Szabad Nép, 1956. október (14. évfolyam, 273-297. szám)

1956-10-06 / 278. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! SZABAD NÉP A MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJÁNAK KÖZPONTI LAPJA 0­0 XIV. ÉVFOLYAM, 218. SZÁM ARA 60 FILLÉR SZOMBAT,1956. OKTÓBER 6 SOHA TÖBBE! Pártunknak, a kommunisták pártjának, küzdelmes történelme folyamán sok katonája veszett el. Sok magyar kommunista bizonyí­totta vértanú­ halálával is, hogy kommunisták számára nem lehet nagyobb, szentebb semmi sem, mint dolgozó népének érdeke, ha­zájának szabadsága. A párt sok kiemelkedő, vezető harcosa van vértanúink között. S ezek közé, a legnagyobbak közé tartozik az a négy elvtársunk is, akiket ma temet el a párt és az ország. Rajk László elvtárs, a magyar kommunista mozgalom kimagasló alakja, Szőnyi Tibor, Pálffy György, a Központi Vezetőség volt tagjai és Szalai András, a Központi Vezetőség káderosztályá­nak volt helyettes vezetője nem az ellenforradalom terrorjának esett áldozatul. Nekik és egész pártunk­nak tragédiája, hogy a mi rendsze­rünkben vetették börtönbe és vé­gezték ki őket, hogy a nép és a szocializmus nevében hangzott el a halálos ítélet a párt, a nép, a szocializmus hűséges — haláluk percében is hűséges katonái felett. A Rajk-per és a többi provoká­ciós ügy, nemcsak az abban köz­vetlenül sújtott elvtársakat fosztot­ta meg életüktől vagy szabadsá­guktól és — hosszú időkön át, em­berek milliói szemében — kom­munista becsületüktől. Ezek a provokációs perek súlyos, fájdal­mas, ma is eleven sebet ejtettek pártunk becsületén is. Nemcsak a közvetlenül sújtott elvtársak vol­tak a provokációs perek áldozatai, hanem maga a párt is. A párt nagyszerű harcaira és sikereire vetettek árnyékot ezek a perek és törvénytelenségek; a párt kommu­nista eszméjét, igazságszeretetét és humanizmusát gyalázták meg. Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András és a többiek tragédiája veti a leg­élesebb fényt azokra a káros és bűnös eszközökre, amelyek a személyi kultusz elburjánzása kö­vetkeztében az államvédelmi munkában, a törvénykezésben, de a pártéletben, s társadalmi életünk számtalan területén is érvényesül­hettek. Rajk elvtársnak és vérta­nú­ társainak sorsa minden kom­munistát rá kell hogy döbbentsen arra, milyen szakadékhoz ve­zet az az út, mely a pártdemok­rácia elhanyagolásával, a kollektív vezetés elveinek és a kommunista igazságérzetnek megsértésével kezdődik. A Rajk-tragédia a leg­súlyosabb vádbeszéd a személyi kultusz ellen. Nem véletlen, hogy ártatlanul kivégzett, vagy bebörtönzött elv­társaink rehabilitálása is késedel­met szenvedett, amikor meg­megtorpant a személyi kultusz el­leni harc, a szocialista törvényes­ség megszilárdításáért folyó mun­ka, a szocialista demokrácia fej­lesztésének munkája. Nem lehetett egy lábbal haladni, a másikkal egyhelyben topogni. Nem lehetett határozottan leszámolni a törvény­telenségekkel é­s egyúttal meg­őrizni a személyi kultusz sok ma­radványát, párt- és állami életünk demokratizmusának sok csorbáját, kezdetlegességét. De nem lehetett határozottan előrehaladni a szo­cialista demokratizmus fejlesztése útján sem teljes rehabilitáció nél­kül, az igazság kimondása nélkül. Ez egyúttal választ ad arra a mindnyájunkat gyötrő kérdésre. Mit kell tennünk, hogy soha töb­bé, soha-soha többé ne lehessen lábbal tiporni törvényeinket, szo­cialista igazságérzetünket és hu­manizmusunkat? Minden tettünk­kel és minden gondolatunkkal szolgálnunk kell a párt harcát rendszerünk igazságosságának és demokratizmusának fejlesztéséért. Tegyük fel a kérdést: kell-e a pártot, a párt erejét és egységét, szilárdságát és fegyelmét félteni attól, hogy kimondjuk az igazsá­got a provokációs perekről. Igaz, kommunisták számára drága, na­­gyon-nagyon drága a párt, annak ereje és egysége. A párt ereje , a nép ereje. De a mi pártunknak sok kárt okozott már az, hogy rossz úton, rossz módon, rossz eszközökkel akartuk erejét és fe­gyelmét őrizni. A párt erejét, a pártegységet csak gyengíthette, lazíthatta a huzavona a rehabi­litáció körül, a dolgozók igaz­ságérzetének kielégületlensége. Ezt a huzavonát, a mi hi­bánkat igyekeztek is kihasználni a párt ellen, a párt egysége ellen. A párt erejét és egységét éppen vilá­gos és félreérthetetlen helyes po­litikájával kell növelni és szilárdí­tani, azzal, hogy a legkövetkezete­sebben elhatároljuk a pártot a múltban elkövetett hibáktól és bűnöktől, s hogy az egész párttag­ság, az egész nép segítségére tá­maszkodunk abban a harcban, amelyet szocialista demokráciánk teljes kibontakozásáért vívunk. A párt tudatában van annak, hogy Rajk László elvtársnak és más elvtársainknak kivégzése, a szocialista törvényesség sorozatos súlyos megsértése nagyon nagy kárt okozott a nemzetközi mun­kásmozgalomnak is. Különösen fájlaljuk, hogy a Rajk-per, ame­lyet a jugoszláv elvtársaink ellen szervezett provokációhoz kapcsol­tak, ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a provokációt rendkívüli módon kiélezzék. Annál határozot­tabban kell biztosítani, hogy soha többé ezekhez fogható hibák és bűnök elő ne fordulhassanak. Né­pünk, hazánk iránti kommunista kötelességünk mellett a nemzetközi munkásmozgalom iránti interna­cionalista kötelességünk is arra kell hogy késztessen minden párt­tagot, hogy minden erejével és tu­dásával segítse teljes fényében helyreállítani a párt és a magyar népi demokrácia nemzetközi te­kintélyét, becsületét a haladás, a de­mokrácia minden híve szemében. A mi pártunk a magyar nép szabadságharcában született, nagy harcokban és súlyos megpróbálta­tások között nőtt fel, haladt előre. Tántoríthatatlan hirdetője volt az emberiség legnagyobb felszabadí­tói, Marx, Engels, Lenin eszméi­nek. A megpróbáltatások, a súlyos üldözések sosem tudták megtörni, mert minden vérveszteség után újra és újra megerősíthette sorait a munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjaival, legáldozatkészebb fiaival. Nem tudták megtörni a legsúlyosabb megpróbáltatások sem, mert a nép szabadságának és igazságának szeretete hatalmas, megtörhetetlen erkölcsi erővel ru­házta fel. Nagy erkölcsi erejéről és igazságszeretetéről tanúskodik az is, hogy feltárta teljes mély­ségében az elkövetett hibákat és igazságtalanságokat. Meg va­gyunk győződve arról, hogy a történelem elismeréssel és megbe­csüléssel fog megemlékezni a Ma­gyar Dolgozók Pártjának mai kor­szakáról, amelyben a hibák elleni határozott fellépéssel is bebizonyí­tottuk, hogy pártunk hűséges a leninizmus eszméihez, törhetetle­­nül hűséges a dolgozó néphez. A párt vezetői és egyszerű tag­jai megrendülten haladnak el Rajk László, Pálffy György, Sző­nyi Tibor és Szalai András hamvai előtt. De a mély fájdalom és az önvád is arra fog ösztökélni ben­nünket, hogy gyökeresen számol­juk fel a múlt minden hibáját és minden akadályt legyőzve, tánto­­ríthatatlanul haladjunk előre a Központi Vezetőség júliusi hatá­rozatának útján, a pártdemokrácia és a szocialista demokrácia követ­kezetes fejlesztésének útján. Örök fájdalommal a szívünkben fogunk gondolni azokra a drága elvtársainkra, kiknek hamvait annyi esztendővel haláluk után most helyezzük nyugovóra. Halot­takat nem lehet feltámasztani. De emléküknek a legnagyobbat aka­runk áldozni, amivel kommunis­ták áldozhatnak, azzal, hogy érez­tük, helyettük is küzdeni fogunk. Megrendülten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együttérzőket, hogy 1949-ben 40. életévében mártírhalált halt RAJK LÁSZLÓ exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjára. A GYÁSZOLÓ CSALÁD özv. Pálffy Györgyné szül. Sármány Katalin és gyermeke, Pálffy Katalin tudatja, hogy a törvényt gyalázó önkény áldozataként 1949. október 24-én mártírhalált szenve­dett férje, illetve édesapja PÁLFFY GYÖRGY altábornagy, az MDP Központi Vezetőségének tagja, a honvédelmi miniszter helyettese, a magy­ar néphadsereg főfelügyelője, országgyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatának, a Magyar Népköztársasági Érdemrend II. fokozatának, a Jugoszláv Zászló­rend III. fokozatának, a Polonia Restituta középkeresztjének, a Román Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság érdemrendjének és más kitüntetések tulajdonosa földi marad­ványait 1956. október 6-án 15 órakor helyezik örök nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temetőben. Élete, halála örök emlékeztető legyen. PÁLFFY GYÖRGYNÉ és PÁLFFY KATALIN Tudatjuk, hogy az 1949. október 15-én ártatlanul kivégzett DR. SZÖNYI TIBOR, a magyar munkásmozgalom régi harcosa, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősé­gének tagja, országgyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata, a Magyar Népköztársasági Érdemrend II. fokozata és más kitüntetések tulajdonosának földi maradványait 1956. október 6-án 15 órakor helyezzük örök nyugalomra Budapes­ten a Kerepesi úti temetőben. SZÖNYI TIBORNÉ, felesége, SZÖNYI PÉTER, fia, SZABADOS OLGA és SZŐNYI ISTVÁN, testvérei. Édesanyja, kisleánya és felesége soha el nem múló fájdalommal tudatjuk mindazok­kal, akik ismerték és szerették, hogy SZALAI ANDRÁST, a Magyar Dolgozók Pártja káderosztályának helyettes vezetőjét, a Magyar Szabadság Érdemrend, a Magyar Népköztársasági Érdemrend, Tiszti Érdemrend nagykeresztje és más kitüntetések tulajdonosát, akit a népellenes törvénysértések során fosztottak meg harcos fiatal életétől, folyó hó 6-án, d. u. 3 órakor kísérjük utolsó útjára a Kerepesi úti temetőben. ÖZV. SZALAI LÁSZLÓNÉ, édesanyja, ANNA, kisleánya, ZORA, felesége. A magyar nép, a párt és a kor­mány ma adja meg a végtisztességet Rajk László elvtársnak, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő veze­tőjének, a magyar függetlenség és szabadság nagy harcosának. Rajk László hősi életére és tragikus halá­lára emlékezik ezen a napon az egész dolgozó, küzdő magyar nép. Rajk László elvtárs 1909. március 8-án született Székelyudvarhelyen. Apjának, az egyszerű székely csiz­madiamesternek rajta kívül 12 gyer­meke volt. A fiatal Rajk László sok nélkülözés közepette, nagyrészt saját erejére utalva, alkalmi munkákat vállalva végezte iskoláit. 1921-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudo­mányegyetem bölcsészeti karára, tag­ja lett a legtehetségesebb tanárjelöl­teket magábafogadó Eötvös-kollé­­giumnak. A kiváló diákot lángoló igazság­érzete, keserves élettapasztalata és családjának nyomorúságos helyzete egyaránt a kommunista mozgalom felé vitte. 1930 végén került kapcso­latba a mozgalommal, s 1931-ben már tagja lett a kommunista párt­nak. Mint ifjú kommunista, meggyő­ződéssel­ vállalva minden üldöztetést harcolt a magyar népért a párt sorai­ban. Előbb Újpesten, majd Zuglóban dolgozott, később a Kommunista If­júmunkás Szövetség agitációs és pro­pagandaosztályának vezetője. 1933 februárjában már másodszor tartóz­tatta le Horthyék rendőrsége, de akárhogy kínozták , nem tudták megtörni. A 23 éves fiatalember, akinek ta­nárai nagy jövőt, fényes tudományos pályafutást jósoltak, akinek szeme előtt megcsillogtatták az egyéni bol­dogulás útját — akkor már végér­vényesen a harc, a dolgozó nép bol­dogulásáért vívott harc útját válasz­totta. Vasbetonszerelő lett, betaní­tott munkásként dolgozott építkezé­seken. A szakszervezeti mozgalom­ban küzdött tovább a párt céljainak megvalósításáért. Rövidesen nagy te­kintélyre tett szert a munkások köré­ben. Megválasztották az építőmunkás szakszervezet szervező bizottsága tagjává, s hamarosan vezetője lett a szakszervezet kommunista frakciójá­nak. Közvetlen szervezője, vezetője volt az 1935-ös nagy építőmunkás sztrájknak. A harc idején a sztrájk-bizottság tagja és a bizalmi testület elnöke volt. Rajk elvtárs azok közé az igaz kommunisták közé tartozott, akikben a hazafiság és a nemzetköziség tüze mindig egy lányként lobogott. Éle­tét, biztonságát, személyes boldogsá­gát bármikor kockára tette azért, hogy a magyar munkás jobban, sza­badabban élhessen. De ugyanolyan bátorsággal vetette magát a harcba, amikor a fasizmus a spanyol mun­kásokra tört. A spanyol szabadság­­harc kitörése után saját kérésére és a párt jóváhagyásával Spanyolor­szágba ment. A még kiképzés alatt álló magyar egység politikai biztosa lett. Az ő politikai vezetésével készül­tek harcra az Európa legkülönbözőbb részeiből összegyűlt magyar kom­munisták. A zászlóalj először Estra- Madurában került bevetésre, majd Aragonban küzdött, később pedig részt vett a spanyol szabadságharc legvéresebb, legnagyobb ütközeté­ben, a csaknem három hónapig tartó ebrói csatában. Rajk elvtárs — ek­kor a zászlóalj párttitkára volt — 1938 szeptemberében súlyosan meg­sebesült. Katalóniában feküdt kór­házban, majd 1939 februárjában, a katalóniai arcvonal összeomlása után, még gyógyulatlanul, a nemzet­közi brigáddal együtt elhagyta Spa­nyolországot. Franciaországban azon­nal letartóztatták és koncentrációs táborba zárták. Végtelen a sora azoknak a szenve­déseknek és megpróbáltatásoknak, amelyeket Rajk elvtárs kiállt. Több mint két esztendőt töltött koncentrá­ciós táborokban. 1941-ben a párt utasítására illegálisan hazatért. De itthon megint csak börtön várta. Ha­zaérkezése után néhány héttel inter­nálták, majd börtönbüntetésre ítél­ték, s a rabságból csak 1944. szep­tember 10-én szabadult. Közben két hónapig volt az Andrássy-laktanya poklában, ahol mindvégig ellenállt a fasiszta vallatok minden kínzásának. Szabadulása után alig néhány nap telt el, s máris megtalálta a kapcso­latot az illegális párt vezetőségével, a a Központi Vezetőség titkára lett. Csupán december hetedikéig volt szabadlábon, de ez a néhány hét is erőt nem kímélő, nehéz küzdelem­ben telt el. Fegyvert igyekezett sze­rezni a munkásoknak, hogy meg­akadályozhassák a nyilasok hata­lomra jutását, a szégyenletes októ­ber 15-ét. Szervezte a nemzeti ellen­állást, a függetlenségi harcot. Ebben az időben kötött együttműködési megállapodást a kommunista párt az ugyancsak illegalitásba kényszerített szociáldemokrata párttal. Rajk elv­társ Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Kiss Jánossal együtt részt vett az el­lenállási mozgalom irányításában. December hetedikén, elfogatása pil­lanatában is egy kiáltvány megszö­vegezésén dolgozott, amelyben ele­mezte az ország politikai helyzetét, kimutatta a fegyveres harc elkerül­hetetlenségét. Ezzel a kézirattal együtt hurcolták el a főkapitányság­ra. Hiába vallatták, tagadott min­dent. Sopronkőhidára szállították, itt tartották meg a tárgyalást, s a hűt­­lenségi vádat bizonyítékok hiányá­ban elejtették ellene, ügyét a polgá­ri törvényszék elé utalták tiltott ha­zatérés, hatóság elleni erőszak alkal­mazása és kormányzósértés vádjával. Tárgyalásra már nem került sor, a többi fogollyal együtt gyalogmenet­ben Németországba hurcolták Rajk elvtársat, ahonnan bajor és osztrák parasztok segítségével 1945. május 13-án érkezett haza. Bekövetkezett az, amiért Rajk elv­társ fiatalságát, vérét, szabadságát áldozta: felszabadult a haza, meg­nyílt az út a nép felszabadítása előtt. S annyi kín, annyi szenvedés, meg­próbáltatás után Rajk László ismét az első sorokban küzdött tovább a nép igazáért, a munkásság hatalmá­ért. Először a Magyar Kommunista Párt nagy-budapesti titkára lett, majd 1946 februárjában kinevezték bel­ügyminiszterré. Emlékezetünkben él­nek azok az idők. Szervezte az új, a nép érdekeit szolgáló közigazgatást, a demokratikus népi rendőrséget, amely sikerrel védelmezte az ország rendjét, védelmezte az új forintot. Az első sorokban küzdött abban a harcban, amelyben a fiatal demokrá­cia úrrá lett a spekuláció felett, el­fojtotta az ellenforradalmi bandák kísérleteit. Rajk elvtárs, bárhová állította a párt, rendkívüli odaadással végezte munkáját. Az üzemekben, a falvak­ban járva, mindenütt szeretettel és bizalommal vették körül az egyszerű emberek, szeretettel áldozatos múlt­ja, hervadhatatlan érdemei, emberi magatartása iránt és bizalommal a népet szolgáló tetteiért. Mindenütt ott volt, ahol harcolni kellett, ahol a haladásért cselekedni lehetett. Amikor a fasiszta elemek az új rend ellen izgattak, a párt képvi­seletében Rajk elvtárs ment a hely­színre. Bátor, a munkásosztály iránti őszinte szeretettől átfűtött magatar­tása magával ragadta, a párt oldalá­ra állította a munkásokat. Fáradha­tatlan harcosa volt a nemzeti össze­fogás eszméjének, minden alkalom­mal síkra szállt a két munkáspárt együttműködése mellett. Rendszere­sen megtörtént, hogy parasztpárti és kisgazdapárti képviselők keresték fel őt. „Nincsen ugyan semmi különö­sebb elintéznivalóm — mondták nem­egyszer —, de régen beszéltem már a miniszter úrral, látni szeretném.” Vi­déki parasztemberek, akik talán csak egy gyűlésen hallották beszélni, be­tértek hozzá néhány szóra, mond­ván: „Ha már Pesten járok, meglá­togatom Rajk elvtársat.” Szerénysége, egyszerűsége közis­mert volt. Újságírók nehezen kaptak tőle nyilatkozatot munkájáról, de amikor egy ízben a Pajtás című gyer­mekújság kis munkatársa kereste fel, rengeteg elfoglaltsága közepette is, hosszú ideig beszélgetett a kisfiúval, aki már nem is győzte jegyezni a hallottakat. Mint belügyminiszternek, nagy sze­repe volt a közigazgatás demokrati­zálásában. Az államapparátust meg­tisztította a népellenes elemektől, s tömegesen képeztette ki, állíttatta a munkásokat és parasztokat közigaz­gatási funkciókba. Sokat tett azért, hogy rend legyen az önkormányzatok gazdálkodásában, s a rendelkezésre álló anyagi eszközökből minél na­gyobb részt fordítsanak a dolgozók javát szolgáló intézmények létesíté­sére. Munkabírása páratlan volt. Kora reggeltől gyakran másnap hajnalig (Folytatás a 2. oldalon) RAJK LÁSZLÓ 1909—1940 ______ Október 15-én találkoznak a jugoszláv­ok a magyar pá­rt képviselői A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének közleménye A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága között levélváltás révén megállapodás jött létre a két párt képviselőinek találkozására. A ta­lálkozóra 1956. október 15-én Belgrádban kerül sor.­­ A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Ve­zetősége részéről a megbeszéléseken Gerő Ernő elvtárs (a delegáció vezetője), Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István elvtársak vesz­nek részt.

Next