZSZ) A «Telegraph» című lap jelentése szerint a libanoni főváros egyik kerületében diák­­tüntetés volt. A tüntetők tiltakoztak az,el­len, hogy a beiruti kikötőbe amerikai hajó­raj érkezett. Tiltakoztak az úgynevezett «közös védelem» tervei ellen is, amelyeket az amerikai-angol imperialisták akarnak Libanonra kényszeríteni A tüntetők hatá­rozottan elítélték az amerikai nagykövet­ség mellett működő női kollégium igaz­gatónőjének botrányos levelét, amelyben felhívja a libanoni lányokat, hogy szóra­koztassák az amerikai tengerészeket bei­ruti tartózkodásuk alatt. Fasiszta terror a délafrikai lakosság ellen A Délafrikai Unióban mindinkább széle­sedik a helyi lakosság úgynevezett «polgári engedetlenségi mozgalma», amellyel a fa­siszta faji törvények ellen tiltakozik A lon­doni rádió jelentése szerint a A­alan-kor­­mány most kivételes felhatalmazást akar kérni a parlamenttől a mozgalom letöré­sére. Swart, dél a­fr­i­ka­i igazságügyminiszter közölte, hogy a kormány radikálisan véget akar vetni a polgári engedetlenségi moz­galomnak. «Bennszülött zavargások esetén — mondotta — a rendőrség nem arra kap parancsot, hogy «találomra lőjön», hanem hogy fegyvereit a zavargások vezetőire irá­nyítsa».­­ A londoni «Observer» a Fentiekkel kap­csolatban idézi a Pretoriában megjelenő «Die Burger» című kormánylap jelentését, amely szerint a Milan-kormány a polgári engedetlenségi mozgalom letörésére kon­centrációs táborokat fog létesíteni. " 3 A Háztulajdonosok Országos Szövetsége 1926 elején kölcsönért fordult az amerikai nagytőkéhez Az amerikai milliárdosok azonban, hogy biztosítsák a kölcsön össze­gét és a kamatokat, a dolgozók bérére­­egyezkedtek és kikötötték. Magyarországon­ a lakások béreit az infláció előtti, 1917 évi lakbérek 75 — 100 százalékára kell emelni. «Bod János pénzügyminiszter úr őnagy­­méltósága a napokban szives volt egy ame­rikai pénzcsoportnak párizsi megbízottját hozzám ajánlani, kivel tanácskozásokat folytattam ...» — írta dr Németh Béla m. kir. kormányfőtanácsos, a Háztulajdonosok Országos Szövetségének elnöke május 3-án a népjóléti és munkaügyi miniszterhez in­tézett levelében. A tanácskozás eredményé­ről Bod János pénzügyminiszternek is be­számolt: «A Háztulajdonosok Országos Szö­vetsége nevében hálásan köszönöm nagy­­méltóságodnak, hogy szíves volt Nicholas de Basily urat hozzám ajánlani. A népjóléti miniszter úr őnagyméltóságához intézett, ide mellékelt levélben megemlékeztem arról a tanácskozásról, amelynek eredménye, hogy 75 százalékos bérek mellett nincs ki­látás az eddigieknél kedvezőbb kölcsönaján­­latra. A kedvezőbb kölcsönajánlatnak az a feltétele, hogy a bérek legalább successive 100 százalékig emelkedjenek ...» A magyar háztulajdonosok szíves-örömest teljesítették volna a feltételt, hiszen a lak­bérek emelése saját zsebüket is duzzasztot­ta« Egy korábbi rendelet azonban, amely megtiltotta a lakások felmondását, s a lak­bérek felemelését, megkötötte a kezüket. A várható dollárok, s az «apró szolgálatokért» cs­urranó jutalék azonban nem volt hatás­talan a kormány vezetőire sem. Így történt, hogy a «Budapesti Közlöny» 1926 április 20-i számában, 2830/1926 / E. számmal rendelet jelent meg a lakások forgalmának felszabadításáról A rendelet kibocsátását a horthysta minisztertanács 1926 február 26-i ülésén határozták el. Ezen az ülésen — a hitelesített jegyző­­könyvi kivonat szerint — a népjóléti és munkaügyi miniszter ismertette­­az «egység­párti» kisgazda képviselők kérelmét, hogy a vidéki községekben «szabaditassék fel a lakásforgalom... s már folyó évi május hó 1-én fel lehessen mondani. ..» Gróf Beth­len István miniszterelnök kijelentette, hogy «melegen pártfogolja» a kérést «A minisz­terelnök úr teljesen megérti a vidéki köz­ségek háztulajdonosainak panaszait Nem lehet — mondotta —»a megkötöttséget a világ végéig fenntartom. Most már inggel sürgeti a vidék a lakáskérdés felszabadí­tását.. .» (Az 1926. évi február hó 26-án tartott minisztertanács hitelesített jegyző­könyvéből.) A vidéki sürgetést illetően Bethlen mind­össze két dologban tért el az igazságtól Először abban, hogy az ország minden ré­széből érkező «sürgető» levelek csak egy negyedévvel később, a rendelet megjelenése mán kezdték elárasztani a minisztériumo­kat. Másodszor: ezek a levelek nem a lakás­forgalom felszabadítását sürgették.. .A m­últ Minisztériumnak a lakásokat szabad rendelkezésre bocsátó 2330/ 1920 M E számú rendelete.. . megdöbbenten bennünket. Csurgó nagyközségben lakó közalkalmazottakat, iparosokat és kereske­dőket — mondja­ az egyik, május 1-én kelt levél. — Ha a rendelet hatályban marad Csurgón ... a téli idő beálltával a családot tömege fog az utcára kerülni». Május 10-én Mezőkövesdről indult útnak egy «sürgető» levél a pénzügyminiszterhez. «Mindjárt május 1-én, a lakásfelmondások valóságos özöne indult meg...» — hangzik a többi között a levél. Megemlíti Steiner Lőrinc háztulajdonost, aki egyik lakásának évi bé­rét 1000 aranykoronáról (körülbelül 14 mil­lió korona) azonnal 1500-ra emelte fe.­­Felsorol e levél huszonöt nevet — köztük a községi orvos és a tanító nevét is — akik­nek lakását május első hetében felmondta a háztulajdonos. Hű képet nyújt a rendelet fogadtatásá­ról a belügyminisztérium 120.622. számú átirata is, amely a székesfehérvári «m. kir. csendőr­kerületi parancsnokság» 1926 má­jus 8-án kelt 13/kt—1926. számú jelentésé­nek kivonatát közli a népjóléti és munka­ügyi miniszterrel: «A tisztviselők körében nagy aggodalmat keltett, hogy a községek­ben a lakásokat felszabadították és ezzel szemben lakbér-illetéküket egyáltalán nem emelik. Ezen körülmény — ha gyors in­tézkedés nem történik — nagy elégedet­lenséget és felháborodást fog szülni, mert a lakástulajdonosok már alig várták, hogy a csekély lakbért fizető tisztviselőknek fel­mondhassanak». A «Friss Újság» 1926 augusztus 18-án az 5 oldalon rövid hírt közölt: «Zsarolnak a pesti háziurak» címmel. «A Tömő­ utca 33/b. számú ház legtöbbnyire keresetnélküli szegény munkáslakói azt panaszolják — írja az újság — hogy Szatmári Béla, a ház tulajdonosa 30 aranykoronától 200 aranykoronáig (700.000—2.800 000 korona) terjedő emeléseket vetett ki az összes, la­kókra, s a­ legkíméletlenebb türelmetlen­séggel be is hajtotta az emelést, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem fizetnek, az utcára rakatja őket. A szerencsétlen ki­szolgáltatott munkásemberek zálogba hord­ták még meglévő holmijukat, hogy eleget­­ tehessenek a háziúr követelésének» Ugyan­ez a lap szeptember 16-i számában a 2. oldalon «A szabad ég­­alatt tanyázik egy család a Hársfa-utcában» címmel arról szá­mol be, hogy a Hársfa-utca 53. számú ház földszint­­ alatti egyszobás, konyhanél­küli lakásából a háziúr kilakoltatta Duma László cipész családját, mert nem voltak képesek megfizetni a telemelt lakbért. S az ilyen esetek hamarosan már nem számítottak ritkaságnak. Évről évre a csa­ládok százai és ezrei kerültek az utcára. Budapest Székesfőváros Statisztikai Év­könyve kimutatja, hogy a fővárosban az év utolsó negyedében megüresedett lakások száma az 1928 IV. negyedévi 677-ről 1929- ben 1621-re, 1930-ban 2182-re 1931-ben 4489-re, 1932-ben 11.186-ra, 1933-ban 13.523- ra emelkedett. A hársfa utcai cipész — aki beteg felesé­gével és­ háromhónapos kisgyermekével na­pokon át a ház udvarán­­lakott, é s vele együtt az ezrével kilakoltatott munkások és­ alkalmazottak aligha sejtették, milyen szerepe van Nicholas de Basily úr tenge­rentúli megbízóinak és az amerikai dollá­roknak abban hogy hajléktalanokká lettek, az utcára kerültek. AKIK A MAGYAR NÉP VÉRÉT SZÍVTÁK Lakbéremelés, kilakoltatás — amerikai kölcsönért PW»* *«!». * ax­ bM «!MWJ 8 itl­M» m •»*!••• t­t'ftg**« "tl8 !**tf*i «i­mm'. A 84« w*(teIe*»»L B*lj» Tibo. jArr'l.« “8io!etJiU­••Mii *•-»!■»** «w1*1**“*!*' A demn­­b­ te* k** e trlf Ht:rO, etl4.r b«l‡»tkndí*r«. mir % kurz«« b.­«|­4M bo«» KleU:»b«rf »llflk­* M uUMMi.p ft­.m'et-A szahfiis d fltolí tangöilk m cwíátf a Mrsls aco&as JVtm I¡iil4 • 4» • fclltknlutlbMk, — A albérleti * 'aM­­l­. 4u tww DWM UntAek ssoHUt. •tTAM * BlsWeU e! ***' '•♦»H' P***» p­ rftf QlK* IjáM'ö­ftk. »*' !* hu!»*, iZi f­a­ !fes»8 S W**W9*fi is . Za »elA tkeakáiéMéL f„ * -n ^ • e*J»e ®BT~ 8r’?'B"r~78a#not A motorkortbpár n«fel a r*« rohant a tahcrawti V NEMZETKÖZI SZEMLE Amerikai katonai vereségek Korer­ban Miközben az amerikai imperialisták az Egyesült Nemzetek Szervezetében mindent megtesznek, hogy minél kisebb feltűnéssel elutasítsák a Szovjetunió azonnali tűzszü­neti javaslatát és az ENSZ-re olyan javas­lat elfogadását kényszerítsék rá, amely szabad utat nyit a koreai agresszió tovább­folytatásához, a frontokon korántsem úgy alakul a helyzet, ahogy azt Washingtonban szeretnék. Az amerikai agresszorokat az arcvonalakon egyik kudarc a másik után éri. Ezekről a súlyos katonai kudarcokról hű képet ad a veszteséglista, amely megmu­tatja, hogy október hónapban az amerikai intervenciósok és csatlósaik súlyosabb csa­pásokat szenvedtek el Koreában, mint 13 hónap óta bármikor. Az amerikaiaknak és csatlósaiknak több mint 63.000 halottja és sebesültje volt októberben, ebből majd­nem 25.000 az amerikai. A népi erők október folyamán több ellentámadást indí­tottak, s ezekben a harcokban 5,8 ellenséges hadapást foglaltak el.­­Az amerikai nemzet­­védelmi minisztérium- írja a «Reuter» — el­ismeri, az októberi amerikai veszteségek ma­­gasabbak voltak, mint egy óta bármikor». Az amerikai hadvezetőn­yl kétségbeeset­ten igyekszik eredményeket kicsikarni: új­ból és újból eszeveszett rohamokra hajszol­ja az «ENSZ-katonákat», de azok mind­annyiszor véres fejjel kénytelenek vissza­menekülni állásaikba. A koreai-kínai népi erők acélkemény védelmén megtörnek az amerikai próbálkozások. Íme néhány példa: október 5-én az amerikaiak a nyugati arc­vonalon Kojanda térségében indítottak tá­madásokat. Visszaverték őket. Október 16-án Cserván térségében hatízben intéztek rohamokat — hasztalanul. Október 18-án Kumhra térségében támadással próbálkoz­tak, minden eredmény nélkül. 26-án hét, november 1-én több mint tíz, november 3-án 14, november 4-én ismételten sokízben indítottak támadást ugyanezen a helyen, de mindvégig eredménytelenül. S mint a legutolsó jelentés közli, ezekben a harcok­ban 18.000 embert vesztettek. Ezekről a katonai kudarcokról minden hírzárlat ellenére­­ még az imperialista hírügynökségek is kénytelenek beismerése­ket közölni. «Az Egyesült Nemzetek gya­logsága esti támadást indított — írja a «Reuter» — miután a nap folyamán nem sikerült a «Háromszög»-magaslatot elfog­lalnak. A támadásra jelentős erőkkel in­dultak, de a kínai tüzérség gránátjainak áradata visszaverte a támadókat annak el­lenére, hogy az amerikaiak 40 repülőgépe bombázta a koreai-kínai csapatokat, sőt napalm-bombát is szórtak rájuk». «A kínai gyafogság valósággal megsemmisítette az ENSZ-erőket — írta keseregve a «New York Herald Tribune» — a «Kellys-dombot elfoglalták az Imjin-folyótól nyugatra a koreai front nyugati szakaszán» A «Times» egy néhány nappal ezelőtti ütközetről pe­dig a következőket írta: «A Háború egyik legerősebb tüzérségi tüze után a kínai csa­patok három irányból támadást intéztek a koreai front középső szakaszán lévő «Sniper Ridge» (Orvlövész gerinc) ellen és többórai heves küzdelem után elfoglal­ták a legnagyobb magaslatot...» Az újból és újból megismételt ered­ménytelen támadások és a nagy vesztesé­gek hatására állandóan csökken az ameri­kai csapatok harci morálja. Egy fogságba­­esett amerikai katona a következőket mondta erről az «Új-Kína» munkatársá­nak: «Az első vonalban tartózkodó ameri­kai és «szövetséges» katonák nem mernek előbújni a föld alól, mert félnek a mester­lövészek golyóitól, vagy a hirtelen becsa­pódó gránátoktól. Amikor mégis előbújnak földbeásott bunkereikből, a mély lövész­árkokban úgy futkosnak, mint a megret­tent nyulak». Ugyanez a katona elmondot­ta, hogy az­ arcvonalon eltöltött szolgálat idejére zsoldjuk mellé külön pótdíjat is kapnak, mégsem akarnak egyetlen napra sem a frontra menni A megsebesült kato­nákat pedig társaik nagyon szerencsésnek tartják Fred Painton, az «United Press» amerikai hírügynökség tudósítója egyik je­lentésében arról számol be, hogy egy had­nagy a népi erők pergőtüzének kezdete után földrevetette magát a lövészárokban és egyre azt kérdezgette, hogy jönnek-e már a kínai önkéntesek. Az imperialista sajtó aggodalommal ír az amerikai csapatok alacsony harci morál­járól. «A távolkeleti fronton küzdő ameri­kai csapatok harc szellemét újból fel kell éleszteni — tanácsolja a «Die Tat» című svájci lap. — Hogy ezeknek a csapatoknak hangulata rossz, az elsősorban a hazatérők beszámolóiból állapítható meg. A háború megpróbáltatásairól szóló beszámolóik egy ponton összevágnak: «Korea a pokol», a «New York Times» pedig bevallja, hogy­­a legtöbb amerikai katona legfőbb re­ménysége abból áll, hogy épen kerülhes­sen haza, ha ütött a «leváltás­ órája». A háborús gyújtogatók Az elmúlt hetekben megnövekedett a Há­borús gyújtogatók tevékenysége a Belgrád — Athén—Ankara háborús tengely össze­kovácsolására Görögországban a novem­ber 16-i választási komédia segítségével az amerikaiak hatalomra juttatták Papa­­gosz tábornagyot, ezt a mindenre elszánt, s valamennyi elődjénél n­yíltabb fasiszta programmal fellépő véreskezű diktátort, aki az imperialisták balkáni háborús elő­készületeinek egyik fő «reménysége». A három balkáni fővárost az elmúlt hetek­ben magasrangú amerikai katonai szemé­lyiségek egész sora kereste fel: Tito-Jugo­­szlávia háborús előkészületeit az utóbbi időben 15 amerikai tábornok és tengernagy ellenőrizte. Törökországba nem kevésbbé nevezetes amerikai «vendég» érkezett, mint Ridgway tábornok, az «atlanti közösség» főparancsnoka, aki látogatását azzal tette A nagy vereségek Híre eljut az Egyesült Államokba is — hiába igyekszik szépítget­­ni és kisebbíteni azokat az amerikai bur­­zsoá sajtó. Az amerikai nép növekvő aggo­­dalommal szemléli a koreai háborút. «A Koreában elszenvedett keserves vesztesé­gek — írja a «Yorkshire Post» — már kezdik rendkívül nyugtalanítani az amerikai közvéleményt. Számolni kell azzal, hogy az állandó fegyverkezési erőfeszítések még to­vábbi súlyos nehézségeket okoznak­. M­indezek a tények újból azt mutatják, hogy az agresszorok acélkemény fallal áll­nak szemben Koreában, olyan hadsereggel, amely technikai felkészültsége és harci ereje tekintetében mind félelmetesebbé vá­lik az amerikai beavatkozók számára. En­nek az erőnek a csapásai akadályozzák az amerikaiak hatalmas erőfeszítéseinek meg­valósítását és bomlasztják az intervenciós erők harci morálját. Nem kétséges, hogy ha eddigi vereségeiken mit sem okulva az amerikai agresszorok új támadó próbálko­zásokba kezdenek, még biztosabb és meg­­semmisítőbb vereséget mér rájuk a koreai és kínai nép egyre erősödő hadserege. balkáni mester­kedései emlékezetessé, hogy szemleutat tartott a török-bolgár határon; Görögországba pe­dig a közelmúltban egy amerikai vezérkari tisztekből álló egész katonai küldöttség ér­kezett. S mindezzel egyidőben mindhárom országban folytatódnak az amerikai hadi­építkezések, a «stratégiai» tervezgetések, a fegyverszállítások; ismétlődnek és foko­zódnak a szomszédos népi demokratikus országok elleni határsértések és provoká­ciói, a­mint ezt a Magyarországon lelep­lezett és ártalmatlanná tett jugoszláv em­berrablók bűnpere is tanúsította. A nagy «vendégjárást» nyomon követi Athén, Belgrád és Ankara uralkodó körei­nek mind nagyobb barátkozása és egyre szorosabb katonai együttműködése. Papa­­gosz hatalomra jutását például a belgrádi hóhérok — a fasiszta rokonlelkek — olyan nagy örömujjongással fogadták, hogy a görög diktátor külön nyilatkozatban kö­szönte meg a választási «győzelmével» kap­csolatos jugoszláv kommentárokat. S az is jellemző, hogy Papagosznak hatalomraju­­tása után egyik legelső dolga az volt, hogy katonai missziót küldött Tito-Jugo­­szláviába s meghívta Athénbe Bajar török államelnököt. Bajar azzal fejezte ki együtt,­működési készségét, hogy azonnal el is utazott a görög fővárosba, Tito pedig a minap nyilatkozatot adott a «New York Times» munkatársának, s ebben kereken bejelentette: rövidesen tárgyalások kezdődnek egy katonai szövetség létrehozásáról Görög­ország, Törökország és Jugoszlávia között. A délkeleteurópai háborús blokk kiépí­tése tehát látszólag simán halad előre a megvalósulás útján. A délbalkáni fasiszta országok uralkodó, helyesebben: uralombi­­torló körei részéről az amerikai háborús politika nem találkozik olyan nehézségekkel, mint éppen napjainkban Nyugat-Európában, vagy a Közép-Keleten. Az Athénbe, Bel­­grádba és Ankarába ellátogató amerikai tá­bornokok nem is titkolják megelégedésüket afölött, hogy a balkáni csatlóskormányok, a titok, papagoszok, mendereszek milyen készségesen hajtják végre a háborús elő­készületek politikáját — sokkal készsége­sebben, mint holland, belga, vagy éppen francia kollégáik. Ezt a háborús gyújtoga­tók által annyira óhajtott harmóniát azon­ban az utóbbi időben — bár egyelőre még csak a színfalak mögött — mind gyakrab­ban szakítják meg az angol-amerikai ellen­tétek. Az angol imperializmus, amely a Földközi-tenger medencéjét «hagyományos angol befolyási területnek» tekinti, szeretné a vezető szerepet magához ragadni a bal­káni háborús tömörülésben, s éppen az idén ősszel látott «munkához». Az angol imperialisták szeptemberben Belgrádba küld­ték Edent s az angol külügyminiszter több­napos «vendégeskedés» után a baráti kap­csolatok elmélyítésére meghívta Utót Lon­donba. Rövidesen Montgomery angol tá­bornagy Ankarába utazott, s ugyanakkor Alenderesz török miniszterelnök pedig az angol fővárosban járt. A török miniszterel­nök ezután egyszerre «engedetlenkedni» kezdett, s többizben bírálta az amerikai p­o­­litikát. A «Time and Tide» című jobboldali angol lap hangot adva a City elégedettsé­gének, kárörvendve állapította meg: Men­­deresz londoni látogatása «vereséget mért az amerikaiak közelkeleti politikájára». De mint ilyenkor lenni szokott, Amerika is hamarosan ellenakcióba lépett. Ridgway november elején körutazást tett a balkáni országokban. Különösen Törökországban időzött sokáig. Az «Observateur» című francia burzsoá lap ehhez a következő kom­mentárt fűzte: «Ridgway tábornok elhatá­rozta: Törökországba megy, hogy megpró­bálja helyrehozni azt a vereséget, amelyet saját helyettese, Montgomery mért rá». Az angol-amerikai ellentétek kiéleződése a balkáni országokban, jellegzetes példája az agresszorok táborán belüli egyenetlen­ségeknek. Természetesen a legfőbb aka­dály, amellyel a háborús gyújtogatóknak balkáni terveik végrehajtásánál szembe kell nézniök, a görög, a török és a jugoszláv nép fokozódó ellenállása az amerikai há­borús politikával szemben. Ez a népi ellenállás egyre erőteljesebbé és szervezettebbé válik mindhárom balkáni országban. Íme néhány példa: A görögországi Lamia járás parasztjai elfoglaltak­ egy amerikai katonai repülőteret, amelyet a gö­rög parasztoktól elrabolt földeken építet­tek. A parasztok felszántották és bevetet­ték az amerikai repülőtér területét. Török­országban az utóbbi időben rendkívül meg­növekedett az Amerika-ellenes hangulat, s mint a «Dünja» című újság megírta: Gazi- Antepben nemrég ilyen feliratú falragaszok jelentek meg: «Kergessük ki az ameri­kaiakat!» Jugoszláviában a hazafiak a Kraljevo—Szkoplje vonalon aláaknáztak és felrobbantottak egy alagutat, a Nis— Sztalacs vonalon levegőbe repítettek egy fegyverszállítmányt, a boszanszki—brod­ vasútállomáson egy benzinszállítmányt, a ljubljanai vasútállomáson pedig egy hadi­­anyagraktárt gyújtottak fel. Görögország, Törökország és Jugoszlávia népei fokozott erővel harcolnak az amerikai háborús ter­vek meghiúsításáért.

Next