Szabad Nép, 1956. október (14. évfolyam, 273-297. szám)
1956-10-06 / 278. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! SZABAD NÉP A MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJÁNAK KÖZPONTI LAPJA 00 XIV. ÉVFOLYAM, 218. SZÁM ARA 60 FILLÉR SZOMBAT,1956. OKTÓBER 6 SOHA TÖBBE! Pártunknak, a kommunisták pártjának, küzdelmes történelme folyamán sok katonája veszett el. Sok magyar kommunista bizonyította vértanú halálával is, hogy kommunisták számára nem lehet nagyobb, szentebb semmi sem, mint dolgozó népének érdeke, hazájának szabadsága. A párt sok kiemelkedő, vezető harcosa van vértanúink között. S ezek közé, a legnagyobbak közé tartozik az a négy elvtársunk is, akiket ma temet el a párt és az ország. Rajk László elvtárs, a magyar kommunista mozgalom kimagasló alakja, Szőnyi Tibor, Pálffy György, a Központi Vezetőség volt tagjai és Szalai András, a Központi Vezetőség káderosztályának volt helyettes vezetője nem az ellenforradalom terrorjának esett áldozatul. Nekik és egész pártunknak tragédiája, hogy a mi rendszerünkben vetették börtönbe és végezték ki őket, hogy a nép és a szocializmus nevében hangzott el a halálos ítélet a párt, a nép, a szocializmus hűséges — haláluk percében is hűséges katonái felett. A Rajk-per és a többi provokációs ügy, nemcsak az abban közvetlenül sújtott elvtársakat fosztotta meg életüktől vagy szabadságuktól és — hosszú időkön át, emberek milliói szemében — kommunista becsületüktől. Ezek a provokációs perek súlyos, fájdalmas, ma is eleven sebet ejtettek pártunk becsületén is. Nemcsak a közvetlenül sújtott elvtársak voltak a provokációs perek áldozatai, hanem maga a párt is. A párt nagyszerű harcaira és sikereire vetettek árnyékot ezek a perek és törvénytelenségek; a párt kommunista eszméjét, igazságszeretetét és humanizmusát gyalázták meg. Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András és a többiek tragédiája veti a legélesebb fényt azokra a káros és bűnös eszközökre, amelyek a személyi kultusz elburjánzása következtében az államvédelmi munkában, a törvénykezésben, de a pártéletben, s társadalmi életünk számtalan területén is érvényesülhettek. Rajk elvtársnak és vértanú társainak sorsa minden kommunistát rá kell hogy döbbentsen arra, milyen szakadékhoz vezet az az út, mely a pártdemokrácia elhanyagolásával, a kollektív vezetés elveinek és a kommunista igazságérzetnek megsértésével kezdődik. A Rajk-tragédia a legsúlyosabb vádbeszéd a személyi kultusz ellen. Nem véletlen, hogy ártatlanul kivégzett, vagy bebörtönzött elvtársaink rehabilitálása is késedelmet szenvedett, amikor megmegtorpant a személyi kultusz elleni harc, a szocialista törvényesség megszilárdításáért folyó munka, a szocialista demokrácia fejlesztésének munkája. Nem lehetett egy lábbal haladni, a másikkal egyhelyben topogni. Nem lehetett határozottan leszámolni a törvénytelenségekkel és egyúttal megőrizni a személyi kultusz sok maradványát, párt- és állami életünk demokratizmusának sok csorbáját, kezdetlegességét. De nem lehetett határozottan előrehaladni a szocialista demokratizmus fejlesztése útján sem teljes rehabilitáció nélkül, az igazság kimondása nélkül. Ez egyúttal választ ad arra a mindnyájunkat gyötrő kérdésre. Mit kell tennünk, hogy soha többé, soha-soha többé ne lehessen lábbal tiporni törvényeinket, szocialista igazságérzetünket és humanizmusunkat? Minden tettünkkel és minden gondolatunkkal szolgálnunk kell a párt harcát rendszerünk igazságosságának és demokratizmusának fejlesztéséért. Tegyük fel a kérdést: kell-e a pártot, a párt erejét és egységét, szilárdságát és fegyelmét félteni attól, hogy kimondjuk az igazságot a provokációs perekről. Igaz, kommunisták számára drága, nagyon-nagyon drága a párt, annak ereje és egysége. A párt ereje , a nép ereje. De a mi pártunknak sok kárt okozott már az, hogy rossz úton, rossz módon, rossz eszközökkel akartuk erejét és fegyelmét őrizni. A párt erejét, a pártegységet csak gyengíthette, lazíthatta a huzavona a rehabilitáció körül, a dolgozók igazságérzetének kielégületlensége. Ezt a huzavonát, a mi hibánkat igyekeztek is kihasználni a párt ellen, a párt egysége ellen. A párt erejét és egységét éppen világos és félreérthetetlen helyes politikájával kell növelni és szilárdítani, azzal, hogy a legkövetkezetesebben elhatároljuk a pártot a múltban elkövetett hibáktól és bűnöktől, s hogy az egész párttagság, az egész nép segítségére támaszkodunk abban a harcban, amelyet szocialista demokráciánk teljes kibontakozásáért vívunk. A párt tudatában van annak, hogy Rajk László elvtársnak és más elvtársainknak kivégzése, a szocialista törvényesség sorozatos súlyos megsértése nagyon nagy kárt okozott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Különösen fájlaljuk, hogy a Rajk-per, amelyet a jugoszláv elvtársaink ellen szervezett provokációhoz kapcsoltak, ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a provokációt rendkívüli módon kiélezzék. Annál határozottabban kell biztosítani, hogy soha többé ezekhez fogható hibák és bűnök elő ne fordulhassanak. Népünk, hazánk iránti kommunista kötelességünk mellett a nemzetközi munkásmozgalom iránti internacionalista kötelességünk is arra kell hogy késztessen minden párttagot, hogy minden erejével és tudásával segítse teljes fényében helyreállítani a párt és a magyar népi demokrácia nemzetközi tekintélyét, becsületét a haladás, a demokrácia minden híve szemében. A mi pártunk a magyar nép szabadságharcában született, nagy harcokban és súlyos megpróbáltatások között nőtt fel, haladt előre. Tántoríthatatlan hirdetője volt az emberiség legnagyobb felszabadítói, Marx, Engels, Lenin eszméinek. A megpróbáltatások, a súlyos üldözések sosem tudták megtörni, mert minden vérveszteség után újra és újra megerősíthette sorait a munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjaival, legáldozatkészebb fiaival. Nem tudták megtörni a legsúlyosabb megpróbáltatások sem, mert a nép szabadságának és igazságának szeretete hatalmas, megtörhetetlen erkölcsi erővel ruházta fel. Nagy erkölcsi erejéről és igazságszeretetéről tanúskodik az is, hogy feltárta teljes mélységében az elkövetett hibákat és igazságtalanságokat. Meg vagyunk győződve arról, hogy a történelem elismeréssel és megbecsüléssel fog megemlékezni a Magyar Dolgozók Pártjának mai korszakáról, amelyben a hibák elleni határozott fellépéssel is bebizonyítottuk, hogy pártunk hűséges a leninizmus eszméihez, törhetetlenül hűséges a dolgozó néphez. A párt vezetői és egyszerű tagjai megrendülten haladnak el Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András hamvai előtt. De a mély fájdalom és az önvád is arra fog ösztökélni bennünket, hogy gyökeresen számoljuk fel a múlt minden hibáját és minden akadályt legyőzve, tántoríthatatlanul haladjunk előre a Központi Vezetőség júliusi határozatának útján, a pártdemokrácia és a szocialista demokrácia következetes fejlesztésének útján. Örök fájdalommal a szívünkben fogunk gondolni azokra a drága elvtársainkra, kiknek hamvait annyi esztendővel haláluk után most helyezzük nyugovóra. Halottakat nem lehet feltámasztani. De emléküknek a legnagyobbat akarunk áldozni, amivel kommunisták áldozhatnak, azzal, hogy éreztük, helyettük is küzdeni fogunk. Megrendülten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együttérzőket, hogy 1949-ben 40. életévében mártírhalált halt RAJK LÁSZLÓ exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjára. A GYÁSZOLÓ CSALÁD özv. Pálffy Györgyné szül. Sármány Katalin és gyermeke, Pálffy Katalin tudatja, hogy a törvényt gyalázó önkény áldozataként 1949. október 24-én mártírhalált szenvedett férje, illetve édesapja PÁLFFY GYÖRGY altábornagy, az MDP Központi Vezetőségének tagja, a honvédelmi miniszter helyettese, a magyar néphadsereg főfelügyelője, országgyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatának, a Magyar Népköztársasági Érdemrend II. fokozatának, a Jugoszláv Zászlórend III. fokozatának, a Polonia Restituta középkeresztjének, a Román Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság érdemrendjének és más kitüntetések tulajdonosa földi maradványait 1956. október 6-án 15 órakor helyezik örök nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temetőben. Élete, halála örök emlékeztető legyen. PÁLFFY GYÖRGYNÉ és PÁLFFY KATALIN Tudatjuk, hogy az 1949. október 15-én ártatlanul kivégzett DR. SZÖNYI TIBOR, a magyar munkásmozgalom régi harcosa, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja, országgyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata, a Magyar Népköztársasági Érdemrend II. fokozata és más kitüntetések tulajdonosának földi maradványait 1956. október 6-án 15 órakor helyezzük örök nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temetőben. SZÖNYI TIBORNÉ, felesége, SZÖNYI PÉTER, fia, SZABADOS OLGA és SZŐNYI ISTVÁN, testvérei. Édesanyja, kisleánya és felesége soha el nem múló fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SZALAI ANDRÁST, a Magyar Dolgozók Pártja káderosztályának helyettes vezetőjét, a Magyar Szabadság Érdemrend, a Magyar Népköztársasági Érdemrend, Tiszti Érdemrend nagykeresztje és más kitüntetések tulajdonosát, akit a népellenes törvénysértések során fosztottak meg harcos fiatal életétől, folyó hó 6-án, d. u. 3 órakor kísérjük utolsó útjára a Kerepesi úti temetőben. ÖZV. SZALAI LÁSZLÓNÉ, édesanyja, ANNA, kisleánya, ZORA, felesége. A magyar nép, a párt és a kormány ma adja meg a végtisztességet Rajk László elvtársnak, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő vezetőjének, a magyar függetlenség és szabadság nagy harcosának. Rajk László hősi életére és tragikus halálára emlékezik ezen a napon az egész dolgozó, küzdő magyar nép. Rajk László elvtárs 1909. március 8-án született Székelyudvarhelyen. Apjának, az egyszerű székely csizmadiamesternek rajta kívül 12 gyermeke volt. A fiatal Rajk László sok nélkülözés közepette, nagyrészt saját erejére utalva, alkalmi munkákat vállalva végezte iskoláit. 1921-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karára, tagja lett a legtehetségesebb tanárjelölteket magábafogadó Eötvös-kollégiumnak. A kiváló diákot lángoló igazságérzete, keserves élettapasztalata és családjának nyomorúságos helyzete egyaránt a kommunista mozgalom felé vitte. 1930 végén került kapcsolatba a mozgalommal, s 1931-ben már tagja lett a kommunista pártnak. Mint ifjú kommunista, meggyőződéssel vállalva minden üldöztetést harcolt a magyar népért a párt soraiban. Előbb Újpesten, majd Zuglóban dolgozott, később a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség agitációs és propagandaosztályának vezetője. 1933 februárjában már másodszor tartóztatta le Horthyék rendőrsége, de akárhogy kínozták , nem tudták megtörni. A 23 éves fiatalember, akinek tanárai nagy jövőt, fényes tudományos pályafutást jósoltak, akinek szeme előtt megcsillogtatták az egyéni boldogulás útját — akkor már végérvényesen a harc, a dolgozó nép boldogulásáért vívott harc útját választotta. Vasbetonszerelő lett, betanított munkásként dolgozott építkezéseken. A szakszervezeti mozgalomban küzdött tovább a párt céljainak megvalósításáért. Rövidesen nagy tekintélyre tett szert a munkások körében. Megválasztották az építőmunkás szakszervezet szervező bizottsága tagjává, s hamarosan vezetője lett a szakszervezet kommunista frakciójának. Közvetlen szervezője, vezetője volt az 1935-ös nagy építőmunkás sztrájknak. A harc idején a sztrájk-bizottság tagja és a bizalmi testület elnöke volt. Rajk elvtárs azok közé az igaz kommunisták közé tartozott, akikben a hazafiság és a nemzetköziség tüze mindig egy lányként lobogott. Életét, biztonságát, személyes boldogságát bármikor kockára tette azért, hogy a magyar munkás jobban, szabadabban élhessen. De ugyanolyan bátorsággal vetette magát a harcba, amikor a fasizmus a spanyol munkásokra tört. A spanyol szabadságharc kitörése után saját kérésére és a párt jóváhagyásával Spanyolországba ment. A még kiképzés alatt álló magyar egység politikai biztosa lett. Az ő politikai vezetésével készültek harcra az Európa legkülönbözőbb részeiből összegyűlt magyar kommunisták. A zászlóalj először Estra- Madurában került bevetésre, majd Aragonban küzdött, később pedig részt vett a spanyol szabadságharc legvéresebb, legnagyobb ütközetében, a csaknem három hónapig tartó ebrói csatában. Rajk elvtárs — ekkor a zászlóalj párttitkára volt — 1938 szeptemberében súlyosan megsebesült. Katalóniában feküdt kórházban, majd 1939 februárjában, a katalóniai arcvonal összeomlása után, még gyógyulatlanul, a nemzetközi brigáddal együtt elhagyta Spanyolországot. Franciaországban azonnal letartóztatták és koncentrációs táborba zárták. Végtelen a sora azoknak a szenvedéseknek és megpróbáltatásoknak, amelyeket Rajk elvtárs kiállt. Több mint két esztendőt töltött koncentrációs táborokban. 1941-ben a párt utasítására illegálisan hazatért. De itthon megint csak börtön várta. Hazaérkezése után néhány héttel internálták, majd börtönbüntetésre ítélték, s a rabságból csak 1944. szeptember 10-én szabadult. Közben két hónapig volt az Andrássy-laktanya poklában, ahol mindvégig ellenállt a fasiszta vallatok minden kínzásának. Szabadulása után alig néhány nap telt el, s máris megtalálta a kapcsolatot az illegális párt vezetőségével, a a Központi Vezetőség titkára lett. Csupán december hetedikéig volt szabadlábon, de ez a néhány hét is erőt nem kímélő, nehéz küzdelemben telt el. Fegyvert igyekezett szerezni a munkásoknak, hogy megakadályozhassák a nyilasok hatalomra jutását, a szégyenletes október 15-ét. Szervezte a nemzeti ellenállást, a függetlenségi harcot. Ebben az időben kötött együttműködési megállapodást a kommunista párt az ugyancsak illegalitásba kényszerített szociáldemokrata párttal. Rajk elvtárs Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Kiss Jánossal együtt részt vett az ellenállási mozgalom irányításában. December hetedikén, elfogatása pillanatában is egy kiáltvány megszövegezésén dolgozott, amelyben elemezte az ország politikai helyzetét, kimutatta a fegyveres harc elkerülhetetlenségét. Ezzel a kézirattal együtt hurcolták el a főkapitányságra. Hiába vallatták, tagadott mindent. Sopronkőhidára szállították, itt tartották meg a tárgyalást, s a hűtlenségi vádat bizonyítékok hiányában elejtették ellene, ügyét a polgári törvényszék elé utalták tiltott hazatérés, hatóság elleni erőszak alkalmazása és kormányzósértés vádjával. Tárgyalásra már nem került sor, a többi fogollyal együtt gyalogmenetben Németországba hurcolták Rajk elvtársat, ahonnan bajor és osztrák parasztok segítségével 1945. május 13-án érkezett haza. Bekövetkezett az, amiért Rajk elvtárs fiatalságát, vérét, szabadságát áldozta: felszabadult a haza, megnyílt az út a nép felszabadítása előtt. S annyi kín, annyi szenvedés, megpróbáltatás után Rajk László ismét az első sorokban küzdött tovább a nép igazáért, a munkásság hatalmáért. Először a Magyar Kommunista Párt nagy-budapesti titkára lett, majd 1946 februárjában kinevezték belügyminiszterré. Emlékezetünkben élnek azok az idők. Szervezte az új, a nép érdekeit szolgáló közigazgatást, a demokratikus népi rendőrséget, amely sikerrel védelmezte az ország rendjét, védelmezte az új forintot. Az első sorokban küzdött abban a harcban, amelyben a fiatal demokrácia úrrá lett a spekuláció felett, elfojtotta az ellenforradalmi bandák kísérleteit. Rajk elvtárs, bárhová állította a párt, rendkívüli odaadással végezte munkáját. Az üzemekben, a falvakban járva, mindenütt szeretettel és bizalommal vették körül az egyszerű emberek, szeretettel áldozatos múltja, hervadhatatlan érdemei, emberi magatartása iránt és bizalommal a népet szolgáló tetteiért. Mindenütt ott volt, ahol harcolni kellett, ahol a haladásért cselekedni lehetett. Amikor a fasiszta elemek az új rend ellen izgattak, a párt képviseletében Rajk elvtárs ment a helyszínre. Bátor, a munkásosztály iránti őszinte szeretettől átfűtött magatartása magával ragadta, a párt oldalára állította a munkásokat. Fáradhatatlan harcosa volt a nemzeti összefogás eszméjének, minden alkalommal síkra szállt a két munkáspárt együttműködése mellett. Rendszeresen megtörtént, hogy parasztpárti és kisgazdapárti képviselők keresték fel őt. „Nincsen ugyan semmi különösebb elintéznivalóm — mondták nemegyszer —, de régen beszéltem már a miniszter úrral, látni szeretném.” Vidéki parasztemberek, akik talán csak egy gyűlésen hallották beszélni, betértek hozzá néhány szóra, mondván: „Ha már Pesten járok, meglátogatom Rajk elvtársat.” Szerénysége, egyszerűsége közismert volt. Újságírók nehezen kaptak tőle nyilatkozatot munkájáról, de amikor egy ízben a Pajtás című gyermekújság kis munkatársa kereste fel, rengeteg elfoglaltsága közepette is, hosszú ideig beszélgetett a kisfiúval, aki már nem is győzte jegyezni a hallottakat. Mint belügyminiszternek, nagy szerepe volt a közigazgatás demokratizálásában. Az államapparátust megtisztította a népellenes elemektől, s tömegesen képeztette ki, állíttatta a munkásokat és parasztokat közigazgatási funkciókba. Sokat tett azért, hogy rend legyen az önkormányzatok gazdálkodásában, s a rendelkezésre álló anyagi eszközökből minél nagyobb részt fordítsanak a dolgozók javát szolgáló intézmények létesítésére. Munkabírása páratlan volt. Kora reggeltől gyakran másnap hajnalig (Folytatás a 2. oldalon) RAJK LÁSZLÓ 1909—1940 ______ Október 15-én találkoznak a jugoszlávok a magyar párt képviselői A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének közleménye A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága között levélváltás révén megállapodás jött létre a két párt képviselőinek találkozására. A találkozóra 1956. október 15-én Belgrádban kerül sor. A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége részéről a megbeszéléseken Gerő Ernő elvtárs (a delegáció vezetője), Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István elvtársak vesznek részt.